Klió 1996/3.

5. évfolyam

Caesar és kora

 

Bár – mint mondani szokták – „az egyetemek anyja” a párizsi Sorbonne, mégis közismert, hogy Európa legrégibb egyetemei Itália földjén jöttek létre, s az elsőségért mindmáig eldöntetlen verseny folyik Bologna és Salerno között. E nagymúltú intézményeknél azonban alig fiatalabb a nálunk kevésbé ismert maceratai egyetem, amely 1990-ben ünnepelte fennállásának 700. évfordulóját. Ennek alkalmából 1990. április 30. és május 4. között ókortudományi konferenciát is tartottak „La cultura in Cesare” címmel, ami magyarra szinte lefordíthatatlan, mert egyszerre utal Caesar műveltségére és arra a civilizációra, amely Caesar korának általános műveltségét adta. A kötet valójában két kötetben összefoglalt, nagy terjedelmű, csaknem 850 lapot kitevő, impozáns művelődéstörténet a Római Köztársaság utolsó századából.

A tekintélyes munka hét nagy témakört ölel fel a konferencia hét szekciójának megfelelően. Már itt meg kell jegyeznünk, hogy sem az egyes szekcióknak, sem pedig az egyes előadásoknak és az ezeken alapuló tanulmányoknak nem teljesen kiegyenlített a színvonala, ám ennek ellenére az elénk tárt anyag mind tárgyi gazdagságában, mind szempontjainak sokszínűségével jelentős teljesítmény, amely méltó mind az évfordulóhoz, mind pedig a konferencia „főhőséhez”, Caesarhoz, akit ez a tudományos tanácskozás megpróbált némiképpen kiemelni abból az árnyékból, amelyet rá a principátust megalapító utód: Augustus borít.

Az első témakör az egykorú földrajzi és etnográfiai tényezőkkel foglalkozik, ám úgy, hogy ennek keretei között Caesar történelemfelfogásának egyik fontos elemét is érinti, nevezetesen azt, hogy milyen módon viszonyult Caesar ahhoz a korabeli történelemfelfogáshoz, amely részben klimatikus, részben geográfiai szempontok alapján közelítette meg a görög-római kultúrát, illetve a barbár, ekkor még elsősorban gall-germán világot. Különösen kiemelkedik ebben az összefüggésben F. Stok tanulmánya, aki felhívja a figyelmet arra, hogy Caesar, már Tacitust megelőzően, nagyon tájékozottan nyilatkozik a germánokról, s bár többen úgy gondolták, hogy Caesar róluk adott ábrázolását Poseidónios klimatikus elméletének hatása alatt készítette el, a caesari értelmezés inkább egy epikureista felfogás jegyében fogant. Ezt támasztja alá például Caesar „Gall háború”-jának a nagy testű suebekről közölt feljegyzése, mert a szerző a germánoknak ezt a jellegét elsősorban nem az éghajlati körülményekkel hozza összefüggésbe, hanem sokkal inkább a fizikai tevékenységgel, illetve a sajátos táplálkozással. Mindez nem annyira a sztoikus Poseidónioshoz áll közel, mint inkább az antik orvostudomány egyik fő áramlatához, az epikureus-jellegű orvosi felfogáshoz. Mint Stok kimutatja, Caesar szemében a barbároknak a rómaiakhoz viszonyított elmaradottsága nem velük született és gyógyíthatatlan tulajdonság, hanem alapvetően kulturális okokra vezethető vissza. Ez egészen más felfogás, mint amivel például a kortárs Cicerónál találkozunk. Caesar sok tekintetben méltányos az északi népekhez, nem tulajdonít nekik eleve velük született restséget, hanem elismeri sollertiájukat, azaz leleményes tettrekészségüket. Ez a caesari modell egészében, vázlatossága ellenére is, összetettebbnek és napjainkból visszanézve humánusabbnak tűnik fel a Poseidóniosénál.

A második témakör a görög kultúrát érinti, főleg abból a szempontból, hogy mit jelentett ez egyfelől magának Caesarnak, másfelől pedig a korabeli római műveltségnek. E tárgykörben egyesek talán túlhangsúlyozzák a görög hatást, mert például Constantininek aligha lehet igaza abban, hogy Caesar jellegzetes, világos, egyszerű stílusára főként Xenophón nyelvi formálókész­ségének volt hatása. Annál érdekesebb viszont Braccesi tanulmánya, aki Caesar szempontjából az Imitatio Alexandri jelentőségével foglalkozik, rámutatva arra, hogy miként gazdagította ez Caesar saját hódító terveit. Ezen írás számos érdemét elismerve, megnyugvással kell tapasztalnunk, hogy hasonló irányú hazai kutatásaink, amelyek Borzsák István nevéhez kapcso­lódnak, színvonalukban egyáltalán nem maradnak el az olasz kutató megállapításaitól, sőt... Ebben a tárgykörben találkozunk a jeles fiatal olasz professzor, Zecchini dolgozatával, amely Caesar költői libellijének, azaz lírai verseskönyvecskéjének görög hagyományaira mutat rá, hangsúlyozva azonban azt az Augustus-korabeli erkölcsi közfelfogást, amely egy censori intézkedés keretében ezen fiatalkori Caesar-versek megsemmisítéséhez vezetett.

A harmadik nagy témakör a Caesar-korabeli artest, vagyis tudományokat és technikákat vizsgálja, illetve azt, hogy ezekkel milyen kapcsolatban állt Caesar, milyen mélységű volt ilyen irányú tájékozottsága. Ebben a vonatkozásban ezek az újabb kutatások arról győznek meg, hogy e téren Caesar műveltsége gazdagabb volt a korábban föltételezettnél. Mások meggyőződésével ellentétben Domenicucci arra a következtetésre jut, hogy Caesarnak volt egy, a csillagokról szóló munkája (De astris). Janni és Loreto tanulmánya nyomán az is kétségtelennek látszik, hogy Caesar mind a harcászat technikai vonatkozásaiban, mind pedig stratégiai kérdések terén messze élen járt. Különösen Loreto hangsúlyozza, hogy Caesartól valójában mennyire távol állt harcászati vonatkozásokban az intuitív cselekvés, ehelyett rá inkább elméletileg kimunkált racionalizmus volt a jellemző. Ebben a tekintetben a szerző Európa egyik első stratégáját látja benne, akinél a latin ratio szó sok esetben a stratégia modern terminus technicusával fordítható. Bár Caesar mindig gondosan fölmérte a földrajzi, illetve terepadottságokat, valamint az emberállományt, mégis a harcászatban kiemelten az időtényezőt részesítette előnyben, amit a híres caesari celeritas, gyorsaság fogalma is jól kifejez. Nem rejthetjük el azonban az itt kifejtettekkel szemben bizonyos fenntartásainkat. Megítélésünk szerint ugyanis a modern kutatók egy része hajlamos eltúlozni Caesar tudatosságát, figyelmen kívül hagyva Caesar rögtönzéseinek igen számottevő szerepét. Ebben a tekintetben nagyobb tiszteletben kell tartani a caesari szövegeket, az ott található megállapításokat még akkor is, ha Caesar munkájában nagy szerepet játszik egyfajta propagandisztikus beállítás, amely tudatosan kívánja kiemelni a misztikus fortuna Caesarist, azaz Caesar isteni jellegű katonai szerencséjét.

A negyedik szekcióban elhangzó előadások, valamint az itt közzétett dolgozatok elsősorban vallástörténeti jelentőségűek még akkor is, ha egyes írások Caesar időfelfogását tanulmányozzák. Közismert azonban, hogy az antikok időfogalma (vö. Aión Aevum) szoros összefüggésben állt a vallással. Lincoln nem ismeretlen tárgyat vizsgál, amikor bemutatja Caesar történelmi hagyományteremtő politikáját, aki igyekezett egybekapcsolni a legtávolabbi legendás múltat (Venus, Aeneas, Romulus, Ancus Martius) a közelmúlt emlékezetes alakjával: Mariusszal. Chirassi Colombo a caesari deifikáció vagyis az istenné tétel körülményeit és összefüggéseit vizsgálja, rámutatva Caesar meggyilkolásának szimbolikus értékére, amely párhuzamokat mutat fel egyes istenségek áldozati rítusaival, különösen Osirisével. Különösen kiemelendő egy érdekes ephesosi felirat vizsgálata, amely Caesart theosz epiphanészként jellemzi, azaz olyan megjelenő és jelenlévő istenként, aki Arész és Aphrodité fia. Több dolgozat is rámutat arra, milyen sokszínű és összetett Caesar időfelfogása. Nála megtalálható ennek mind ciklikus, mind lineáris értelmezése. Ebben a vonatkozásban újból hangsúlyozzák, pl. Santini, Caesar epikureus beállítottságát, amely nagyobb szerepet tulajdonít a véletlennek és a véletlenszerűségnek (occasio, fortuna), mint a főleg a sztoikus doktrínában alapvető szerepet játszó fatumnak. A most vizsgált szekcióban találjuk a kötet szerkesztőjének, az amúgy nyelvész D. Polinak a tanulmányát, amely lényegében a caesari propagandával foglalkozik ugyan, ám a híres Rubico-jelenetnek érdekes filozófiai hátterű megvilágítását adja, rámutatva a kockának (alea) filozófiai összefüggéseire, amelyek többek között már a klasszikus Görögországban is ismertek voltak. Az ismert jelenet ily módon egy szimbolikus klisé jegyében nagyon komplex módon értelmezendő.

Az ötödik szekció a „Retorika és a kritika között” címet viseli. E témakörben Scarcia tanulmánya helyesen hangsúlyozza a caesari propaganda széleskörűségét, amely egyáltalán nem korlátozódott csak a színházra, s amelynek, akárcsak Augustus idejében, egyaránt megvolt a köz- és magánéleti vonatkozása. Ebben a témában ki kívánom emelni Di Lorenzo ama dolgozatát, amely Critognotus, egy arvernus előkelőség beszédét elemzi, rámutatva arra, hogy Caesar érdeklődését milyen mértékben foglalkoztatta egyfelől a libertas (a szabadság), másfelől a római imperializmus problémája.

Egy átfogó művelődéstörténet természetszerűleg nem térhet ki a nyelvi, nyelvészeti jellegű vizsgálódások elől sem. Ebben a kötetben is több írás foglalkozik azzal, hogyan kell értékelnünk Caesar világos, egyszerű nyelvét, amelyet Cicero kedvezőtlenül igyekezett beállítani a Brutus-ban, noha valójában ez a nyelv nagyrészt egybevág a varrói elvárással és az Augustus-kora­­beli követelményekkel. Caesar nyelvi tisztasága, ahogy Poccetti kimu­tatja, még a technikai jövevényszavakkal is leszámol, holott a latin nyelvű technikai irodalom általában tele van görög elemekkel.

A hetedik szekció Caesar utóéletét mutatja be, részben még a korai császárkorban, részben a reneszánsz idején és a modern időkben. Bonamente meggyőzően mutat rá, hogy Caesar emléke már Augustustól kezdődően miként szorul fokozatosan a háttérbe, mind a vallási, mind a kulturális hagyományban. Ezzel szemben Finzi hangsúlyozza Scipio mellett Caesar modellértékét az itáliai quatrocento időszakában. Corti Shakespeare számára vizsgálja Caesar jelentőségét, úgy ítélve meg, hogy Caesar gőgjében az anglikánok Róma- és katolicizmus-ellenessége jut kifejezésre. Biasutti Hegel Caesar-értékelését taglalja, aki a rómaiak közül egyedül Caesart tartotta méltónak arra, hogy a történelem nagyjai közé sorolja.

Az ismertetett kötet is bizonyítja, hogy a művelődéstörténetnek milyen széles távlatai vannak továbbra is a jelenlegi kutatásokban. Hadd utaljak azonban már itt arra, hogy újabban megint mind több olyan kutatási eredmény lát napvilágot, amely visszakanyarodik a század első felének hagyományos gazdaság- és társadalomtörténeti kutatásaihoz, bemutatva például az egyébként általában merevnek ítélt római társadalom mobilitását, vagy például a háborúknak az ebben a vonatkozásban kimutatható jelentőségét a római világban. Az idevágó újabb eredményekről ezért a következőkben mindenképpen számot kívánok adni, részletesebb bibliográfiát is közölve az ilyen jellegű kutatásokról, hozzávéve még a szorosabb értelemben vett politikatörténeti vizsgálódásokat is.

 

La cultura in Cesare (A kultúra Caesarnál) in: Atti del Convegno Internazionale di Studi, Macerata–Metalica, 30 aprile–4 maggio 1990, a cura di D. Poli, Universita di Macerata, Quaderni Linguistici e Filologici V. 1990, Roma, Editrice „Il Calamo” 1993, I–II, XVI + 848

 

Havas László