Klió 1996/3.

5. évfolyam

Az amerikai Délvidék a történetírásban

Az amerikai Délvidék említésére a legtöbb európainak a tudatában a Mississippin úszó magas kéményes, lapátkerekes gőzhajók, vagy a Saguaro kaktusszal, csörgőkígyóval és mexikói banditákkal teli sivatagos tájak idéződnek fel. Meghatározni, hogy mit is jelent a Délvidék, már sokkal bonyolultabb. Ez volt az ültetvénytulajdonosok pompás homlokzatú, magas ablakos udvarházainak a földje, a rabszolgaság birodalma évszázadokkal a rabszolgamunkára alapozott nagy birodalmak bukása után. De ez a vidék a szellemes úriember, Mark Twain otthona, és a sötét hajú szenyoritáké, akik fehérre meszelt haciendákban laknak. Innen indult világhódító útjára a gringo macskák megcsúfolója, „Mexikó leggyorsabb egere,” Fürge Gonzalez.

Amerikában a finom ételek hagyományosan a Délhez kötődnek: a francia eredetű telepesek, a cajunok konyhája világhírű, és itt lakott Harlan Sanders ezredes, aki megunván a fantáziátlan jenkik hamburgerének monotóniáját, megalapította a mára szintén világhódító Kentucky Fried Chicken vendéglő-hálózatot. A finom italok a Jack Daniels whiskytől a Coca-Coláig szintén a délvidék termékei.

Így van ez a zenével is: a nyugati-parti diszkózene megjelenése előtt szinte minden amerikai zenei irányzat a jazztől a spirituálékon át a country & westernig mélyen gyökerezik Mississippi, Alabama, Lousiana és Kentucky tájain. A pazarló vendégszeretetet és fényűzést szintén legtöbbször a Délvidékkel asszociálják.

Ám mégis ez volt a rabszolgaság, a nyomor földje, amely ipari termelésben és infrastruktúrában hagyományosan elmaradt az iparosodott északi államok mögött. Itt kísért a Ku-Klux-Klan, s az alkoholizmus és szegénység több embert sújt, mint Északon.

De a művészetekben, filmgyárakban, szociológiai kutatásokban a Dél sokkal nagyobb figyelmet kapott, mint Amerika legtöbb más tája.

Amit általában amerikai Délvidéknek nevezünk, nem esik egybe az egykor rabszolgatartó államok területével. A Time-Life Library of America – a hírneves kiadó húszkötetes sorozata – egyik kötetének az a címe, hogy A régi Dél. A könyv a következő államokat tárgyalja: Alabama, Florida, Georgia, Mississippi és Dél-Karolina. Louisiana és néhány más, általában szintén a Délhez sorolt állam hiányzik. A könyv a Mississippi bal partjára korlátozza az amerikai délvidék fogalmát.

Nem találkozunk hasonló korlátozással az Introduction to American Studies című könyvben. Találunk viszont benne egy meghatározást – vagy, mint a későbbiekben látni fogjuk, inkább meghatározási kísérletet – arra, hogy mit is értsünk a Dél fogalmán, mint összetett földrajzi, kulturális és társadalmi egységen. Ez nem könnyű. Az Edmund Ranson és Andrew Hook által a régi Délről írott fejezet így kezdődik: „Azzal kezdjük, hogy föltételezzük: létezett a múltban, és ma is létezik az Egyesült Államoknak egy `Dél’ néven ismert területe. Ez a terület sajátos történelmi fejlődésen ment keresztül, melynek eredményeként olyan politikai, gazdasági, társadalmi, vallási, kulturális, sőt még pszichológiai jellemzőket is fejlesztett ki, amelyek megkülönböztetik az ország egyéb részeitől.” (Ranson & Hook 1994: 107). Ám alig néhány oldallal hátrább a könyvben épp ők azok, akik ellentmondanak, vagy inkább teljesen megcáfolják iménti állításukat: „Nehéz lenne azt állítani... hogy Észak és Dél kulturális öröksége különbözik bármilyen alapvető vonásában, vagy hogy bármiféle ‘déli világnézet’ jött létre az idők folyamán..., amely teljes egészében idegen az Észak számára. Azok a kísérletek, amelyek arra irányultak, hogy olyan közös vonásokat találjanak a déli államokban, amelyek másutt nem lelhetők föl, és így valamiféle megkülönböztető déli azonosságot teremtenének, egészében véve sikertelenek voltak”. (Ranson & Hook 1994: 110)

Még a Time-Life könyv is, amely pedig némiképp leszűkíti azt a területet, amelyet általánosan az amerikai Délvidéknek tartanak, főleg csak az öt államban közös földrajzi jellemzőket tud fölsorolni: a széles parti síkság, amely mindegyikük területén áthúzódik, a forró és párás nyarak, rövid de erőteljes viharokkal.

Ha a természeti környezetről áttérünk az ember tevékenységére, akkor a változatosság már zavarbaejtő: az ipari szféra a gyapotfeldolgozástól az űrtechnikáig terjed, a mezőgazdasági gépektől a sugárhajtású repülőkig. Úgy tűnik, minél inkább meg akarjuk határozni, mit jelent a Dél, annál könnyebben elsiklik előlünk. Talán annak az észak-karolinai szerkesztőnek lesz igaza, aki így beszélt a déliekről: „ők mitológiai emberek, akiket félig álmokból, félig pletykákból teremtettek, és akik még mindig egy legendás földön élnek”. (Tindall & Shi 1989: 353)

Tindall és Shi USA című könyvükben nem találják olyan nehéznek megkülönböztető jegyek azonosítását a Dél számára, mint Ranson és Hook. Ott kezdik, ahol a Time-Life könyv, a földrajzi jellemzőkkel, és „az ember munkájával”: „Azok az erőfeszítések, amelyek arra irányulnak, hogy megtalálják, mi választja el a régi Délvidéket, mi különbözteti meg, általában két irányba indulnak: a földrajzi környezet hatásai (földrajz és éghajlat), valamint az ember döntéseinek és munkájának hatásai.” (Tindall & Shi, 1989: 354) Bár elismerik a földrajzi környezet rendkívül fontos voltát, az emberi tevékenységet helyezik előtérbe, azaz éppen az ellenkezőjét teszik annak, amit a Time-Life könyv bevezetőjében találunk.

A földrajzi környezet szépsége megejtette azokat, aki idejöttek letelepedni, mindjárt a kezdetektől. „Bocsássék meg uram, amiért ily tékozlóan bánok [új] hazám dicséretével” (Byrd 1990: 56) – mondja William Byrd 1726-ban egy angliai barátjának írt levelében, hosszú és áradozó leírás után, amelyben a délvidék tarka virágait és balzsamos levegőjét dicséri. Byrd elámul az ember tüdejének alkalmazkodóképességén, amellyel képes megemészteni a ködös londoni levegőt azok után, hogy a Dél illatos levegőjét kóstolta.

Tindall és Shi összegyűjt egy sor olyan jellemzőt, amelyről úgy vélik, hogy megkülönböztetik a Délvidéket az ország többi részétől. Ilyen például a népesség homogénebb összetétele, hisz a Dél a polgárháború után már nem volt olyan vonzó a bevándorlók számára, mint az iparosodottabb északi részek. Hasonlóan jellemző tényezőnek tartják az építészetet, amelyet Délen meghatározott a jómódú vidéki dzsentri ízlése.

A szerzőpáros figyelmet szentel egy olyan rétegnek, amelyet a legtöbb más szerző nem tart említésre méltónak: ezek az angolul white thrash-nek, azaz kb. „fehér aljanépnek” nevezhető csoport, az északi kisvárosokban alig ismert csavargók, hontalanok, csövesek, és a helybeli szóval hillbilly-k, azaz a hegyekben puritán körülmények között élő, vadászattal és zugpálinkafőzéssel foglalkozó emberek. Őket jobban ismerjük country balladákból, mint a Délről írott könyvekből. A híres countryénekes, Charlie Daniels mindig örömmel merít a hillbilly-zene balladáiból, vagy gyors, dallamos hegedűszólóiból, Johnny Cash pedig egyenesen büszke arra, hogy valamikor őt is hillbillynek, a hegyek kitaszított lázadójának tartották.

A fenti megközelítések, elemzések és meghatározások mindössze néhány olyan alapvető könyvből származnak, amelyek többnyire megtalálhatók azoknak a polcain, akiket érdekel az amerikai civilizáció. Több forrás áttanulmányozása biztosan tovább bonyolítja a képet. Pedig ha meg akarjuk ragadni a Délvidék lényegét, sietnünk kell. Az ott lakók mindent megtesznek történelmi hátrányaik ledolgozásáért. Erőteljesen fejlesztik az ipart, infrastruktúrát, idegenforgalmat, olimpiát rendeznek, hogy a „mitológiai emberek legendás földjét” felzárkóztassák a világ legfejlettebb országának élenjáró régióihoz.

Byrd, William. „Letters to English Friends” (Levelek angol barátaimhoz). An Early American Reader. Lemay, J. A. Leo ed. Washington, D. C.: 1990. 53–61. p.

Osborne, John et al. ed. The Old South: Alabama Florida, Mississippi, South Carolina (A régi Dél: Alabama, Florida, Mississippi, Dél-Karolina). New York: Time Life Books, 1968.

Ranson, Edward and Hook, Andrew. „The Old South” (A régi Dél). Introduction to American Studies. Second Edition. Ed. Bradbury, Malcolm and Temperley, Howard. Harlow, Essex: Longman, 1994.107 -130

Tindall, George B.–Shi, David E.: America – A Narrative History (Amerika – elbeszélő történelem). New York: Norton, 1989

Vraukó Tamás