Klió 1996/2.

5. évfolyam

Jugoszlávia magánjoga

A hajdani Jugoszlávia magánjogi törvénykönyve legalább olyan kalandos úton jött létre, mint magyar testvére. Erről villant fel – gyakorlati példákkal színesített – képet az újvidéki Joszef Szalma. Összefoglaló írása az 1918 utáni részkodifikációk, a második világháborút követő jogi szabályozás, valamint az 1989-ben megindult reformjogalkotás jellegét és eredményeit mutatja be.

A szövetségi állam I. világháború utáni megalakulása és az ún. „első Jugoszlávia” 1941-es bukása közötti időszakban a különböző kísérletek ellenére nem született egységes magánjogi törvénykönyv. Kodifikációs törekvésekkel mind a magánjog, mind a kereskedelmi jog területén találkozhatunk, mégpedig egész Jugoszláviára kiterjedő hatállyal (1935, 1937), ezek azonban soha nem emelkedtek törvényerőre. Ez idő tájt a magánjog forrásaiként a hagyományos kodifikációk és a jogi szokások szolgáltak (az OPTK, az 1844-es szerb magánjogi törvénykönyv, az 1844-es montenegrói általános vagyonjogi törvénykönyv, a török polgári törvénykönyv, a Magyar Kúria joggyakorlata és az 1860-as szerb kereskedelmi törvénykönyv), mégpedig mindegyik nagyjából azon a földrajzi területen, amelyen 1918 előtt is alkalmazták (jóllehet, annak forrástörténeti elemzése, hogy erre hogyan és milyen mélységben került sor, még hiányzik). A szerző példaként a házassági vagyonközösség területenként eltérő szabályozását hozza fel.

1945 után, az ún. „második Jugoszláviában” kiadtak egy derogációs törvényt, melynek értelmében a háború előtt keletkezett, illetve az okkupációs törvények hatályukat vesztették. Ez a jogszabály is lehetővé tette a háború utáni törvények, pl. az OPTK „szokásjogként” való alkalmazását abban az esetben, „Ha a kérdéses jogviszonyra 1945 után nem alkottak jogszabályt”, és a korábbi norma „nem ellentétes az új jogrenddel, morállal és alkotmánnyal”. Ez a megfogalmazás azonban hosszú vitára adott okot.

Az egységes jogi szabályozás közjogi alapját az 1963-as szövetségi alkotmány teremtette meg. Ezután a – változó intenzitással folyó – jogalkotási munkáknak az 1974-es alkotmány szabott irányt azzal, hogy a magánjogi törvényhozási jogkört megosztotta a föderáció és a tagköztársaságok, illetve az autonóm provinciák között. A szövetségi törvényhozás hatáskörében csupán az alapvető magánjogi viszonyok rendezése maradt. Az emiatt kirobbant vita középpontjában az a kérdés állt, hogy a jogalkalmazó milyen rendező elv alapján választhatja ki a rendelkezésére álló tengernyi jogi norma közül a „legjobb szabályt”. Egyesek szerint ez a bíró szabad belátásán múlik, mások a területen érvényesülő jogi szokásokat és hagyományokat hívták segítségül. (Pl. a feléntúli sérelem [laesio enormis] megítélése esetében a horvát bíróságok az OPTK szubjektív felfogását, a szerb bíróságok a szerb polgári törvénykönyv objektív alapú szabályozását tekintették irányadónak.) A joggyakorlat ilyen különbségei nem szolgálták a jugoszláv polgárok célul kitűzött „azonos jogállásának” kialakítását.

A jugoszláv kötelmi jogi törvénykönyv 1978. május 16-án jelent meg. Megalkotásához számos korábbi kódex, mindenekelőtt az OPTK szolgált mintául. A jogösszefoglalás „atyja”, Mihailo Konstantinovic sem törekedett eredeti mű alkotására, mint inkább arra, hogy egy jól alkalmazható, az európai kodifikációk bevált megoldásait felhasználó kódexet hozzon létre.

E törvénykönyv alapvető problémái abból adódtak, hogy az 1974-es alkotmány hatáskör-megosztási szabályai miatt bizonyos kötelmi és felelősségi viszonyok rendezése a tagköztársaságok kompetenciájába tartozott (pl. az ajándék, kölcsön, szerencsejáték-szerződések, az állattartók felelőssége). A provinciák és tagköztársaságok viszont nem dolgozták ki a részletes szabályokat, ebből adódóan a jogalkalmazók még ekkor is gyakran a régi, „szokásjogi alapon” érvényesülő szabályokhoz, leginkább az OPTK-hoz nyúltak vissza. (A tanulmány szerzője itt az ajándék visszakövetelésének és az állattartó felelősségének példáját részletezi.)

Az 1989 után kibontakozó reformtörekvések a gazdaság átalakítását számos új törvény megalkotásával segítették elő. Ezek javarésze a mindeddig alkalmazott korábbi normák, részben pedig a „szokásjogi” szabályok helyébe lépett. Ezeknek az alkalmazása tette végre lehetővé a régi, elavult, sokszor háború előtti „szokásjognak” a joggyakorlatból való kivonását.

Joszef Szalma: A volt Jugoszlávia sokszínű magánjoga. Zeitschrift für Neuere Rechtsgeschichte 16. Jahrgang, 1994 Nr. 4, 341 p.

Balogh Judit