Klió 1996/2.

5. évfolyam

Virtuális (a) világ                                                                   

Reflexiók egy könyv kapcsán

 

Úgy tűnik, megint vége van egy háborúnak...

Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik a háborút, de még a forradalmat is „csak” hallomásból, képekről, tanulmányokból – úgy ahogy – ismeri. „Történelem”! A háborúk pedig mérföldkövek. Egyik a másik után, szépen sorban. Évszámok, vezérek, csataterek... Bármennyit is foglalkoztam vele, bármennyire is traktáltak vele (sokszor éreztem ugyanis annak – a kontextustól függően), nem tudott úgy igazán „bőr alá” menni. Az ember olvas róla, beszél róla, ír róla – minél objektívabban annál jobb –, mint bármi másról az életben. Később – elsősorban a szörnyűségek láttán – kezd valami derengeni: ez itt nem krimi! Nem bizony – de az „idő”... Az jótékonyan „történelemmé” vasalja a tegnapit. Vagy a távolság. Az meg a mait simítja fájdalommentessé... Talán így van ez jól.

Ernest Gellner történetfilozófiájában az emberiség történetét három részre osztandó az ekét, a kardot és a könyvet alkalmazza határkőnek – az elementáris javak jelentőségének változását nyomon követve. A mindennapi betevő előteremtése, az előteremtettek elosztása, valamint a mindenkori korszakokat mindig is jellemző, de egymástól (látszólag) független, elhatárolt magas­kultúrák általánossá (egyetemessé? talán egysíkúvá?) és létmeghatározóvá válásának folyamata (alap lett a felépítményből!) az évezredek során adja ki a történelem egészét. Az eddigiét.

CNN, szatelit, internet. Az információ kultusza. A magaskultúra globálissá, azonnal lehívhatóvá, éppen ezért pillanatnyivá válása gigabytok formájában és korában... A légitársaságok újabb csemegékkel próbálják a egyre inkább hiányzó business-futárokat pótolni. Az utóbbi években hatalmas hasznot hozó, napjában többször a Földet körülutazó menedzserek hada ma képernyők előtt váltja meg világát. „Megfoghatatlan” összegek utaznak nemzetközi bankok elektronikus pályáin, anélkül, hogy valaha is valaki valóban látta volna csak töredéküket is. Igaz, már a guruló dollárokat sem lehetett igazából érezni...

Új korszakba léptünk. A XX. századnak vége (John Lukács szerint 1989 eseményeivel ért véget) és az újkor is a végét járja. Gellner ekével induló sorát is nyugodtan kiegészíthetjük: a computerrel.

Új kor kezdődött. Vadászpilóták monitoron követik a rakéta pályáját. Tíz alatt otthon, vagy a játékbarlangok (harci)zajában, később talán az „Öböl”, vagy az Adria felett. A találatot digitálisan jelzik vissza.

Új világ is kezdődött. Egy low radiation világ with power management. Egy világ, ahol sem a pénznek, sem pedig a vérnek nincs szaga...

Morálteológusok néhány évvel ezelőtt még a hightech lombikbébiktől féltették világunkat, ma nekünk kell elkezdeni a helyünket keresni a hightech világában. Valóban új világ kezdődött, aminek még csak körvonalait (is alig) sejtjük. Nem hiszem, hogy valaki is konkrét elképzelésekkel rendelkezne erről a világról, pedig még a régivel is sok esetben adósai vagyunk önmagunknak. Napról-napra újabb mozaikkockáját leljük meg ennek a végtelenül sejtelmes új világképnek, ugyanakkor értetlenül állunk sok esetben a régi jelenségei előtt is.

Virtuális világ! – Virtuális világ? Virtuálisabb lesz-e az új világ a réginél, vagy más szóval: nem volt-e a „régi” is eléggé virtuális? Vagy mennyire volt apáinknak reális a reális világuk túlsó oldala, hogy a Hold túlsó oldaláról ne is beszéljünk?! És nem egyfajta virtuális világot tár-e elénk a történelem, ami talán létezett, talán nem, talán így, talán nem, talán ezek mozgatták, talán nem?! Számomra, az olvasó számára a múlt háborúit könyvek (médiumok) közvetítik: papíron létező realitás(?)...

Az idő, a tér megtette a magáét. Világunkban, vagy az újvilágban ez a két tényező mindinkább a múlté lesz: helyüket a nehezen kontrollálható digitalizáció veszi át. Digitális hírek, digitális képek, digitális bűntények... Való­színű, hogy sok mindent újra kell majd definiálni, és sok új fogalmat kell majd tartalommal megtölteni – és mindezzel természetesen gondolko­dásunknak megbirkózni...

Jut mindez pedig eszembe egy könyv olvasása közben. A háború Bosznia-Hercegovinában. Persze nem véletlenül jutott a kezembe éppen ez a könyv: ez számomra az első háború, amit „átéltem”. Igen, átéltem a több száz kilométer ellenére, miközben mégsem kellett pincében éhezve rettegnem, sem pedig nylonszatyorral a kezemben, télvíz idején, tetemekkel szegélyezett aknamezőn át a puszta életemért futnom. Ez a háború a „bőröm alá” ment! Talán mert ez a távolság ma már nem távolság, meg a tévé is valahogy a reális világ része lett. Most először gondolkodtam el azon a kérdésen, hogy valójában mi is a történelem? Az-e, amit a történészek annak tekintenek, tehát kutatási terület, és mint ilyen, többé-kevésbé behatárolható, feltárható, tehát magyarázható, netán (meg)érthető, de minden esetre tudomány, ill. ennek a tudománynak a tárgya. Vagy maga az élet, maga a valóság, a maga végtelen komplexitásával, ami bizonyos szemszögből nézve valóban a klasszikus értelemben vett történelemnek (is) látszik, de alaposabb vizsgálat során kiderül, hogy annál több, átfogóbb – valami, aminek csak fragmentjeit vagyunk képesek fragmentárisan feltárni, és még az sem biztos, hogy azt helyesen. A történelemnek, mint tudománynak – és ezen belül különösen az empirikus kutatásnak ebben az összefüggésben a tudományos szintű illusztrálás szerepe jutna: az életnek, mint valami folyamnak a partján fellelhető tárgyi (írott, íratlan) emlékeket (forrásokat) egymás mellé rakosgatva a mozaik egyes alakjait hézagosan-hézagmentesen kirakni, anélkül, hogy az összkép igazi nagyságát, vagy akár valódi témáját is csak sejtenénk.

Meg hogy mi az ember szerepe a történelemben: csinálja-e azt, vagy csak azt hiszi, hogy csinálja?! Szubjektum vagy objektum? És még sok más, amikre eleddig nagyon szórványosan kaptam megközelítő válaszokat, és általában azokat sem egy konkrét jelenség kapcsán.

Ezért lepett meg a fiatal történész (’62-es születésű) könyve, aki München mellett, Ebenhausenben a „Tudomány és Politika Alapítvány” keretében vizsgálja a délszláv térségben végbemenő fejleményeket.

Calic a könyv első részében megpróbál történelmi képet festeni a Balkánról, a századfordulótól kezdve az első jugoszláv állam alapításán (1918), valamint az 1946-os második „államalapításon” keresztül napjaink zűrzavaráig. Eközben külön figyelmet szentel a lakosság etnikai összetételének, bár hangsúlyozza, hogy valójában etnikai különbözőségről a nyelv alapján nehéz beszélni (a nem elhanyagolható kisebbségektől most eltekintve), hisz az államalkotó népek egyazon nyelv különböző dialektusait használják. Egy másik ismérv, a vallási hovatartozás kérdése is inkább a múlté: a nyolcvanas évek végén a horvátok 53 százaléka, a szerbeknek pedig csak 34 százaléka vallotta magát hívőnek a szó klasszikus értelmében. Az első látásra vallási kritériumok alapján deklarált boszniai muzulmánok, mint nemzet sem számlál(t) 37 százaléknál több hívőt. Egy másik, adatokkal alátámasztott adalék a szociális és kulturális összetétel (a tradicionális „agrárszektor” túlsúlya – magas fokú analfabetiz­mussal párosulva –, ugyan az utolsó évtizedek iparosítása következtében a városok javára billentette a mérleg nyelvét, azonban a folyamatot nem követte mentális/kulturális urbanizáció – innen talán a rombolásban mani­fesztálódó gyűlölet a városok iránt). A szétesés hátterében meghúzódó aktuá­lis, globális, európai, és az ezekből (is) adódó jugoszláv gazdasági és politikai helyzet érintőleges bemutatása zárja az általános, összjugoszláv elemzést.

Bosznia-Hercegovina kilépése a föderációból sokak számára okozott meglepetést: a) a lakosság nemzetiségi összetétele legalább olyan sokszínű, mint a valamikori Összjugoszláviáé (ezért mondta valahol Tudjman, hogy „ha Boszniát egyben akarnánk tartani, akkor ilyen alapon Jugoszláviát is megtarthattuk volna”); b) a tagköztársaság (mint az ország „szíve” – bár egyesek szerint mű-) a „régi” Jugoszlávia, a föderáció politikailag és gazdaságilag szilárdan integratív részét képezte. Az évszázadok során kialakult önálló területi identitás ellenére a köztársaságnak örökölt strukturális problémákkal kell küszködnie: igazából feldolgozatlan múlt, lappangó etnoszociális feszültségek, szoros gazdasági és szociális függés a valamikori összállamtól, valamint a (most már) szomszéd országok (Horvátország, Szerbia az új Jugoszláv Föderáció leple alatt) területi követelései, hogy csak néhányat ragadjunk ki a tragédiát előidéző, egymással összefüggő ellentétek halmazából. Calic szerint Bosznia multietnikus társadalma egy sor lappangó előítélettől volt terhes: szerbek, horvátok, muzulmánok kölcsönösen alkalmaztak nagyrészt a múltból hozott szterotípiákat, kölcsönösen táplálták a mindenkori nacionalizmust. Mindezek szerepet játszottak a Bosznia-Hercegovina kilenc­ve­nes évek elejére (1990–92) tehető dezintegrációját kiváltó folyamatokban, amelyek az állami struktúrák leépülését, majd pedig az erőszak eszkalációját vonták maguk után. Calic elemzi ezek után a szemben álló felek hadászati-harcászati céljait, az erőviszonyokat, illetve az ezeket támogató háborús propagandát, történelmi, mitológiai alakok élesztését, „csatasorba állítását” (Radovan Karadzic a múlt századi nyelvújító Vuk Karadzic szerepében tetszeleg, vagy „Captain Dragan”, alias Dragan Vasiljkovic, aki a 1389-es hős, Milos Obilic epigonjaként verekedte fel magát a nemzetközileg keresett háborús bűnösök listájára). Az „etnikai tisztogatások”-ként a köztudatba sulykolt kegyetlenkedéseket nehéz higgadt fővel, objektíven megközelíteni. A „miért” és a „hogyan” megválaszolására Calic számomra meglepő módon a szemtanúk, áldozatok vallomásán túl, a „hivatalos adatok” (ENSZ, Amnesty International, EBESZ stb.) ismertetésén túlmenően kultúrtörténeti, pszicho­lógiai, civilizáció-elméleti, (kultúr)antropológiai, (kultúr)szociológiai kutatások eredményeit is felsorakoztatja. Számomra meglepő módon, mert nem általánosan elterjedt a történelemtudományban az empirikusan körüljárható események/eseménysorok ilyetén való megközelítése: néhány év/évtized biztonságot adó félhomályából a rendelkezésre álló források, adatok (nevek, számok, szervezetek, események, dokumentumok, stb.) segítségével az eseményt, folyamatot rekonstruálni. Az emberi társadalom, az emberi társadalomban végbemenő folyamatok igazi forrása azonban végső soron maga az ember – a maga hajlamaival, adottságaival, képességeivel, a maga racionális cselekedeteivel és a maga irracionalitásával –, hogy ezzel a nem szerencsés terminussal éljek.

Sok esetben tapadnak hozzá negatív képzetek. Ebben az esetben a szónak neutrális, értékelésmentes értelmezését tartanám helyénvalónak. Irracionalitás: évezredek során rögzült, tudományosan/racionálisan nem, vagy csak interdiszciplináris kutatások során tetten érhető, sokszor tudat alatt lappangó (latens), nem kultúrspecifikus magatartási normák összessége, amelyek bizonyos határszituációkban a felszínre törve befolyásolják, szabályozzák az emberi cselekvést. Kultúrától függetlenül, de civilizációtól nem. Így nézve például a legújabb balkáni háborút kísérő tömeges kegyetlenkedéseket a civil (nő)lakossággal szemben – elsősorban a tömeges nemi erőszakra gondolok – a mindenkori férfiasság kultuszán túl (ami már magában a háborúban manifesztálódik) a kommunikáció egyfajta archaikus formájára ismerünk, hisz ezek a cselekedetek csak az esetek kis részében szolgálják valóban a szexuális ösztönöket, vagy „a szexualitás agresszív kiélését”, „sokkal inkább az agresszivitás szexuális kifejezését” (137. oldal). Azonkívül a nőkön keresztül a férfiak, a (férfi)társadalom, a családi kapcsolatok, az erre (is) épülő nemzeti identitás, az egész szociális szisztéma kerül megalázásra.

Calic ezek után áttér a konfliktuskezelés nemzetközi erőfeszítéseire: a háborús bűnök, illetve bűnösök nemzetközi jogi elítélésének esélyei, a katonai intervenció kérdése, a gazdasági szankciók eredményessége, a károk valamilyen módon való behatárolása, a humanitárius segélyakciók; az ENSZ, a NATO tevékenysége igazából nem hozták meg a (látványos) eredményt, együtt véve azonban hozzájárultak ahhoz, hogy Bosznia-Hercegovina egységes, föderatív államként fennmaradjon (lásd Dayton).

A Balkán jövőjét illetően a szerző mérsékelt optimizmust tanúsít: egyfajta normalizálódás után a most még szemben álló felek közötti viszony talán állami szinten is normalizálódhat, a nacionalizmus ördöge azonban és az utóbbi évek traumája újabb konfliktusok forrása lehet, legalábbis belpolitikai szinten (pl.: kisebbségek). A háborús bűnösök egyenkénti, személyes üldözése és felelősségre vonása nagyban hozzájárulhatna az újabb kollektív ellenségképek kialakulásának megelőzéséhez, amik aztán táptalajként szolgálnának újabb konfliktusokhoz.

A nemzetközi politikának, amennyiben továbbra is etnonacionális konfliktusok menedzselésére akar vállalkozni, először önmagával kell megbirkóznia. Több konzekvenciával, több szavahihetőséggel, eltökéltséggel és főleg több identitással kell magát felvérteznie.

A délszláv, de különösen a boszniai háború minden kegyetlensége ellenére szolgál(ha)t tanulsággal mind a nemzetközi diplomácia, mind a „hideg” elemzők, mind pedig mindannyiunk számára: idő, távolság, papír, kamerák és processzorok ugyan tompítják/torzítják az elénk tárt képet, megkérdőjelezik azt, a „felkínált” lehetőséggel azonban nekünk élni kell, a már/még nem virtuális valóságot az események kapcsán utolérni. Közelről ugyanis így néz ki a háború, az élet, az ember, a történelem. Csak mi elfelejtünk és meglepődünk.

Calic könyve erre a sokrétűségre kíván rámutatni, erre a komplexitásra, aminek tudatosítása nélkül sem a politikának, sem pedig a tudománynak nem szabad(na) a hasonló társadalmi folyamatokhoz közelítenie. Mert a jelen minden esetben a mindenkori realitás. Legalább ezt próbáljuk meg megérteni! Meg hogy ugyan új világ kezdődik, de a régi sem ér véget.

 

Marie-Janiene Calic: Der Krieg in Bosnien-Hercegovina. Ursachen – Konfliktstrukturen – Internationale Lösungsversuche (A háború Bosznia-Hercegovinában. Okok – az ellen­tétek szerkezete – nemzetközi próbálkozások a megoldásra) Suhrkamp Verlag Frankfurt am Main 1995

 

Sipőcz László