Klió 1996/2.

5. évfolyam

Nagy-Britannia és Délkelet-Ázsia az 1950-es években

Manapság – ha a hidegháború szóba kerül – sokan önkéntelenül Indokínára és az amerikaiakra gondolnak. A hidegháború azonban nem korlátozódott Indokínára, hanem kiterjedt az egész régióra. Majdnem mindegyik államnak szembe kellett néznie fegyveres kommunista felkelésekkel, melyek azután az antikommunizmus nevében uralkodó, kegyetlen diktátorkormányt hoztak felszínre. Mi több, a hidegháború is sokkal korábban kezdődött, mint az 1960-as évek, amikor a B–52-esek romhalmazzá bombázták Észak-Vietnámot, és amerikai tengerészgyalogság kóborolt Dél-Vietnam rizsföldjein és dzsungeleiben. Van még egy másik vonása a hidegháború első időszakának, amely szintén elkerüli manapság a figyelmet: az, hogy a fő nyugati hatalom ekkoriban Délkelet-Ázsiában nem az USA volt, hanem Nagy-Britannia.

A brit hajók a XVIII. század óta járják a délkelet-ázsiai vizeket, de a XIX. század első felében alapozták meg igazán tengeri, kereskedelmi és gyarmati elsőbbségüket a régióban: 1786-ban letelepültek a kis Penang szigeten; kilenc évvel később elhódították a hollandoktól Malakkát; Szingapurt 1819-ben alapították; Burma meghódítása 1826-ban kezdődött; és Kínának 1842-ben kellett átengednie Hongkongot. A britek számára Délkelet-Ázsia eredetileg nem önmagáért volt jelentős: egyrészt India keleti partjait kellett biztosítani, másrészt a Kína piacaihoz vezető hajóút számára kellett kikötőhelyeket teremteni. Délkelet-Ázsia azonban hamarosan önmaga is kincset ért. 1937-ben a világ gumitermésének 80 százaléka, pálmaolajának 55 százaléka, az ón 43 százaléka, s a rizstermés 29 százaléka Délkelet-Ázsiából származott. Nagy-Britannia innen kapta a teát, jutát, cinket, kendert, mangánt és a brit petróleum negyedét is innen importálták.

Nagy-Britannia közel egy évszázadig egyeduralkodó volt a régióban. 1942-ben következett be a katasztrófa: a távol-keleti birodalom hónapok alatt összeomlott a japán támadások következtében.

Churchill Szingapur elestét a legnagyobb szerencsétlenségnek tekintette országa történelmében. A britek, persze, 1945 őszén visszatértek a területre, de mindenfelé függetlenséget követelő militáns nacionalistákkal találták szembe magukat: Burmában, Maláj-földön, valamint Indokínában és Indonéziában is. Nagy-Britanniának ekkor nem volt ereje, hogy szembeszálljon a gyarmatosítás-ellenes mozgalmakkal. De fel sem akarta adni Délkelet-Ázsiát, mert ez egyenlő lett volna annak beismerésével, hogy nem világhatalom többé. Ezenkívül Maláj-föld bőséges természeti kincseivel életfontosságú volt Nagy-Britannia számára. A brit gyarmatokról 1946 és 1952 között befolyt 1195 millió US dollárnyi jövedelem kétharmada Maláj-földről származott.

Ezért aztán Nagy-Britannia különböző stratégiákat dolgozott ki a térség országainak kezelésére. Ahol nem tehetett mást, engedett a nemzeti nyomásnak: Burmának megadta az önálló kormányzás lehetőségét. Még a nemzetközösségből is elengedte, mely fejlemény elképzelhetetlen lett volna néhány évvel azelőtt. Maláj-földön a britek új megoldást kerestek, s az angol–maláj tárgyalások eredményeként megalakult az erősen maláj befolyás alatt álló Maláj-földi Szövetség. Végül azokon a területeken, ahol egyáltalán nem voltak nemzeti követelések, vagy csak igen gyengék, a britek továbbra is fenntartották közigazgatásukat.

Délkelet-Ázsia volt tehát az első régió, ahol Burma esetében a britek valóban független országot hoztak létre. A maláj-földi rendezéssel viszont Nagy-Britannia biztosította további (pl. katonai) jelenlétét a régióban. Annak ellenére, hogy elvesztett valamit tengerentúli birtokaiból, végül mégis megőrizte befolyását Délkelet-Ázsiában. A birodalmi elv érvényesülése, de már nem gyarmatosítás révén! – volt a jelszó.

A Colombóhoz vezető út

Mindazonáltal a haladék csak rövid időre szólt. 1948 közepére Délkelet-Ázsia belesodródott a hidegháborúba. A britek szemszögéből a kommunizmus sokkal ijesztőbb fenyegetés volt, mint a helyi nemzeti törekvések. Délkelet-Ázsia viszont stratégiai szempontból, Maláj-föld pedig a nyersanyagai miatt rendkívül fontos volt Nagy-Britannia számára. További dekolonizációról tehát szó sem lehetett, már csak azért sem, mert csak gyenge államok jöttek volna létre, amelyek nem tudtak volna ellenállni a kommunista támadásnak. Nagy-Britanniának tehát, ha meg akarta őrizni pozícióját Délkelet-Ázsiában, kötéltáncosi bravúrral kellett bizonyítania, hogy célja többé nem az önző gyarmatosítás, hogy megértő a nemzeti követelésekkel szemben, s hogy jelenléte által biztonságosabbá válik a régió a kommunista veszéllyel szemben. Legalábbis így látták a dolgot Londonban.

1948 kommunista felkeléseinek többsége viszonylag ártalmatlan volt. Megváltozott azonban a helyzet, amikor a kommunisták átvették a hatalmat Kínában. Ezzel a délkelet-ázsiai kommunistáknak most már a közvetlen szomszédságban hatalmas hátországa, félelmetes utánpótlási bázisa jött létre. A régió tehát a hidegháború frontvonalába került, akárcsak Európa és a Közép-Kelet. Nagy-Britannia egyedül nem volt képes feltartóztatni a kommunizmus terjedését. Erős szövetségesekre volt szüksége, de ilyeneket nehéz volt találni. Franciaország és Hollandia – lévén, hogy mindkettő véres gyarmati háborúba keveredett, s emiatt az ázsiaiak kiközösítették őket – szóba sem jöhetett; a frissen függetlenné vált ázsiai országok viszont maguk vonakodtak a fehér emberek konfliktusaiban részt venni (úgy vélték ugyanis, hogy a moszkvaiak személyében tulajdonképpen a kínai kommunistákat is fehér emberek irányítják). Különben is a legtöbb ázsiai ország annyira el volt foglalva saját nemzetépítésével, hogy a britek azon próbálkozásait, hogy a kommunizmussal szemben támogatókat keresnek, a legjobb esetben közömbösen, rosszabb esetben gyanúval nézték. Így egyedül az Egyesült Államok jöhetett szóba mint lehetséges szövetséges. Ám Washingtonban Délkelet-Ázsiát Nagy-Britannia ügyének tekintették.

A briteknek egyedül kellett cselekvéshez látniuk. Indiával és más brit nemzetközösségi országokkal együtt London megszervezte a körülzárt burmai kormány támogatását 1949 elején. Csapatokat állomásoztatott Hongkongban, kiszabadította a kínai kommunisták fogságába esett HMS Amethyst ágyúnaszádot, harcolt a maláj-földi kommunista gerillák ellen, és megpróbálta rávenni a franciákat, hogy álljanak ellen Indokínában a kommunista Viet-Minh-nek, és közben készítsék elő a hatalom átadását a nem kommunista nemzeti erőknek. Mindez valójában keveset javított a helyzeten. A Délkelet-Ázsiára irányuló fenyegetés azonban – Nagy-Britannia szerencséjére – felforgató és lélektani természetű volt. A britek időt nyertek, s felismerték, hogy a kommunistákat a saját fegyverükkel kell legyőzni: a jobb életszínvonal ígéretét meg is kell valósítani. Nehru indiai miniszterelnöknek ugyanez volt a véleménye. Tehát Délkelet-Ázsiának gazdasági segítséget kell nyújtani.

1948 vége felé újrakezdődött a vita arról, hogyan lehetne a nemzetközösséget a brit politika eszközeként felhasználni, mégpedig úgy, hogy ezzel példát mutassanak a fehér és a színesbőrű nemzetek együttműködésére, és az eddig távolságtartó nemzeteket is a Nyugathoz vonzzák. India, Pakisztán és Ceylon hajlandók voltak a csatlakozásra. A nemzetközösségi miniszterelnöki konferencia 1949 áprilisában Indiát – kívánságára – köztársaságként vette be tagjai sorába. Mostantól a nemzetközösség keretként szolgálhatott a Délkelet-Ázsiának szánt gazdasági segítségnyújtáshoz is. Gondot okozott azonban, hogy Nagy-Britannia nem tudott annyi pénzt adni, mint amennyit az ázsiai országok vártak, pedig már felcsigázták a várakozásokat. Szerencsére az amerikaiak – bár még mindig vonakodtak a Marshall-tervhez hasonló átfogó gazdasági fejlesztési tervet aláírni – ellenállása gyorsan olvadt. 1950 január elején a brit nemzetközösség külügyminiszterei összegyűltek Ceylonban a Dél- és Délkelet-Ázsiának nyújtandó fejlesztési támogatás megbeszélésére. Így született meg a colombói terv.

A colombói terv fontos pszichológiai jelzés volt nem csupán az ázsiai országok, hanem az Egyesült Államok számára is. Azt hangsúlyozta, hogy Nagy-Britannia vezetőszerepet játszik Délkelet-Ázsiában. A terv nyomán az 1950-es évek első felében kezdett úgy tűnni, hogy Délkelet-Ázsia most már sokkal jobb helyzetben van a kommunizmussal szemben, mint néhány hónappal azelőtt.

A koreai háború hatása

A régiót stabilizáló folyamat azonban nem volt hosszú életű. Amikor az észak-koreai csapatok átlépték a 38. szélességi kört, a Nyugat egyöntetűen úgy vélte, ezért Moszkva felelős. 1950 őszén úgy tűnt, kitörhet a világháború. Nem volt kérdéses, hogy Koreában szembe kell szállni az agresszióval. Az első komoly próbája lehetett ez az USA és az Egyesült Királyság „sajátos viszonyá”-nak. A koreai háború meglepte Londont, de a munkáspárti kormány gyorsan odaküldött egy expedíciós hadtestet, továbbá 1950 szeptemberében bejelentett egy 3,7 billió font igényű fegyverkezési programot, melyet később 4.7 billióra emeltek. A kötelező katonai szolgálatot két évre emelték, és szóba sem jött többé a tengerentúli kötelezettségektől való visszavonulás.

Mindazonáltal a kommunizmussal való összeütközés egyre militarizáltabb formája, és az a mód, ahogyan az amerikaiak vívták a háborút Koreában, különösen pedig Mac Arthur „vakmerősége” sokakat bosszantott Nagy-Britanniában. Mikor végül a kínaiak 1950 vége felé közbeléptek, és Truman elnök célzást tett az atombomba bevetésének fontolgatására, London indíttatva érezte magát a cselekvésre. A koreai konfliktus kiterjesztéséből semmit sem lehetett nyerni. Ezért Nagy-Britanniának komolyan érdekében állt a konfliktus megfékezése.

A koreai háborút végül befejezték. Nagy-Britannia azonban továbbra is gazdasági gondoktól szenvedett. A hidegháború idejének magas védelmi költségei aláásták világhatalmi pozícióját. Megrendült „a természetes egyensúly” is, amely korábban az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok viszonyát jellemezte. Churchill és Eden ezt szerették volna helyreállítani, vagyis tulajdonképpen restaurálni akarták Nagy-Britannia függetlenségét az USA-val szemben. A hidegháború természetéből következett, hogy minél gyengébb lett Nagy-Britannia, annál inkább ábránddá vált ez a restaurálás. Így vagy olyan gyorsan meg kellett állítani a hidegháborút, ahogy csak lehetséges, vagy minél olcsóbbá kellett azt változtatni. Az USA és Nagy-Britannia egyöntetűen a hidegháborút tekintette a kommunizmus legyőzése eszközének. Amíg azonban az amerikaiak az összeütközések agresszív elintézését sürgették, a britek a „várjunk, majd meglátjuk” magatartás hívei voltak. Számukra a hidegháború szilárd, előrelátható, szabályok uralta versengés volt. Hittek abban, hogy lehetséges valamiféle részleges kompromisszum a másik féllel, s ez a kompromisszum végül „civilizáló” hatással lesz a kommunista országokra. Időközben kiderült, hogy a globális háború útja nem járható a nukleáris fegyverek korában, s ez még inkább a kompromisszum megkötésére sarkallt. Megváltozott tehát a hidegháborúról vallott felfogás: ahelyett, hogy új világháború nyitányának tekintették volna, két, egymással kibékíthetetlen rendszer meghosszabbított versengésének kezdték tartani, mely rendszerek képtelenek általános háborúval megoldani nézeteltéréseiket, mert annak borzalmas következménye a nukleáris háború lenne.

Délkelet-Ázsia védelme

Amikor Pfenjan rátámadt Dél-Koreára, brit katonai készülődés vette kezdetét a térségben. 1950 augusztusában a britek – teljeskörű kínai támadás esetére készülve – kidolgozták Maláj-föld védelmi tervét. Az amerikaiak viszont legelőször Kínára akartak csapást mérni.

A britek ezzel szemben nem tartották célszerűnek szembeszállni a hatalmas emberi tartalékokkal rendelkező Kínával, amely mögött ott áll a szovjet ipari hatalom is. Inkább el kellene ismerni Kína nagyhatalmi státuszát cserében azért, hogy ők, a britek konstruktív szerepet játszhassanak Kelet-Ázsiában. Ez hosszú távon stabilitáshoz vezetne a régióban, és a Peking és Moszkva közti kötelékek meglazulását is elősegítené. Amíg ilyen megegyezés el nem érhető, addig a saját határai között kell tartani Kínát, s nem provokálni. A gazdasági jólét pedig idővel majd érzéketlenné teszi a régió népeit a kommunizmus vonzerejével szemben. Az amerikaiak segítségét azonban igen nehéz volt megszerezni. Végül ők is részt vettek az 1953-tól, Ausztrália és Új-Zéland csatlakozásával öthatalmúvá bővült vezérkari megbeszélésen, ahol a Délkelet-Ázsia ellen irányuló esetleges Kínai támadással szemben kidolgozták a védekezés stratégiáját. A testület tervei soha nem váltak kötelezővé.

1951 végére Indokína kivételével a régió fegyveres kommunista felkelései elbuktak. 1951. június 4-én a maláj-földi harcok is fordulóponthoz érkeztek. Sir Gerald Templer tábornok végül 1954 elejére szinte teljesen megtisztította Maláj-földet a kommunistáktól.

A katonai frontot erősítette az antikommunista nemzeti mozgalom politikai ereje. Maláj-földön ilyen mozgalmak voltak Abdul Rahman vezetése alatt az Egyesült Maláj-földiek Nemzeti Szervezete (UMNO) és az országban élő kínaiak szövetsége (MSA). A britek úgy gondolták, minél előbb átadják a hatalmat ezeknek az antikommunista erőknek, annál valószínűbb, hogy valami angol–maláj védelmi egyezménnyel biztosítani lehet saját tartós katonai jelenlétüket az országban.

Az 1952–53-as válság és a genfi konferencia

Délkelet-Ázsia stabilitása túlságosan törékeny maradt. Az életszínvonal javulása még nem volt látványos a Colombó-terv, s a most már bőséges amerikai segítség ellenére sem, a koreai fegyverszünet esetén pedig a felszabadított kommunista források visszakerülhettek a délkelet-ázsiaiak kezébe. Ráadásul ismét elromlott a helyzet Indokínában és Burmában. Rövid 1952-es nyugalom után 1953-ban a Viet-Minh betört Laoszba, s ezzel veszélyesen közel került a thaiföldi határhoz. Ugyanebben az időben a megvert, 1949 után Észak-Burmába sodródott Kuomintang seregek be-betörtek Dél-Kínába, ami kínai viszonttámadásokra szolgálhatott ürügyül. Könnyen minden a visszájára fordulhatott abból, amit a britek az utóbbi években Maláj-földön elértek.

Ebben a helyzetben Eden külügyminiszter úgy vélte, nem pusztán fegyverszünetre van szükség, hanem valami tágabb körű „keleti Locarno”-ra, azaz olyan regionális rendezésre, amely megfelel mind a kommunista hatalmaknak, mind a Nyugatnak, s amelynek fenntartása mindkét félnek érdekében áll. A Nyugatnak ezért kompromisszumot kell kötnie, méghozzá mielőbb, mert amíg a franciák veresége még nem túlságosan nyilvánvaló, ennek a kompromisszumnak az árát alacsonyra lehet szabni.

Edennek sikerült Indokína kérdését beiktatnia 1954 tavaszán a genfi konferencia programjába. Ezen az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió mellett a Kínai Népköztársaság is részt vett. Szerencsétlenségre azonban a konferencia kezdete egybeesett a Dien Bien Phu-i harcokkal. Az amerikaiak közös nyugati beavatkozást javasoltak, hogy megfordítsák a helyzetet Dien Bien Phunál. A britek továbbra is tárgyalni akartak, s csak akkor vettek volna részt egy ilyen „egyesített akció”-ban, ha a genfi konferencia már kudarcba fulladt. Végül az amerikaiak hátráltak meg.

A genfi konferencia 1954. április 26-án nyílt meg. Eden azzal a javaslattal állt elő, hogy osszák fel Vietnamot, hagyják meg Laoszt és Kambodzsát érintetlenül, „védőövezet” gyanánt a kommunizmus ellen, és vegyék körül Kínát a déli határainál egy kommunista ütközőállammal, Észak-Vietnammal. Nyilvánvaló volt, hogy ez az elrendezés nem tetszik az USA-nak. Végül Vietnam felosztásának keserű piruláját Nagy-Britannia úgy nyelette le az amerikaiakkal, hogy hozzájárult, kössenek Délkelet-Ázsia számára a NATO-hoz hasonló kollektív biztonsági egyezményt.

Eden stratégiájának megfelelően, júliusban a genfi egyezmény békét teremtett; felosztották Vietnamot, a nagyobbik részt, valamint Kambodzsát és Laoszt a Nyugat hatókörében hagyva. Néhány héttel később a manilai konferencián megszületett a SEATO, a Délkelet-Ázsiai Szövetség (1955). A britek nem voltak igazán boldogok ezzel a szövetséggel, mert csak azok az ázsiai országok tartoztak bele, amelyek már korábban is erősen a nyugati befolyási körhöz kötődtek. A genfi rendezés egyelőre befagyasztotta a hidegháborús frontvonalakat Délkelet-Ázsiában. Évek nyugtalansága, felfordulása után, a szingapuri felkelés ideje óta először, a régió végre nyugodtnak látszott.

És végül a visszavonulás

A hidegháború délkelet-ázsiai enyhülésével Nagy-Britannia anélkül lazíthatott kissé elkötelezettségein, hogy ez a gyengeség jelének tűnt volna. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy a koreai fegyverszünet megkötése, az 1954-es genfi konferencia, és egy évvel később a Négy Nagy csúcstalálkozója ugyanott csak Sztálin halála után és Amerika támogatása révén vált lehetségessé. Nagy-Britannia az 1950-es évek elején még vezető szerepet játszott Délkelet-Ázsiában, most, a SEATO létrehozásával és azzal, hogy az amerikaiak egyre erősebben elkötelezték magukat Vietnamban – és kisebb mértékben Thaiföldön is –, a vezetés szemmel láthatóan az USA kezébe ment át.

Ugyanez időtájt a megenyhült nemzetközi légkörben a nem európai népek ismét felemelték szavukat függetlenségük érdekében mind a kommunista, mind pedig a nyugati beavatkozásokkal szemben. Kezdetét vette az 1950-es évek végén, 60-as évek elején kiteljesedő világméretű gyarmati felszabadítási hullám. A franciák Indokínából való visszavonulása után már Maláj-föld volt az egyetlen gyarmat a régióban. 1955-ben Maláj-földön és Szingapurban a nemzeti pártok nyertek a választásokon, és célul tűzték ki a függetlenség elnyerését. A britek két okból nyugodtak bele e területek önállósulásába. Az egyik ok: Maláj-föld már nem volt annyira fontos az egészséges brit gazdaság számára, mint korábban.

A másik ok a brit katonai doktrínában az 50-es évek második felében beállott változás. A nukleáris erő korában állandó haderők tengerentúli állomásoztatása értelmetlen luxusnak számított. Veszély esetén sokkal használhatóbb volt az igen mozgékony, központi tartalék hadsereg, a megfelelő szállítási eszközök, továbbá a katonai bázisok és utánpótlást biztosító állomások kiterjedt hálózata.

Nagy-Britannia Eden miniszterelnöksége idején (1955–57) Ausztráliával łs Új-Zélanddal együtt hadosztály méretű, mozgékony nemzetközösségi stratégiai tartalékot képezett, amely Maláj-földön állomásozott. A régi bázisok és területhasználati jogok helyébe most alternatív légiutakat kellett kiépíteni a Közép-Keleten és az Indiai-óceánon át. E tekintetben életfontosságú volt egy alapszerződés megkötése a szuverén Maláj-földdel és Szingapurral. 1956–57-ben az angol–maláj védelmi egyezményt gyorsan, sikeresen megkötötték, és 1957. augusztus 1-jén Maláj-föld független lett.

Szingapurban sokkal nehezebb volt a helyzet. A britek különösen erős érzelmekkel ragaszkodtak a szigethez. Ráadásul a kikötőváros könnyen a kommunista felforgatók prédájává válhatott volna. Ezért nem akarták a britek megadni a teljes függetlenséget. Végül 1959-ben Szingapur elnyerte „a teljes jogkörű belső önkormányzat” státusát, azaz jórészt Nagy-Britannia kezében maradtak a külkapcsolatok és a honvédelem ügyei.

Ez egyik fél számára sem volt kielégítő. 1963-ban végre a brit borneói területekkel együtt bevették a városállamot a malajziai szövetségbe. Ez azután véres összeütközéshez vezetett a gyarmatosítás-ellenes és Nyugat-ellenes Indonéziával. Ez volt az utolsó kihívás Nagy-Britannia számára Délkelet-Ázsiában. 1965-ben Indonézia elnökét, Ahmad Sukarnot egy véres államcsíny elmozdította, s a konfliktus 1966-ban végetért. Sikeres, bár költséges ügy volt ez Nagy-Britannia számára. Wilson miniszterelnök végül bejelentette, hogy az 1970-es évek közepére Szueztől keletre Nagy-Britannia minden kötelezettsége véget ért. A nyugati hatalmak közül egyedül az USA befolyása maradt meg Délkelet-Ázsiában. Az angol–maláj-földi egyezményt később felcserélték egy új, öthatalmi nemzetközösségi védelmi egyezményre (ANZUK); Nagy-Britannia köteles volt konzultálni Ausztráliával, Új-Zélanddal, Malajziával és Szingapurral bármilyen külső fenyegetés esetén, de nem volt szükségszerű, hogy cselekedjék. 1976 márciusában Szueztől keletre az utolsó állandóan ott állomásozó brit katona is elhagyta Szingapurt.

Rolf Tanner: „A Strong Showing”. Britain’s Struggle for Power and Influence in South Asia, 1942–1950. („Látványos mutatvány”. Nagy-Britannia küzdelme a hatalomért és befolyásért Dél-Ázsiában, 1942–1950.) A Beiträge zur Kolonial- und Überseegeschichte című sorozat 60. kötete. Stuttgart, Franz Steiner Kiadó, 1994. 299 p.

Fordította, rövidítette:

Fodor Mihályné