Klió 1996/2.

5. évfolyam

Impérium és oikumené

A három éven át pusztító polgárháború tűzvésze, majd a hetven éven át máglyaként föl-föllobbanó vagy csak tőzegtűzként égő, de mindvégig a társadalmat és természetet, a szellemet és anyagot tönkretevő, szándékos rombolás után (nem beszélve a háború éveiről) a túlélőknek a kihűlt zsarátnok és hamu, az elpusztított termés láttán önkéntelenül is fel kell tenniök a kérdést a megszűnt birodalom „anyanyelvén”: sto gyelaty? Vagy Európa, sőt az oikumené vonatkozásában: quid faciendum?

Megteszi ezt a szerző is, s hogy méltó választ adjon, segítségül hívja a régmúltat, s a historia magistra vitae alapján filozófiai, teológiai, történelmi és politológiai alapon elénk tárja a szükséges tudnivalókat, minket is bevonva a tanulság megállapításába.

Felveti ezt a kérdést Oroszországban már Csernisevszkij is, majd emelt hangon Lenin, „bűnösöket” keresvén (és szerinte, találván), szerzőnk azonban nem az egyedül üdvözítő forradalmi „megoldást” ismerteti, hanem a történelem értelmét keresi, figyelve annak menetére s a szakemberek: történészek, filozófusok, teológusok és filológusok tanítása alapján óhajt mintegy utat mutatni az eljövendő XXI. századi Oroszországnak, s mi több: birodalomnak.

Tudjuk, hogy a történelem mindig problémává válik, valahányszor szekere éles fordulatot vesz vagy meredek lejtőre kerül. Az is látható, hogy nemzedékünk gondolkodó képviselői elképedve eszmélnek rá, hogy szemük láttára történelem készül. És itt merül fel a lényegi kérdés: ami ebben a történelemben megnyilvánul, az a vak véletlen műve, vagy bizonyos tendenciák érvényesülésének eredménye? Természetesen a tudományos válaszadásra csak olyan „hozzáértő” vállalkozhat, aki veszi magának a fáradságot a mindennapi kihívások, a honnan, hová, hogyan és miért (cél és ok) lét kérdésekre adandó válaszok tudományos, vagyis okokkal alátámasztott megismerésből származó biztos tudás alapján történő megfogalmazására.

Az eredeti cím átültetésénél egy másik megoldás is kínálkozik. A határozatlan „impérium és oikumené” határozott névelővel ellátott variánsa is elfogadható, minthogy a történelem folyamán létrejött impériumok tárgyalása az „unde venis et quo vadis Russia” témára koncentrálódik. Ezért a szerző korszakolásában nem az ún. „negyedik Oroszországról” van szó, hanem a római, bizánci és „harmadik Róma” orosz birodalma megszűnését követő közbeékelődött államszervezet („szovjet”) utáni ötödik birodalomról, amit a szerző koncepciója alapján „új harmadik Rómának” is nevezhetünk. (Vö. Bergyajev: Új középkor).

Az ún. szovjet birodalom inkább az eurázsiai jelzőt viselhetné ideológiai aspektusból. A mongol uralom óta a hamu alatt izzó eurázsiai eszme parázsa az ország történelme folyamán tovább él és olykor lángra kap. A „keleti szabad és ösztönös erőhöz tartozás” tudatát, mintegy a forradalmat előkészítendő, Blok a „Szkiták” című költeményében feltámasztja. A V. Szolovjov által előrevetített eszchatologikus kataklizma várható kétpólusú következményeként a végpusztulás helyett a megmenekülés realizálódott, amely állapot aztán a „Nagyszínház vonzáskörében elernyedt intelligencia” egy részének a nietzschei „amor fati” elv elfogadásával és terjesztésével az „egészséges barbárságot” és a keletről érkező hunok „új kultúráját” hozta magával, azaz a „magdeburgi jog” helyett az ún. „kozák szabadságot” választotta (Vö. KLIÓ 94/1, pp. 8–12).

Minthogy az eredeti birodalmi eszme genealógiailag Rómához kapcsolódik, az eurázsiai (birodalmi) elv a barbárságot jelentette. Az orosz forradalom, mint a belső barbárság kicsúcsosodása és túltelítődése tehát nem is annyira eredeti.

A dupplex veritas és „a cél szentesíti az eszközt” elveket szolgáló szovjet rezsim által elfogadott eurázsiai eszme azt is igazolja, hogy Oroszország pszichológiailag elnehezedett. Az anyag minden módozatában a szellem fölé kerekedett, és ez lökést adott mindenfajta gazdasági, földrajzi, etnikai determinizmus terjesztésére. Az előkészítő folyamat jóval a forradalom előtt kezdődött. Az 1917-es katasztrófa csak felgyorsította a processzust a látszólag új típusú államiság kialakulására; formájában látszólag ugyanolyan progresszív volt, de tartalmában mélyen regresszív: ázsiai és barbár. Kagramanov megállapításainak igazságát fényesen igazolják az ázsiai népek életmódját jól ismerő és alapul vevő intézkedések, amelyek a szovjet telepítéspolitika nyomán milliós népcsoportok, nemzetiségek „helyváltoztatását” oldották meg.

Az „eurazizmus” eszméje – fejti ki a szerző egy másik tanulmányában (Druzsba Narodov 1992/9) – a sztálini rezsimnek nem éppen tiszteletre méltó eszmei hordozója, ha szabad így mondani: visszalépés a történelem folyamatában. Az ebből a körből történő kilépés és visszalépés a saját körbe – Európát jelenti az oroszok számára. Ez utóbbi olyan nyitott térszerkezet, amelynek körökre emlékeztető vonalai összekapcsolódást és körmozgást mutatnak, s egy meghatározott irányba haladnak előre. A körforgás a történelem értelmezésében régi keletű elv, amelyet azonban a mindent megoldó „civilizáció” irányába egyenes vonalúan előre haladó Európa nem óhajtott elfogadni. Így szinte a történelmi szükségszerűségből – az első világháború megszámlálhatatlan negatív következményére reagálva – született meg O. Spengler géniuszának „gyermeke”: Európa alkonya. Nincs progresszivitás és racionális optimizmus: a szükségképpen civilizációvá degradálódott egyes kultúrák elhalnak. Nem létezik a kereszténység eszméje alapján létrejövő, a történelem kezdetétől annak befejezéséig vezető út: a történelem felett a végzet uralkodik.

A szovjet rendszer a történelmi folyamatban egy „rövid”, félkeréknyi hátramozgás. Ez Toynbee elmélete alapján magyarázható és érthető. A világtörténelem ugyanis egységes folyamat. Teleológiai és teológiai alapon nyugvó elméletének szemléltetésére Toynbee egy előre haladó szekér képét adja, melynek keretei – természetesen – félfordulatokkal hátrafelé is mutatnak, de a kocsi csak előre halad a kitűzött cél felé (Christianity and civilization. London, 1940). Ezt a történelemfilozófiai álláspontot képviseli a magyar tudományban Schütz Antal filozófus-teológus már 1930-ban, könyv formájában (Isten a történelemben) 1934 óta, de a kis népek és nyelvek hátránya következtében ismeretlenül. A földön haladó kocsi félkeréknyi „visszafordulásainak” negatív következményeit van hivatva csökkenteni az „univerzális állam”, az impérium, amely megkönnyíti a kulturális tradíció megőrzését, a tudomány és technika kumulatív fejlődését. Az „univerzális állam” szemben áll a „barbársággal”, amelynek megjelenése ismétlődő jelenség a történelemben, nemcsak a római-görög világ fenoménje s a XX. században sem csak metafora. Az idők folyamán az igazi kultúra által kiszorított barbárság napjainkban láthatóan – a szabadság, de inkább a szabadosság jogán – a felszínre tör és hódít.

A Földközi-tenger medencéjében, a „kultúrák és kultuszok” hazájában az univerzális állam a Római Birodalom volt, amelynek ölén született és terjedt el a kezdeti stádiumában üldözött, majd megtűrt és elismert és később támogatott kereszténység, amely már ennek okán is unikális jelensége a történelemnek. A keresztény eszmékre épülő történelemfilozófia bizonyítja, hogy semmiféle civilizáció nem lehet a múlt ismétlődése, különösen az európai nem, hiszen a kereszténység által „megművelt” szabadság nyitotta meg előtte az addig teljesen járatlan utat, de, különösen századunkban, az „örökös visszatérés” motívuma is megfigyelhető.

Az elvi megalapozás után Kagramanov a magában nagyon is sokat sejtető orosz történelemhez, mint interjúalanyhoz fordul. A múltba zuhanás mélységéről óhajt vallomást hallani, kitárulást látni, olyat, mint az „asszír vadállathoz” hasonló ősi keleti despotizmus megléte, illetve az ezzel való strukturális megegyezés, amire egyes kutatók már rámutattak.

Európa nem élt át az Oroszországéhoz hasonló katasztrófát. Európában a múlthoz való kötödés pozitív vagy negatív volta mindig kimutatható volt, s a szerző úgy látja, hogy az „épülő” Egyesült Európa a pozitív hagyományok alapján álló univerzális állam lesz, enyhe birodalmi formációban. Ez vezethet el a stabilitás biztosításához, ami a zavaros időszakokban elengedhetetlen például a múltba történő olyan „visszaesés” megakadályozására, mint amilyent kezdeményeztek nem is olyan régen a „harmadik birodalom” „új longobardjai”. Az is megnyugtató, hogy az épülő új univerzális állam lényegében magáévá teszi a Római Birodalom humánus eszméit.

Úgy tűnik, hogy történelmi visszapillantásaink alapján Borgese paradoxona: „csak egyetlen impérium volt és van: a Római” nem is megalapozatlan. Az elmúlt másfél évezred minden európai „birodalma” – nyíltan vagy be nem vallottan – római utódnak vallotta magát. A „meghalt a birodalom – éljen a birodalom” kiáltás 476-ban csak azért nem hangzott el, mert Odoakernek nem volt Nostradamusa. A barbár uralkodók, akik mind Róma bűvöletében éltek, csak akkor merték magukat imperátornak nevezni, ha megvetették lábukat az „örök városban”, s a pápától megkapták a koronát. Az így kialakuló univerzális birodalmat Napoleon szervezte át nemzetivé, megkoronázásával legitimációt is szerzett.

Mivel magyarázható a „római eszme” ekkora postumus életereje, a máig megmaradt „ab urbe condita” kiindulópont?

Kagramanov a történelem felül-, alul-, és oldalnézetének összefüggéseiben próbál feleletet adni, válaszainak realitását a hermeneutica historica et filologica metodikája alapján igyekszik bizonyítani. Néhány a tények sokaságából: a hódító Róma felemelte magához a provinciákat; a barbár népeket föderációba vonta; a helyi kultúrát és közigazgatást megtartotta, támogatta; a „vae victis” nem római kifejezés, a gall Brennus mondása; a mai „small is beautiful” elfogadása és visszavetítése a prudens agens-hez a pax Romana megvalósulását segítette; az egykor keresztényüldöző birodalom vitte győzelemre a kereszténységet, s ez az eszme – C. Lévi-Strauss kifejezése szerint – szelídekké tette az addig vad barbárokat. A választ azonban mindenkinél átgondoltabban adja meg a római származású Augustinus a két városról szóló alapvető történelembölcseleti művében.

Nehezebb magyarázatot adni, illetve azt elfogadni a harmadik Róma elődjét, Bizáncot illetően. Ez a császárság ugyanis közel sem dicsekedhet elődje minden erényével. A földi hatalom tükrözte égi hierarchia megvalósulása, a „symphonia” elv érvényesítése, a Pantokratornak a Kozmokrator és Chronokrator által történő földi megszemélyesítése hierarchikus megmerevedést idézett elő. Kagramanov elismeri a rövid, de gyakori „visszacsúcsosodásokat”, ugyanakkor védelmébe veszi ezt az impériumot is, minthogy látószögéből (mint ahogy a szerzőéből) soha nem tűnt el az eszme és a törekvés a megvalósítására: a bukott személyek után jobbak jöttek, a császári trón a „homo novus” számára is elérhető volt, s ennek következtében nevezhető a bizánci rendszer meriokratikusnak is.

A birodalmak jogfolytonossági kérdését és a harmadik Róma messianisztikus küldetését átértékelve az objektivitásra törekvő szerző megállapítja, hogy a Nyugat sokkal szabadabb állami struktúrát választott, mint Bizánc vagy az ősi Rusz. Ott ugyanis a hierarchikus rend mellett megerősödött mind a személyi szabadság, mind a helyi autonómia elve, azaz a municipiális tradíció folytatása s ezeknek az elveknek az alapján épül a mai Európa. És valóban: a mindmáig vitatott konstantini „symphonia” és a harmadik Rómában megvalósítandó „szvjascsennaja szugubica” elve helyett a hit és erkölcs dolgaiban a Roma locuta, causa finita axióma érvényesülése történelmileg vitathatatlanul produktívabb volt, minden ütközés ellenére. Ugyanakkor figyelembe veendő az is, hogy a Nyugatot a középkor folyamán lényegében senki nem fenyegette, hiszen az arab, a mongol-tatár és a török támadásokat – óriási pusztításokat elszenvedve – az „előőrsök fogták fel.

A harmadik Róma elméletének tárgyalásakor, úgy véljük, olvasóink számára ki kell egészítenünk Kagramanov tanulmányát. A Filofej pszkovi sztarec nevéhez fűződő eszmének és a pravoszláv egyháznak a nyugati (olykor a keleti) kereszténységtől történő elhatárolódása, függetlenedése, a saját erejéből és saját hatáskörében kifejtett tevékenysége, mintegy „belterjessége” és az akkori vallásos értelmiségnek az „aki orosz, az pravoszláv” axiómája s az ehhez kapcsolódó szocialista-ateista Rómagyűlölet Sztálinnak a Szovjetuniót minden külső hatástól hermetikusan elzáró kultúr- és egyházpolitikája megvalósításához elegendő okot és alapot adott, s ezt a „politikát” a második világháború kapcsán bekebelezett és jó magaviseletéért neki ajándékozott új területeken végre is hajtotta. Galíciában és Kárpátalján „reuniálta”, azaz likvidálta a Rómához kapcsolódó keleti egyházat.

Az elmélet megalapozói úgy vélték, hogy a harmadik Róma be tudja tölteni a kereszténység küldetésének feladatát, az apokaliptikus várakozás beteljesülését. Ezért nincs értelme a túlságosan nagy szilárdság biztosításának. Mert „az a nap” úgy jön el, mint a tolvaj, a ház pedig összeomlik. Ezt a napot az orosz pravoszlávia közelinek érezte. Mereskovszkij is vallotta, hogy negyedik Róma nem lesz. G. Florovszkij a koncepcióban a történelmi perspektíva lerövidülését látja, amely szakrálisan a világ vége közelségét, világi értelemben az állam jövőjének gondos tervezését jelentette. Nagy Péter a szinódus létrehozásával az utóbbit az előző fölé helyezte. Ő nyugatra nyitott, így despotizmusának (sit venia verbo, de így használja a szerző) következménye a forradalomig fennmaradt.

A „földi” Roma aeterna bukása megrázkódtatás volt. Bizánc eleste előre látott. A harmadik Róma genealógiája az ismert okok miatt 1920 decemberében a „Gondviselés” jóvoltából megszakadt. A birodalom jelképes maradványa – a hajóhad töredéke – a Hagia Sophia előtt lehorgonyzott... De az eszme él. A genealógiában homo novus is megjelenhet. A folytatás nagyon is elképzelhető.

A birodalmak gyarmatosító politikáját értékelve foglalkozik Kagramanov a volt és a lehetséges Orosz Birodalommal. Tyutcsev költeményéből indul ki, amely szerint Moszkva, Péter városa (=Róma) és Konstantin városa ennek a birodalomnak ragyogó központjai. Történelmi retrospekcióval megállapítja, hogy az ősi Rusz nyugati határai kezdetben megváltozhatatlanok voltak, későbbi határai csak a II. világháború után módosultak, s hogy Finnország és a Baltikum minden törekvés ellenére sem lett a birodalom része (ezzel bővebben foglakoztunk a KLIÓ 95/1. számában).

Ukrajna és Beloruszia jelenlegi döntése elhamarkodott. Ez az állapot nem végleges. Bonyolult a keleti és déli határok helyzete. Az „eurázsiai” elv elutasításával a cárok örökösödési jogi terjeszkedését sem fogadja el. A nyugati gyarmatosítással való összevetés egy sor közös vonást mutat; a különbség: itt csak szárazföldi az „új honfoglalás” és részben védelmi jellegű a nomádok állandó pusztításával szemben. Az expanzió három részre osztható: a) keleti vagy szibériai, b) déli vagy kaukázusi, c) délkeleti vagy középázsiai.

Szibéria hovátartozása ma már eldöntött. A mai helyzetet előidéző „telepítésekről” a szerző nem beszél. Közép-Ázsiában a terület sorsának megoldását az ott élők kezébe kell adni. Ez az orosz intelligencia etikus elitjének véleménye. A Kaukázust illetően figyelmünkbe ajánlja az itt élők orosz kultúrához való kötődését. Szerintünk ez a baltikumi kérdéshez hasonló, szükségképpen orosz kultúrán nőttek és „ignoti nulla cupido”.

Ez idő alatt, a XX. század elejére Európa létrehozott egy sajátságos Római Birodalmat, vagy inkább ennek a lehetőségét, amely bár politikailag összetákolt volt, civilizációs vonatkozásban az egység felé mutatott. Ez a szerveződő kulturális oikumené azonban néhány évtized alatt – még „összeállása” előtt – összeomlott.

A gyarmatosítás folyamán elkövetett bűnökért elvégzendő „pokajanyije” tartalmában és terjedelmében is fontos kérdése a tanulmánynak. A szóhasználat a harmadik Róma visszaállításának szemszögéből érthető. A vokabulum a hét szentség egyikét jelenti, ez magyarban a bűnbánattartásnak felel meg (egyébként az ismert film kapcsán „vezeklésnek” fordították, mi inkább lekiismeretvizsgálatnak neveznénk). Nyugaton ez a mea culpázásban fejeződött ki a szakirodalomban is, a Szovjetunióban a gőgös és ateista elveken nyugvó diktatúra idején erről szó sem lehetett. Megállapítása szerint ebben a „mozgalomban” a katolikus egyház játszotta és játssza a vezető szerepet a II. vatikáni zsinattal kezdődően.

A cári és szovjet genocidiumok megemlítésével felhívja a figyelmet a történelemnek valláserkölcsi revízió a1á vételére, idézve a kiváló történész, A. Zubov véleményét (tanulmányait a KLIÓ 94/1 és 95/1. számaiban ismertettük): „ne legyen szégyen a hazai történelem bűzös kútjából felszínre hozni az igazságot”. Ezt az álláspontot képviseli a hazatért Szolzsenyicin is, hiszen a dekolonizáció következményei lényegesen lehangolóbbak az elvártnál, az új önkényuralmak katasztrofálisak: a Robespierrek és Napoleonok karikatúrái a kannibalizmusig minden ember- és emberiségellenes utat kipróbálnak. Európában sem mindenütt tudják a nemzeti eszmét az univerzalizmussal összeegyeztetni. Felmerül a kérdés: nem lett volna jobb a római kolonizálás útján maradni. A mai franciák és angolok római polgárrá fogadásáról a késői utódok (Voltaire, Macaulay) elismerően nyilatkoznak.

A posztmodernisták felfogásával részben egyetértve, a mai civilizált világot a hanyatló Róma állapotával azonosítja. Elutasítja viszont jogosan Derrida és Serr álláspontját, akik természetesnek tartják, hogy a „kozmopolita város” „átkérődzése” után zavaros matériává vagy szecskává vált anyagot el kell fogadni, és nincs egy olyan cséplőgép, amely a töreket, pelyvát, ocsút elválasztaná a tiszta búzától. Ez a szabadság-állapot nem fejlődés. Ilyen alapon a növekvő rákos daganat is életteret követelhetne. Meg kell állapodni a fejlődés fogalmának értelmezésében. A nem posztmodern univerzalizmus alapján épülő Európa-házban szintet kell kapnia a reprezentatív (a szó eredeti értelmében) jellegű törvényhozást gondosan kidolgozó római államelmélet-szemléletnek (és nem a licencia alapján működő görög formának). Ez a római modell nem korlátozódhat csak a struktúra és procedura kérdéseire, szellemi feltöltésre is nagy szükség van. Az energiamezők már adottak, de a vektor még hiányzik. Ugyanígy a gazdasági és szellemi központ, bár a rajnai tengely – Londonig meghosszabbítva – erre alkalmasnak látszik.

A birodalmak sorában különleges hely illeti meg az USA-t. Alapprincipiumát két könyv: a Biblia (ezen belül az Exodus) és az Aeneis, politikai rendszerét két név: A. Hamilton és Th. Jefferson, valamint a sokatmondó jelszó: „E pluribus unum” jellemzi. A „jellemvonások” közül kiemelendőnek tartja: nincs igénye területi terjeszkedésre; szabadságeszméje az egész oikumenére vonatkozik; erőszakos beavatkozás helyett példamutatást alkalmaz (bár ezt az elvet néha fel kellett adnia); önzetlen segítséget nyújt (volt ellenségeinek is, „Marshall-terv”). Európai jelenlétét Sztálin kényszerítette ki. Egyedül volt alkalmas a kommunizmus megfékezésére.

Világosan látja, hogy a mai USA-ban az alapítók szellemi öröksége megingott. A keresztény eszme talaja mélyen felázott az idegen kultúra eddig mélyben nyugvó energiáinak hatalmas kitörései következtében, s ezek szétmarják a régi morált. A szerző kimerítően értekezik az amerikai négerek kultúrájáról (amennyiben ezt kultúrának nevezhetjük), s ehhez segítségül hívja sok tudományág jeles képviselőit. Toynbee-re hivatkozva állapítja meg: a néger művészet győzelme Amerikában és Nyugat-Európában a barbárság győzelmének kirívóbb példája, mint amilyen a hellén világ barbarizálása volt. A „járványt” megállítani akaró, racionálisan előrelátó és jövőt tervező tudósok állásfoglalásának szolid hangját elnyomja a pénzarisztokrácia finanszírozását élvező mass media és az extázisba kergetett, panem et cicensest követelő tömegek nonstop koncertjeinek hangorkánja. Az inkulturációt elvi alapokra kell helyezni.

Az impériumok történelmének sokoldalú elemzése után az Oroszország jövőjére vonatkozó tanulságot Szolzsenyicintől veszi: a jövendő orosz államnak a centralizált hivatali apparátus és a társadalmi erők tevékenysége ésszerű összekapcsolásának elvén kell alapulnia. Ez a struktúra már magában foglalja az impérium néhány vonását. Tartalmi megújulása a központi hatalom helyett a decentralizált, a provincális és horizontális társadalmi és politikai kapcsolatokon alapul. Ennek formája az eidokratia lesz, a hatalomnak egy olyan eidosa, amely szellemileg, lelkileg kapcsolja össze a polgárokat; hagyományokon alapul és az időfaktortól függően megújul. Ez az alakuló hatalom a régi Orosz Birodalom utódja lesz, amely – a szerző szerint – különösen 1861-től „belsőleg mozgékony rendszer” volt és demokratikussá alakult volna át, ha nem jön a forradalom.

Úgy véljük, Bergyajev új középkorának eidosa ez a születendő új harmadik Róma. Létrejöttéhez szükséges az előző sallangjainak levágása, vagyis egy alapos átértékelés, a volt „szent kettős hatalom” teljes átformálása. Így véli ezt a szerző is, megállapítván, hogy a címerben látható sas nem az erő, hanem a megújulás jelképe. (Vö. az augustinusi és dantei értelmezést is: a fény Istentől jön, az állam csak visszatükröz). A földi nagyság elsősorban a kultúra (eredeti és széles értelemben) területén mérhető le. Nem túlzás Th. Carlyle mondása: az angol előbb mond le Indiáról, mint Shakespeare-ről, ill. V. Rozanov megállapítása: az orosz inkább Belorusziát adja át, mint Gogolt. Azóta mindkettő bekövetkezett.

Természetesen ereje is legyen az új államnak. Ez az erő az oroszoknál a történelem folyamán leginkább a vereség határán elért győzelmekben mutatkozott meg. Vállalni kell a „lét” kihívásait, de nem kell kihívni a fátumot. A csehovi „hősök” példáját követve „dolgozni kell” (erőnk szerint küzdeni...).

A futurológusok előrejelzése szerint a közeljövőt megrázkódtatások fogják jellemezni. Ezért alaposan fel kell készülni azokra a kihívásokra, amelyek előreláthatók. Ezek három irányból várhatók:

Az ázsiai hegyek mögül, elsősorban Indiából. Kagramanov szerint egyedül a buddhizmus az a szellemi irányzat, amely méltó vetélytársa a kereszténységnek.

Távol-Keletről – és újabban Kína is ide tartozik – óriási a gazdasági kihívás. Az itt végbemenő iparosítás az ökológiai egyensúly megtartásával, a termelékenység hihetetlen fejlődése, valamint a népszaporulat vonta magára a figyelmet. Minthogy azonban az első két tényező fejlődése a nyugati tudományon alapszik, ezért elsőrendű feladat a tudomány fejlesztése, azaz létre kell hozni – a franciák kifejezése szerint – „a gondolkodás számára szükséges térséget”. A „nem sokaság, hanem lélek” eszméje alapján a szerző százötven millióban gondolkodik.

Közép-Ázsiából az iszlám a „fenyegető”. Egész Európában gondot okoz az iszlám invázió. Annak ellenére, hogy Puskin, Szolovjov és Dante is (Szaladin és Averroes túlvilági elhelyezése) értékeli tudományukat, Európának és Oroszországnak is vannak történelmi tapasztalatai, nem beszélve az ószövetségi etika alapján álló „szemet szemért” valló és cselekvő iszlám fudamentalistákról: a terrorizmusról.

Figyelembe véve, hogy „a totalitarianizmus Góliátját a mikrochip Dávidja” nem is olyan régen legyőzte, egy új, európai jellegű birodalmat létrehozni szándékozó intelligencia etikus elitjéből kialakuló politikus közösségnek olyan társadalom kialakításán kellene munkálkodnia, amely a buddhizmus nyugalmával, az iszlám enthuziazmusával és távol-keleti munkamorállal felfegyverkezve – keresztény alapon – a várható nehézségeket vállalva kitartóan követné az időközben felnövekedett bölcs Mózesét a mai hazájában létrehozandó – nevezzük akár új harmadik Rómának – birodalom felépítésében.

J. Kagramanov: Imperija i ojkumena (Impérium és oikumené) Novij Mir, 1955/I. pp. 140–171

Medve Zoltán–Ujj Anna