Klió 1996/2.

5. évfolyam

A Római Birodalom III. századi válsága

 

A Római Birodalom gyakori válságidőszakai között utolsó előttiként tartja számon a történettudomány a monarchia harmadik, „hosszú évszázadát”, a Severusok hatalomra kerülésétől a diocletianusi tetrarchia felbomlásáig, a birodalom constantinusi restaurációjáig terjedő időszakot (193–312). E berlini tanulmánykötet (csakúgy, mint az utóbbi évek ezen korszakkal foglalkozó műveinek számos darabja) is mutatja, hogy a III. századi válság okainak keresése, a válságtényezők összefüggéseinek, egymásra hatásának és hierarchiájának újra és újra gondolása semmit sem vesztett érdekességéből és „sláger” jellegéből az ókorászok számára.1

A tanulmánykötetnek a szerkesztő által megfogalmazott célja az, hogy a III. század válságát eddig különböző szempontokból elemző, önmagukban jelentős eredményeknek tekintendő, de általában a válságot monokauzálisan magyarázó elméletekkel szemben felhívja a figyelmet egy az összes válságtényező és ok – egyedi fontosságának megfelelő súlyú – értékelésén alapuló, komplexebb megközelítési lehetőségre. A kötet tanulmányai tehát egy bizonyos közbülső pozíciót kívánnak alátámasztani a többek között Altheim és Demandt által megfogalmazott tézis – mely szerint a III. század válsága elsősorban a külső ellenségek támadásaira vezethető vissza – valamint a Birodalom belső gyengeségét előtérbe helyező és azt különböző okokra visszavezető elméletek között. Ez utóbbi elméletek általában szintén monokauzális magyarázatokat adnak (pl. a kereszténység destruktiv hatását, a Birodalom általános „elkeletiesedését”, vagy a hadsereg szerepének túlsúlyossá válását kiemelve), s melyek közül a városi és falusi lakosság között kiéleződő ellentétet (Rosztovcev, Maróti), illetve a rabszolgatartó termelési mód válságát hangsúlyozó (marxista) elméletek nyernek kiemelést a kötet célját megfogalmazó bevezető sorokban. Bár szerintem a kötet ezen – a társadalmi és gazdasági fejlődés hajtóerőit és a külső tényezőket, a külpolitikai változásokat egyaránt figyelembe venni szándékozó – célkitűzéseivel meglehetősen nyitott kapukat dönget, mégis érdekes adalé­kokkal szolgál a válság okainak mélyebb megismeréséhez a társadalmi és gazdasági fejlődés néhány szegmentjének alapos vizsgálatával. A kötetben található hét tanulmány tehát a Birodalom válságához vezető igencsak bonyolult gazdasági és társadalmi összefüggések némelyikének megvi­lágítására – tehát korántsem teljességre – törekszik. A tanulmányok tematikai sokféleségének köszönhetően, sőt még inkább annak ellenére az az összkép alakulhat ki az olvasóban, hogy a III. század általános válsága az egyes életterületekre különböző hatással volt, illetve hogy az egyes területeken kimutatható válságjelek különböző súllyal járultak hozzá a birodalom kríziséhez. A tanulmányokat olvasva relativizálnunk kell azt az álláspontot is, mely szerint a válság a birodalom egész területét ugyanolyan mértékben sújtotta. Az elemzések némelyike éppen arra mutat rá, hogy bizonyos földrajzi területeken a válságjelenségeknek csak egy része, s sokszor nem azon okokra visszavezethetően ragadható meg, mint amelyeket a monokauzális megköze­lítést követve logikusnak tarthatnánk.

Különösen hangsúlyos szerepet kapnak az egyes birodalom-részek közötti különbségek a mezőgazdasággal foglalkozó két tanulmány közül az elsőben (Gerda von Bülow, 17–63. p.), amely a villagazdaságok fejlődését követi nyomon, az utóbbi évtizedek régészeti leleteinek kiértékelésével. A régészet tanúbizonysága szerint a III. században a mezőgazdasági termelés és különösen a villagazdálkodás jelentős változáson esett át, ugyanis az ilyen típusú gazdaságok száma visszaesett ekkor. A villagazdaságok nemcsak a kívülről fenyegetett, vagy háborúk által sújtott területeken tűntek el a vizsgált korszakban, hanem a békében élő Pireneusi-félszigeten és Észak-Afrikában is. A három kiválasztott „paradigmatikus” területi egység (Hispania, Thracia és Moesia inferior, valamint a két Germania) villagazdálkodása régészeti nyomainak elemzése olyan eredményre vezet, amely ellentmond a mezőgaz­dasági válságot pusztán a külső támadásokra visszavezető monokauzális megközelítésnek. Így annak ellenére, hogy Hispania ebben a korban viszony­lagos békében élt, visszaszorultak ott a villagazdaságok, míg a háborúktól gyakrabban sújtott dunai provinciákban a villagazdálkodás fennmaradt és a háborús károkat hamar kiheverte. Ugyanakkor a szintén sokat szenvedett két Germániában (G. inferior et superior) a háborús események, a barbárok inváziói és a mezőgazdasági termelés definitív megszűnése között szoros összefüggés állapítható meg. A tanulmány szerzője arra is figyelmeztet, hogy az egyes területek mezőgazdaságának III. századi fejlődését nem minden esetben lehet megfeleltetni a fenti három példa valamelyikének, mivel a gazda­sági élet adott területre érvényes sajátosságai nagyban attól is függtek, hogy a helyi termelési viszonyok milyen fejlettek voltak a birodalom gazdasági rendszerébe való betagolódás, illetve a római minták átvétele előtt.

A kötet iniciátora és szerkesztője (Klaus-Peter Johne, 66–99. o.) a colonusokkal és a colonatussal kapcsolatos évtizedes kutatásai eredményeit foglalja össze „A colonus-gazdálkodástól a colonatusig” című tanulmányában. A korai császárság kishaszonbérlői a diocletianusi és constantinusi reformok révén váltak a megművelt földhöz jogilag kötött, függőségi viszonyban élő földművesekké. A colonusoknak a IV. század első felében bekövetkező és a katonai-bürokratikus államszervezet és a nagybirtokos arisztokrácia érdekközösségén alapuló földhöz kötését (ennek első állomása Constatinus 332-es edictuma volt) hosszú fejlődési folyamat előzte meg, melynek során a magánjogi bérleti jogviszonyból lépésről lépésre állami szabályokon nyugvó – eleinte fiskális megfontolásokra visszavezethető – függőségi viszony jött létre. Ezen fejlődés III. századi lépéseit elemzi behatóan a tanulmány szerzője, felvázolva azokat a függőségi viszonyokat, melyek már ekkor túlmutattak egy magánjogi (bérleti) szeződés keretein. A földhözkötés első formái a barbárok kényszertelepítésével kapcsolatban jelentek meg. Más alávetettségen alapuló viszonyokat (a cliensi függőségben lévő colonusok, a felszabadítottak, az eladósodott bérlők, a quasi colonusok valamint a részesbérlők sorolhatók ide) a jogi források fontosabbjainak elemzésével illetve az egyes területi eltérések vázolásával mutat be. A tanulmány súlypont­ját a szerző szándéka ellenére a IV. századi fejlődés képezi, nem sikerül igazán – legalábbis a forráspéldák szintjén – a III. századi fejlődés jellegzetes­ségeinek elkülönítése és az általános válság következményeként való megragadása.

Szintén két tanulmányt szentel a kötet a kézművesség és a kereskedelem III. századi helyzetének. Nemcsak gazdaság-, hanem jogtörténeti szempontból is érdekesek a kézműves- és kereskedő-collegiumokkal foglalko­zó fejtegetések (Volker Weber, 101–134. p.). Ugyanúgy azonban, mint a colonusokkal kap­cso­latban is, a kézművesek és kereskedők foglalkozási szervezetekhez való kötése is csak a IV. században következett be, vagyis ezen tanulmány tematikája is kitolja a kötet számára előre megszabott időbeli kereteket, s pragmatikusan az I. századtól a IV. század közepéig, a diocletianusi-constantinusi reformokig követi nyomon a collegiumok fejlődését. A IV. század elején megjelenő jogszabályok, melyek az egyes foglalkozási ágak képviselőit személyükben az adott foglalkozási ágat képviselő helyi szervezethez kötötték, beleilleszkednek a birodalmat megújítani kívánó gazdasági és társadalmi reformok sorába. Mint a tanulmány szerzője hangsúlyozza, ezen rendelkezések is hosszabb folyamat eredményének tekintendők, s ez legitimálja a tanulmány megjelentetését a III. századdal foglalkozó munkák között. Elsősorban feliratokra és a klasszikus kor jogászainak szövegeire támaszkodva mutatja be azokat a lépéseket, amelyek az iparos és kereskedő magánszemélyek önkéntes egyesülési formáitól az elsősorban állami feladatok megoldására hivatott, állami kezdeményezésű kényszerszervezetekhez vezettek. A magánkezdeményezésű collegiumok eltűnése a Severusok idejére tehető. Ekkorra a szervezetekre már olyan nagy közterhek nehezedtek, hogy a „vállakozóknak” már nem volt érdekük a szervezeti tagsággal járó, és korábban fontos privilégiumok igénybevétele. Az államhatalom a kézművesek és kereskedők (valamint leszármazottaik) személyes szakmához-kötésében látta a megoldást, eleinte azzal a céllal, hogy a collegiumok vagyonából mind nagyobb részt csíphessen le bizonyos közfeladatok finanszírozására, később pedig azért, hogy egyáltalán akadjanak még kézművesek és kereskedők, akik a maródi gazdaságot bizonyos szinten életben, mozgásban tartják, gazdasági stabilitást biztosítanak.

A kézműves és kereskedő tevékenység kereteit adó városfejlődés problémái­nak szentelt tanulmány (Hagen Fischer, 135–185. p.) sokkal inkább ragasz­kodik a III. századi folyamatok bemutatásához. A városfejlődés III. századig terjedő szakaszainak rövid vázolása után, a „városok birodalmának” (több mint 1000 város a II. században) öt földrajzi egységét választja ki a szerző arra, hogy képet adjon a válság évszázadának városfejlődéséről. Egy összbirodalmi, az összes területi egységre általánosan vonatkoztatható kép ugyanis csak nagyon nehezen vázolható fel. A földrajzi környezet, a tartomány politikai helyzete, a város adminisztratív feladatai és egyéb egymással sokszor kölcsönhatásban álló tényezők összjátéka csak regionális viszonylatban vizsgálható. Csakúgy mint a mezőgazdasági termelés, a városfejlődés válság­jelen­ségei sem pusztán a külső fenyegetésre, a háborús pusztításokra vagy a város–vidék ellentét kiéleződésére vezethetők vissza. Az öt elemzett vidék (Itália, Észak-Afrika, Kisázsia/Szíria, Pannonia, Gallia) városainak fejlődése az okok és okozatok komplex egymásrahatásáról és a fejlődés regionális egyediségéről tesz tanúbizonyságot. A háborút ritkán látott közép- és dél-itáliai városok II. századtól kezdődő gazdasági hanyatlása szöges ellentétben áll a sokszor fenyegetett észak-itáliai városok fellendülésével és előretörésével. A háborús pusztítások tehát nem játszhattak ténylegesen döntő szerepet az itáliai városok fejlődésében vagy fejlődésének megrekedésében. Sokkal inkább kihatott azonban fejlődésükre a birodalom politikai súlypontjának lassú keletre tolódása, amely az Imperium korábbi központjának elprovincializálódásához vezetett. Pannoniában a hadsereg fokozott jelenléte gazdasági prosperitáshoz vezetett, amelyet a III. század közepén belső és külső harcok, a hadsereg áthelyezése valamint az infláció akasztott meg, több település számára helyrehozhatatlan károkat okozva. Észak-Afrika többnyire autarch városai minden nagyobb megrázkódtatás nélkül, viszonylagos prosperitásban vészelték át a válság évtizedeit, míg a gall városok a társadalmi mozgalmak, császári repressziók és a germán betörések miatt nehéz időszakot kellett átvészeljenek, melyet azonban a dominatus alatt prosperitás követett. Összességében megállapítható, hogy a III. század megpróbáltatásai a városfejlődésre nem voltak olyan negatív hatással, mint az általánosan elfogadott.

A „hossszú III. század” társadalmi változásaira példaként (természetesen kiegészítve a mezőgazdasági termelésben résztvevő colonusok, valamint a városi kereskedő és kézműves rétegekről korábban elmondottakkal) a társadalmi vezető rétegekben végbement átalakulást követi nyomon a „Császár, szenátus és lovagrend” (Johne, 187–244. p.) és a „Municipiumok arisztokrá­ciája” (Weber, 245–317. p.) című két tanulmány. Az első a császári trónra kerülők társadalmi származásában bekövetkezett változásokat veti össze a szenátori- és lovagrend szociális helyzetének módosulásával, összefüggésben a hadsereg rekrutációjának gyökeres földrajzi súlypontáthelyeződésével. Míg Caracallával bezárólag (217) a császárok kizárólag a szenátori rendből kerültek ki, addig a társadalom vezető rétegének kiszélesedését mutatja, hogy ezután átmenetileg a lovagrendből származott néhány uralkodó. Az arra érdemes katonák társadalmi rangjának emelkedése és politikai szerepének megnövekedése a Severusok korának egyik fontos jellegzetessége. Ez a folyamat készítette elő a katonacsászárok korszakát, mikor is a 238-as restaurációs kísérletet követően egy új császár-típus jelent meg az Imperium történetében. Ekkortól szinte kizárólag határvidéki származású, korábbi katonai parancsnokok kerültek a trónra. Ez összefüggésben állt azzal, hogy a III. század belpolitikai válsága rövid idő alatt teljesen kicserélte a birodalom vezető rétegét. A külső támadások elhárításának szükségessége a század közepén felgyorsította a katonai arisztokrácia kialakulását. Ezen változások társadalmi gyökerei azonban a II. század végére nyúlnak vissza.

A municipális arisztokrácia, a decuriok és curialisok, a városi közösségek ezen vezető rétegének átalakulását rekrutációjuk, a rendbe való felvétel előfeltételeinek és eljárásának vizsgálata, valamint szociális tekintélyük, állásuk, számuk és rétegzettségük elemzése világíthatja meg. A III. századig az ordo decurionum tagsága nem öröklödött át a leszármazókra. Mint a colonusok és a collegiumok tagjai, ezek a városi hivatalnokok is a diocletianusi-constantinusi reformok keretében lettek rendjükhöz kötve, biztosítandó a városok igazgatási szükségleteit és közvetve a kincstár adóbevételeit. A tanulmány mindamellett hangsúlyozza, hogy a decuriok városukhoz és rendjükhöz kötése, kényszerrekrutációjuk nem speciálisan a válság jele, hiszen az már a principatus kezdetétől ismert eljárás. Ugyanakkor a plebeiusok felvétele a municipiumok vezető rétegébe szintén nem értékelhető egyér­telműen a válságjeleként, hiszen még a nehéz időkben is jelentős vonzereje volt a curialisi tisztségeknek. A municipiumok arisztokráciája a III. század-ban nagyobb stabilitással bírt, mint ahogy azt eddig az uralkodó álláspont hirdette, s ez egybehangzik a városfejlődésről megállapítottakkal is.

A kötet érdekes zárótanulmánya a III. századból származó kiválasztott császárportrék elemzésével (Detlef Rößler, 319–375. p.) a művészet és az ideológia korabeli kapcsolatát kívánja megvilágítani. Képanyag segítségével igazolja, hogy a császárábrázolásokban megfigyelhető stílusváltások szoros összefüggésben voltak a politikai eseménytörténettel. A III. században megfigyelhető változások mélyenszántóbbak és jelentősebbek, mint a korábbi évszázadokban tetten érhető stílusmódosulások. Ezen változások mögött az uralkodó szerepének, az uralmi formának és a császárról alkotott képnek a módosulása figyelhető meg, s ez az alapvetően naturalisztikus, realista ábrázolásmódtól a spirituális, transzcendentális császárportré kialakulása irányába mutat.

A kötet alapkérdésére (monokauzalitás, ok-hierarchia) a tanulmányokat olvasva a következő válasz fogalmazható meg: mert a válság századában bekövetkezett változások sok esetben jóval korábban kezdődő belső folyamatokra vezethetők vissza, s mert a birodalom a válságidőszakban is viszonylagos belső stabilititást mutatott, amely végül is lehetővé tette a viszonyok újjárendeződését, a belső válságtényezők meghatározóbb szerepet játszottak a III. század krízisében, mint a kívülről jelentkező problémák. A tanulmányok rámutatnak arra, hogy több esetben a külső fenyegetés ellenére szolid gazdasági és társadalmi élet, illetve meglepő regenerációs képesség jellemzett ebben a korban egyes vidékeket, míg más területek külső behatás nélkül is mély válságot éltek meg. A mezőgazdasági és a városfejlődéssel valamint a városok arisztokráciájával foglalkozó tanulmányok relativizálják a természetesen nem alábecsülendő veszélyt jelentő háborús események gazdasági és társadalmi kihatásait. A monokauzális megközelítések – legyen szó a barbárinváziók vagy a belső problémák előtérbe helyezéséről – nem alkalmasak a III. század történetének megvilágítására, a korban bekövetkezett változások magyarázatára. A III. századra oly jellemző, a birodalomra nehezedő és erősödő külső nyomás végeredményben inkább felerősítette a belső válságjelenségek hatását, de semmiképpen sem tekinthető az ókori társadalmi rend hanyatlását előidéző egyetlen oknak. A belső és külső tényezők bonyolult összefüggéseivel kell számolniuk a kutatóknak, hozzátéve azt, hogy ezen összefüggések teljesen másként hatottak a különböző életterületekre, a gazdasági és társadalmi viszonyokra. Nem becsülhetők le a földrajzi eltérések sem, bár a kutatásokban országonként elért különböző szintek sokszor nehezítik az eredmények összevetését.

 

Johne, Klaus-Peter (ed.): Gesellschaft und Wirtschaft des römischen Reiches im III. Jahrhundert. Studien zu ausgewählten Problemen von Gerda von Bülow, Hagen Fischer, Klaus-Peter Johne, Detlef Rößler und Volker Weber. (A Római Birodalom társadalma és gazdasága a III. században. Tanulmányok.) Akademie Verlag, Berlin, 1993. 404. p.

 

Szabó Béla

 

1. Csak véletlenszerűen kiemelve néhány művet az utóbbi évek szinte már követhetetlenül gazdag terméséből: Storia di Roma. III. L’eta tardoantica. 1. Crisi e trasformazioni. Torino, 1993.; Strobel, Karl: Das Imperium Romanum im „3. Jahrhundert”. Stuttgart,1993.; Bleckmann, Bruno: Die Reichskrise des III. Jahrhunderts in der spätantiken und byzantinischen Geschichtsschreibung. München, 1992.; Herrmann, Peter: Hilferufe aus römischen Provinzen. Ein Aspekt der Krise des Römischen Reiches im 3. Jahrhundert n. Chr. Hamburg, 1990.; Alföldy, Géza: Die Krise des Römischen Reiches. Geschichte, Geschichtsschreibung und Geschichtsbetrachtung. Ausgewählte Beiträge. Stuttgart,1989.