Klió 1996/2.

5. évfolyam

A szerbek Magyarországon

 

Ez a mű, amely a magyarországi szerbek történetét dolgozza fel a kezdetektől 1948-ig, a szerző bevallása szerint elsősorban a szélesebb olvasóközönségnek íródott. Dr. Milenko Palić, az újvidéki bölcsészettudományi kar történelem tanszékének nyugalmazott tanára, s annak ellenére, hogy könyvében a könnyed, a mindenki számára érthető népszerű történetírási módszert választotta, a mű lapjain észlelhetővé válnak a történettudomány „nagy” áramlatainak nyomai is, mint pl. a pozitivista, a Carlyle-féle szellemtörténeti, vagy pedig a marxista osztályszempontú nézetek, így együtt érdekes egyveleget alkotva. Talán emiatt is kíváncsi a szerző elsősorban a történészek, a szakemberek véleményére könyvét illetőleg. Célja a könyvvel egyben az is volt, hogy a szakmán belül ösztönözzön: olyan kezdeményezésnek szánta munkáját, melynek nyomán mind a jugoszláv, illetve szerb, mind a magyar történetírásban, egyre több ilyen témájú mű látna napvilágot. Egyik történet­írás sem jeleskedik mindmáig az ilyen témájú összefoglaló (több korszakot feldolgozó) írások sokaságával. Az igaz, hogy mindkét történetírás, így a szerb is, feldolgozta már korábban – a szerző szerint mintegy ezeréves – szerb–magyar kapcsolatok minden jelentősebb eseményét, állomását (pl. a középkort, legfőképpen Mátyás korát, a mohácsi csatát és az azt követő időszakot, az 1683–99-es felszabadító háborút, a felvilágosodás korát, a nemzetté válást és a reformkort, 1848–49-et, 1867-et, 1914–18-at stb.), de ezek a feldolgozások legtöbb esetben szétszórtan hevernek a különböző szakfolyóiratok lapjain, pedig ezek eredményeinek összefoglalására régóta igény mutatkozik.

Ez a könyv sem törekszik teljességre. Csak azt szeretné elérni, hogy az olvasó egy helyen találja meg a szerb–magyar kapcsolatok főbb eseményeire vonatkozó adatokat, továbbá, hogy tájékozódjon ezeknek a kapcsolatoknak a folyamatairól, milyenségéről és arról, hogy az idők folyamán milyen tényezők hatásának voltak ezek kitéve. A szerző könyve megírásához nem végzett kutatásokat, elsősorban a már létező irodalomra támaszkodott, s csak helyenként – ahol szükség mutatkozott – végzett alaposabb levéltári, illetve másfajta kutatást. Az újabb kutatások hiánya az egyik legnagyobb hibája is egyben a könyvnek, mert a már meglévő és esetenként elavult irodalom hatására az egyoldalúság érződik, elsősorban ott, ahol a korszakonként megismétlődő szerb–magyar összeütközésekről ír. Ezeknek az eseményeknek a leírásához és magyarázatához kellett volna M. Palićnak újabb kutatásokat végeznie. Amennyiben a könyv újabb kiadást ér meg, ezek elvégzése a szerző elsődleges feladata lesz.

A kötet szerint az ezredéves múltra visszatekintő szerb–magyar kapcsolatok három fő korszakra oszthatóak fel, amelyek ennek az együttélésnek a mérföldköveit is alkotják, elsősorban a szerbek magyarországi helyzetét illetően. A középkor (1526-ig), a török kor (1690-ig), majd az újkor (1918-ig) képez egy-egy fő fejezetet. Ezekben külön helyet kapnak a politikai események, a magyarországi szerb társadalom koronkénti leírása, a szerbek gazdasági és művelődési életben betöltött szerepének magyarázata, valamint a politikai, gazdasági és művelődési életben vezérszerepet betöltő kimagasló személyek rövid életrajzának ismertetései is.

Az első korszak jellemzői közé a szerbek magyar fennhatósága alá kerülése és asszimilációja sorolható. Vonatkozik ez elsősorban azokra a szerbekre, akiket a magyarok a honfoglaláskor itt találtak és beolvasztottak alakuló államukba, de ilyen beolvasztás történt a későbbiekben a XII. és XIII. században is, amikor a két ország, Magyarország és Szerbia fellendülő államközi és dinasztikus kapcsolatainak hatására kezdtek Magyarországra érkezni az első szerb telepesek. Az asszimiláció folyamatát a Szerbia bukása után Magyarországra érkező mind nagyobb számú szerb betelepülő, akik között már tehetős főurak is voltak, akadályozta meg. Ez köszönhető volt Mátyás király toleráns politikájának is, amely elsősorban abból fakadt, hogy a nagy királynak mind több katonára volt szüksége a fenyegető török veszéllyel szemben.

A második korszak a török uralom korát öleli fel. Magyarország három részre szakadt, s mindhárom részében éltek szerbek. Legtöbben a középső, azaz a török hódoltsági területen voltak, ahol nagyobbára török zsoldba szegődtek. Ebben az időszakban a szüntelen magyar–magyar és magyar–török összeütközések miatt, melyekből a szerbek is kivették a részüket, sok esetben egymással is szemben állva, a magyarországi szerb lakosság sokat szenvedett és megtizelődött. Ez a sors sújtotta őket a XVII. században is, a nagy felszabadító háború alatt (1683–99) is. Tekintettel, hogy az előző évszázadban számban és erőben is megfogyatkoztak, az újjáalakuló magyar állam hatalmi szervei, valamint a bécsi udvar újból az elnemzetietlenítés politikájába kezdtek és a szerbek egyházát az unió útjára kényszerítették.

Ezt a folyamatot akadályozta meg a szerbek újabb tömegeinek magyarországi bevándorlása 1690-ben (a szerző szerint 250 ezer lélek), amely a harmadik korszak kezdetét is jelentette. Ezek az újabb tömegek, akikkel nagy számú papság is érkezett, élükön a pátriárkával, III. Arsenije ćarnojević-al vették fel a harcot a bécsi udvar, a magyar nemesség és a katolikus egyház elnemzetietlenítő politikája ellen. Ez a harc más-más formában századunk elejéig folyt, s a szerbek államjogi elszakadásával végződött 1918-ben.

A Habsburgok már a kezdet kezdetén privilégiumokkal ruházták fel a szerbeket, amelyekre ezek évszázadokon át hivatkoztak. Ezek által az udvar tudatosan rontotta a két nép viszonyát, főleg akkor, amikor a magyarok veszélyeztették érdekeit. Így történt ez a Rákóczi-szabadságharc idején, ami­kor a szerb papság a császár ígéreteinek hatására arra ösztönözte népét, hogy a magyarokkal szembeszegüljön. Ebben az időszakban a két nép valóban éles ellentétben állt egymással, kölcsönösen nagy veszteségeket okozva. A könyv szerzője azonban túlzásokba és egyoldalúságba esik azt írva, hogy a kurucok több mint 100 ezer szerbet gyilkoltak le, és ezekért a tettekért szinte csak Rákóczi és harcosai a bűnösek. Hasonló a helyzet az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bemutatásakor is. Habár a hosszabb alfejezetben arra törekedett a szerző, hogy bemutassa ezeknek az eseményeknek a genézisét, amikor az összecsapásokról beszél, a magyarokat teszi felelőssé. Az, hogy a magyarok mellett az ilyen összecsapásokért felelőssé teszi az udvart és a szerb papságot is, nem mentség a helyenként megnyilvánuló pontatlanságokra és egyoldalúságokra.

A szerző könyvében némi túlzással azt is kiemeli, hogy a Habsburg-állam megmaradását az idők folyamán a szerbeknek, pontosabban a szerb határőröknek, és ezek önfeláldozásának köszönheti, akik nem egy esetben hálaképpen azt kapták, hogy az államon belül is – legtöbbször a magyarokkal – harcot kellett vívniuk megmaradásukért. Az uralkodó körök hosszú időkön keresztül tanúsított politikája vezetett oda, hogy a szerbek 1918-ban elszakadtak a Monarchiától.

A könyv lapjain több helyütt kidomborodik az a tény is, hogy az egyetemes szerbségen belül éppen a magyarországi szerbek körében indult meg elsőnek az europanizálódás, az európai kultúra átvétele, valamint az, hogy a XIX. század folyamán a magyarországi szerbek nyújtották azt a szellemi és kezdetben gazdasági alapot is, amelyen a Szerb Fejedelemség megindulhatott a szabadulás és fejlődés útján.

A könyvben a könnyebb tájékozódást segíti elő a név- és helymutató, valamint a magyar, a szerb és a Habsburg-uralkodók névsora. A kötethez ezenkívül egy magyar és egy angol nyelvű összefoglalót is mellékeltek.

 

Dr. Milenko Palić, Srbi u Madarskoj – Ugarskoj do 1918 (A szerbek és a magyarok 1918-ig) Futura publikacije, Novi Sad, 1995, 436 p.

 

Pál Tibor