Klió 1996/2.

5. évfolyam

Az európai korszak alkonya

 

Az amerikai szerzőpáros neve nem ismeretlen tudományos körökben. Tevékenységük java részét napjaink történelmi kérdéseinek vizsgálatára koncentrálják. Felix Gilbert a Princeton Egyetem munkatársa, 1985-ben az Amerikai Történettudományi Társaság különdíjjal jutalmazta addigi munkás­ságát. David Clay Large pedig a Montana Állami Egyetem történelem­professzora, elsősorban a két világháború közötti korszak elismert szakértője.

Az Európai korszak alkonya c. közös munkájuk negyedik, átdolgozott kiadás; a huszadik századi európai fejlődést mutatja be napjainkig. David Large két teljesen új fejezetet írt a könyv végére, az 1980-as évek nyugat-európai politikai viszonyairól, illetve a kelet-európai változásokról. A szerzők az 1970-es évek détente-politikájáról szóló fejezetet is átdolgozták, amit az újabb kutatási eredmények tettek szükségessé. A könyv további fejezetei csupán minimális változtatásokat szenvedtek, jórészt a terjedelmi kötöttségek miatt.

A könyv első gondolati egysége az 1890-es évektől az első világháború befejezéséig terjedő korszakkal foglalkozik. A századelő demográfiai, kulturális, gazdasági és társadalmi viszonyainak bemutatása után a szerzők rátérnek a nagyhatalmak csoportosítására, illetve rövid jellemzésére. Nyugat-Európa, illetve Közép- és Kelet-Európa országait az alkotmányos fejlődés mércéjével vizsgálják. Ennek alapján Nagy-Britanniát, Franciaországot, Spanyolországot és Olaszországot parlamentáris módon kormányzott országoknak tekintik, a másik csoportba tartozó Németországot, Ausztria-Magyarországot, illetve Oroszországot pedig olyan birodalmaknak, amelyek­ben az uralkodóknak nagyobb beleszólási lehetősége volt a törvényhozásban.

Gilbert a második fejezet elején felhívja a figyelmet arra, hogy a történe­lemben veszélyes az általánosítás, mivel gyakran félreértelmezéshez, téves gondolati besoroláshoz vezethet. Ezzel a problémával maguk a szerzők is szembesültek, amikor a mediterrán hatalmakat, Olaszországot és Spanyol­országot a parlamentárisan kormányzott régióhoz sorolták. A két ország politikai berendezkedésének Angliához vagy Franciaországhoz viszonyított hiányosságait a feudális és gyarmati örökség hangsúlyozásával kerülték el. Az autokratikus rendszereknek minősített Németország, Habsburg-monarchia és Oroszország esetében is rugalmasság tapasztalható. Véleményük szerint, noha a Német Birodalomnak volt alkotmánya, amely állampolgári jogokat biztosított, a Habsburg-monarchia tartományait pedig különböző módon kormányozták, e rendszerek működésének fontos jellemzője a szűkebb vagy teljesebb uralkodói befolyás volt. Egyedül a Habsburg-monarchia minősítésé­nél tapasztalható egyoldalú megközelítés: „az, hogy a Habsburg-monarchia a konfliktus előtt a legkülönbözőbb nemzetiségeket – németeket, magya­rokat, szlovákokat, horvátokat, cseheket, románokat, olaszokat, lengye­leket – foglalta magában, anakronizmus volt” (85. p.). Pusztán a többnem­zetiségű jelleg ilyen megállapítást nem indokolhat.

Az első világháború előzményeinek, hátterének valamint a világégés eseményeinek bemutatásánál a mű inkább kézikönyv jellegű. A szövetségi rendszerek, a háborús válságok és a háborús évek ismertetése tartalmi újdonsá­gokkal nem szolgál.

Kiemelhető viszont a felhasznált jó képanyag és a forrásgazdagság. A szerzők nem kerülhették meg az angolszász történetírás egyik szemléleti buktatóját: háborús atrocitások csak a német hadsereggel kapcsolatban me­rül­nek föl...

A második nagyobb egység, melynek címe a Megbukott béke, az 1918 és 1945 közötti korszakot tárgyalja: a békekötést, a stabilizációt, a gazdasági válságot, a 30-as éveket és a II. világháborút. A keretet az a jól ismert megállapítás adja, miszerint a sikertelen Versailles-i békemű magában hordozta a II. világháború lehetőségét.

A Békecsinálás című alfejezet a vesztes országokkal kötött békéket veszi sorra. A felsorolásban Törökország prioritást kap: tárgyalása terjedelemben szinte megegyezik a Németországgal foglalkozó oldalakkal. A Monarchia vesztes utódállamaira, így a trianoni békediktátum során területeinek 70 %-át elvesztő Magyarországra jóval kevesebb jut. A közép-európai térség megváltozott kereteinek arányos ismertetése, különös tekintettel az új határok közé kerülő nemzeti kisebbségek helyzetének reális bemutatására, nem tartozik a könyv erősségei közé. A 169. lapon például a következőket olvashatjuk Lengyelországról és Romániáról: „ezekben az országokban nem volt nemzetiségi probléma, mivel a kisebbségek (magyarok és németek Erdélyben) erőtlenek voltak”. Nincs feltétlenül egyenes arány a kisebbségi jogfosztottság és a nemzetiségi kérdés hiánya között, sőt.

Az 1920-as évek átmeneti gazdasági stabilizációjának tárgyalásakor a szerzők az országonkénti ismertetés módszerét alkalmazták. A stabilizáció mélysége és sikeressége alapján rangsorolták a nemzeteket. Franciaország és Anglia esetében külön kiemelik gyarmati rivalizálásukat a Közel-Kelet térségében, mely megakadályozta őket abban, hogy egységes álláspontot képviseljenek fontos európai ügyekben, például a német jóvátétel kérdésében. A stabilizáció szó nem csak gazdasági értelmezésben van jelen, hanem Oroszország esetében a világháborús és polgárháborús korszakot lezáró periódus megközelítésében is.

A Gazdasági válság című nyolcadik fejezet egy tekintetben váltás az előző fejezetekhez képest: megpróbálja bemutatni, hogy az Európán kívüli világ, elsősorban a gyarmatok és egyes távol-keleti területek mennyiben  használták ki a gazdasági válság adta lehetőségeket, mennyiben erősödött ezeken a területeken az önállósodás.

A következő fejezet középpontjában az áll, hogyan reagáltak a nyugati hatalmak a náci Németország által képviselt új politikára. Az „appeasement”-politikát és gyakorlati megvalósítását a szerzők egyértelműen elítélik, különösen a német-angol flottaegyezmény esetében. A második világháború bemutatásánál a fő hangsúlyt arra helyezik, hogy mennyiben új, mennyiben más ez a második világégés, mint az első volt. A háború totális jellege, a pusztítóbb haditechnika alkalmazása, valamint a polgári áldozatok nagyobb száma jelenti a másságot a szerzőknél.

Terjedelmében a könyv legrövidebb egysége az Európa újjáépítése címet viselő harmadik rész, mely az 1945–56 közötti korszakkal foglalkozik. Tengelyében a békeegyezmények és a hidegháború kibontakozása áll.

A háború utáni Európa berendezkedéséről, a vesztesekkel szemben tanúsítandó magatartásról – mint írják – az antifasiszta koalíció nagyhatalmainak konferenciái (Jalta, Potsdam) voltak hivatottak határozni. Itt születtek döntések Németország új határairól, a négyhatalmi ellenőrzésről, a németek kitelepítéséről. A szerzők ez utóbbit a benne érdekelt közép-és kelet-európai országok számlájára írják, azzal a negatív minősítéssel, hogy nem vették figyelembe a Potsdam által megszabott kvótaszámokat.

„A háború végén a magyarok, a jugoszlávok és a csehek hasonló politikát folytattak, határaikon belül nem voltak hajlandóak tolerálni a kényelmetlen német kisebbséget.” (356. p.) Magyarország kormánya 1945 augusztusában kapta kézhez a 450 ezer német kitelepítését előirányzó SZEB-jegyzéket. A magyar kormány, ha meggátolni nem is tudta, az amerikai diplomácia segítségével azonban képes volt fékezni az áttelepülés folyamatát, addig, amíg az le nem került a nagyhatalmak napirendjéről. Hasonló önmérsékletre Csehszlovákia esetében nem került sor: a „fasiszta” németek és a „soviniszta” magyarok kitelepítése nemzeti üggyé vált.

A hidegháború tetőpontjainak és mélypontjainak bemutatásakor a szerzők hangsúlyozzák annak a jelentőségét, hogy a két szembenálló táboron belül néha kisebb-nagyobb súrlódások voltak. Az Egyesült Államok politikáját a nyugat-európai hatalmak, elsősorban Franciaország, majd az újjáépülése után megszilárduló Német Szövetségi Köztársaság többször megkérdőjelezte. Egyrészt az 1956. évi ikerválság, másrészt a keményvonalas politika újjáéledése az 1980-as évek elején „mosolyszünetet” hozott a nyugati hatalmak egymás­hoz való viszonyában. A „satellite(csatlós)-államoknak” nevezett kelet-európai országok pedig néhány jól ismert alkalommal szintén kifejezték nemtetszésüket helyzetükkel kapcsolatban. Nem véletlen tehát az 1956-ban meghúzott korszakhatár a könyv belső tagolásánál.

A mű befejező része az 1956 és 1990 közötti korszak eseményeit és fő fejlődési vonulatait tartalmazza az Újjászülető Európa címszó alatt. A fejezet elején a szerzők ismertetik történelmi koncepciójukat: a történészek századokon keresztül a háborúkra, azok eredetére, lefolyására és következmé­nyeire helyezték a fő hangsúlyt. Szerintük a huszadik században a két világháborúnak is mély hatása volt az emberek gondolkodására, de 1956-tal végetért az ún. „postwar” (háború utáni) periódus és teljesen új szakasz kezdő­dött Európa történetében. Az ikerválság előtt az európai politika a békeszerződések végrehajtására, a jóvátételi kérdésekre és az új nagyhatalmi elrendeződéshez való alkalmazkodásra koncentrált. 1956 után nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati hatalmak nem hajlandóak megkockáztatni egy háborút a kelet-európai szovjet befolyás visszaszorítására. Az Egyesült Államok a továbbiakban pedig nem szándékozik támogatni a nyugat-európai országok gyarmati törekvéseit.

A szemléletváltás különösen az 1960-as évek vizsgálatánál derül ki. Míg korábban a makroszemlélet dominált, addig ennek az évtizednek a bemutatá­sakor a szerzők perspektívája erősen leszűkül: az egyes (elsősorban) nyugat-európai államokat külön-külön tárgyalják, nagyobb összefüggések, trendek bemutatására nem vállalkoznak.

A Csalódások évei (1967–73) címet viselő következő alfejezet a könyv egyik legsikerültebb része. A hatvanas évek végének reményeiről, lázadásáról és ezek meghiúsulásáról rendkívül értékes, jól átgondolt gondolatmenetet közöl, különösen a terrorizmus és az eurokommunizmus gyökereiről.

Ragyogóan mutatják be azt, hogy bár a hidegháború, a nagyhatalmak megosztották Európát, Nyugaton és Keleten a társadalmi-politikai mélystruktúrában egyaránt létezik a kooperációt, az együttműködést, az egymásmellettiséget hangsúlyozó másik magatartásforma is.

A détente kudarca, a nyugat-európai neokonzervatív hullám és a kelet-európai változások alkotják a könyv befejező fejezeteit. Az események viszonylagos közelsége ellenére tárgyilagos megközelítés jellemzi a könyvnek ezt a részét is, különösen a kelet-európai országok átalakulásában tapasztalható minőségi különbségek leírásában.

Az Utószóban Gilbert és Large megindokolják a könyv címválasztását. Az európai hatalmak a XIX. sz. végén politikai és gazdasági értelemben a világ nagy részét uralták. Ezt a vezetőszerepet századunkban elvesztették, jórészt a két világháború következtében. Ugyanakkor Európa súlycsökkenésével párhuzamosan egy másik tendencia is tapasztalható századunk végén: az európai pozíció stabilizációja és konszolidációja. A Szovjetunió felbomlása és a kelet-európai folyamatok tették lehetővé ezt a folyamatot.

Az 1991-ben kiadott könyv szerzői az új európai egység legfőbb akadályát az új kelet-európai államok nemzetiségi, bürokratikus és alkotmányos problémáiban látták. Azóta már kiderült, hogy a nyugat-európai államok hajlandósága is legalább ilyen fontos ebben a kérdésben.

Az amerikai szerzőpáros könyve közel hatszáz oldalban tesz kísérletet arra, hogy a huszadik századi Európa történetét s benne a térség jelentőségének relatív csökkenését bemutassa. A terjedelem adta kötöttség a kiadványt inkább kézikönyv jellegűvé teszi, de a szerzőknek sikerült e műfajon belül értékes művet alkotni.

A gazdag bibliográfia, a világos és könnyen áttekinthető térképek (különösen az első és a második világháború esetében) a könyv erényei közé tartoznak. Nem szabad megfeledkezni a több mint száz fekete-fehér illusztrációról, melyek már jórészt fényképek. A szerzők nagyon helyesen felhívják a figyelmet ezen technikai eszközök használatának veszélyeire is; számos ország modernkori történelmében előfordultak visszaélések, a fényképeket gyakran utólag „megfelelően átalakították” (pl. 191. p.).

A műnek azonban van néhány, mindenképpen említést igénylő hiányossága. A szerzők bevallott célja az európai folyamatok, tendenciák bemutatása volt. Néhány, elsősorban peremterületnek tekintett ország vagy térség szinte teljesen hiányzik a kiadványból. Skandinávia és benne Svédország csak egy rövid utalás szintjén, az 1960-as években „jelenik meg”, egyébként teljesen ismeretlen területnek minősül (szemben például az ibériai félsziget országaival). Kelet-Európa országai pedig általában akkor foglalkoztatják a szerzőket, amikor idegen birodalmak fennhatósága alatt állnak. A két világháború közötti, független periódus háttérbe szorul.

Az egyénnek, néhány kiemelkedő személyiségnek vitathatatlan szerepe van egy-egy korszak arculatának formálásában. Aktív vagy passzív szerep­–lésükkel befolyásolnak eseményeket, fontos történelmi döntéseket. A szerzők azonban néha talán túlhangsúlyozták az egyénben rejlő lehetőségeket, minden korszakban igyekeztek egy-egy kiemelkedő személyiséget előtérbe állítani (a századelő uralkodóitól az 1980-as évek nyugat-európai politikusaiig), s ez nem minden esetben volt sikeres.

A könyv egészét tekintve mégis elmondható, hogy Gilbert és Large tollából olyan összefoglaló munka született, amely számot tarthat sok, a huszadik századi történelmet akár csak amatőr szinten is kedvelő olvasó érdeklődésére.

 

Felix Gilbert–David Clay Large: The End of the European Era, 1890 to the Present (Az európai korszak alkonya 1890-től napjainkig) New York, Norton Press; 1991, 598 p.)

 

Papp Péter