Klió 1996/2.

5. évfolyam

Nacionalizmusok Kelet- és Közép-Európában

 

A Nationalities Papers emlékkötetet jelentetett meg a kelet-európai história kitűnő tudósa, W. O. McCagg tiszteletére (Vol. 22. No. 1. 1994). Az University of Michigan professzora, aki számos monográfián kívül e folyóiratban is többször írt a nemzetek, nemzetiségek és a volt birodalmak (Habsburg-, orosz és szovjet) egyes problémaköreiről, eredetileg a 20. évfordulót ünneplő számban is publikált volna, ha a sors ebben meg nem akadályozza. Így viszont a ma nagyon aktuális témákat tárgyaló kötetben már csak más kiváló szakemberek szólalhattak meg. A három általános, öt regionális (Szerbiáról, Romániáról stb.) és nyolc szovjetológiai tanulmányt H. R. Huttenbach összegzése zárja. Mi itt, mivel úgy véljük, a szerzők alapvető és vitát is indukáló kérdések megválaszolására is vállalkoztak, a címben jelzett témakörök (azaz az általános kapcsolatrendszer három aspektusát feltáró bevezető írások) ismertetésére térünk ki.

J. A. Armstrong Nemzeti felszabadulás és nemzetközi egyensúly című írásában felveti a nagyhatalmak 1989 végétől 1991 augusztusáig kifejlődő dilemmáinak tendenciáit. Ilyen a területi status quo, a határok és a globális egyensúly újragondolásának kérdése. Figyelemre méltó, amit a szerző a nemzeti faktoroknak a keleti blokk szétesésében játszott szerepéről (megjegyezzük, hogy a tanulmányok 1992 tavaszán készültek, és a változások olyan gyorsak, hogy azok „naprakész kiadványszerű szaktudományos követése” megoldhatatlan) katona-, gazdaság- és nemzetpolitikai aspektusból kifejt. Gorbacsovék például lebecsülték a peresztrojka gazdasági és nemzeti centrifugális erőket felszabadító hatását. Ráadásul a német újraegyesítés gyorsabban zajlott le, mint azt gondolták, a mély gyökerű, újjáéledő nacionalizmust pedig egy központosított birodalom csak látványos kül-, katona- és gazdaságpolitikai sikerekkel ellensúlyozhatta volna, aminek azonban sem korábban, sem akkor nem voltak meg a feltételei. Így Armstrong jól mutat rá, hogy paradox módon a flexibilisebb gorbacsovi próbálkozások épphogy felgyorsították a megvalósulás szempontjából kedvezőtlen nacionalista centrifugális tényezők hatását. Érdemes azon is elgondolkozni, hogy az amerikai vezetők és nyugat-európai partnereik jól mérték-e fel a kelet–nyugati katonai konfrontáció veszélyét. A szerző úgy véli, hogy bonyolította a helyzetet a sokáig „felületes kelet-európai identitástudat”, előjöttek a nyugati szövetségi szervezeteken belüli részérdekek, sokan úgy gondolták, hogy a német újraegyesítéssel biztatást kapnak a függetlenségre törekvő balkáni és akkori szovjetunóbeli nemzetek, ami visszahat az egyes nyugat-európai szeparatizmusokra is. Így sajnos számunkra is kedvezőtlen jelenségre kell utalnunk. Nevezetesen, hogy a nyugatiak számára elsőbbséget élvez a már meglévő integrációs szervezetek megerősítése és csak ezután fordulnak egyes térségünkbeli államok felé.

Armstrong joggal utal arra, hogy a jugoszláv kérdés megoldatlansága mintegy tesztje a nyugati status quo-politikának. A szerző kitűnően érzékelteti a probléma bonyolult összetevőit. Etnikai-vallási feszültségekkel terhes, több évszázadot felölelő iszlám–keresztény határzónáról van szó, ráadásul a negatív trendek átterjedhetnek a volt szovjet (azeri, örmény, grúz) térség- re. A második világháború után a Nyugat és a Szovjetunió is egyfajta pre­kon­cepcióval  viszonyult Jugoszláviához. Tito a németek ellen harcolt, ő volt az első nemzeti kommunista rebellis, a szovjet vezetés pedig, ha bírálja az ottani nemzetiségi (nemzeti) politikát, szembekerül saját belpolitikájának egyik aspektusával. Armstrong fontos megállapítása, hogy szemben a „kényszerrel elért, zárt szovjet regionális-nemzeti közösséggel”, Jugoszláviában a konszolidáció ilyen fokát soha nem érték el. A horvátok és a szlovének más kultúrkörhöz és valláshoz tartoznak mint a szerbek. Az előbbi két nemzet által lakott területek gazdaságilag mintegy segélyezték a fejletlen déli részeket. Ebben a helyzetben alternatív kibontakozási lehe­tőségek kínálkoztak: az egymáshoz való alkalmazkodás, vagy a békés szétválás. A második világháborúból már megismert, gyötrelmes, kegyetlen módon bontakozott ki a harmadik variáns. A nem békés utat a szerző szerint meghatározta a Jugoszláv Hadsereg parancsnoka és az irreguláris szerb szabadcsapatok Nagy-Szerbia legitimitásáért vívott harca, amely főleg Horvátországban a szerb kisebbség védelmének tűnhetett föl az ősi ellenféllel szemben. A nemzeti kommunistává lett szerb vezetés gyors sikerre számított. Kezdetben az erőviszonyok, a nemzetközi közvélemény és a nyugati politika miatt valóban erre volt a legtöbb esély. Armstrong azonban rámutat, hogy 1991-ben fokozódott a horvát ellenállás, a szomszédok határozottabb fellépést sürgettek, és végül Genscher német külügyminiszter kimondta, ha a függetlenségét deklaráló Szlovéniát és Horvátországot nem ismerik el önálló államként a nyugati országok, akkor prolongálják a konfliktust, és a szerb hódítás kifizetődővé válik. Talán a tanulmány ezen részének legeredetibb megközelítése annak magyarázata, miért vonakodtak az elismeréstől az EK-tagok és Bush kormányzata. Armstrong jól látja, hogy a késlekedő politika – ami a még nagyobb vérontást akarta elkerülni – valójában hozzájárult a délszláv válság elhúzódásához és elmélyüléséhez.

A szerző úgy véli, a volt szovjet fegyveres erőkkel kapcsolatban nem az új független államokat közvetlenül fenyegető katonai veszély a legfontosabb. A leglényegesebb, hogy koordinált orosz–amerikai erőfeszítések történjenek a nukleáris leszerelés terén, hogy a volt szovjet szakértők átkerüljenek a békés célú atomenergetikai ágazatokba (ne a harmadik világba, a fegyvergyártási technológia átadásával együtt), és a legnagyobb kihívást szerintük is a hadsereget körülvevő kaotikus gazdasági és társadalmi környezet jelenti; az alacsony életszínvonal ugyanis kedvez az autoriter katonai felsőbb vezetők fellépésének, és felhívásaik táptalajra találhatnak a hadseregbeli és a regionális közegben. Összefoglalóan a vizsgált szakaszban az ellentmondásos, halogató nagyhatalmi politika a soknemzetiségű államok fenntartását segítette elő, a nemzetük függetlenségéért küzdőket pedig arra ösztönözte, hogy harcukhoz „más forrásokat” keressenek. Nyugat-Európának nagy felelőssége van a kontinens többi része stabilizálásában. Armstrong szerint az inkoherens amerikai adminisztráció nem a legjobb modell az új államok számára. Másrészt az USA nem szívesen vállalná a világban a rendfenntartó szerepét, nagy áldozattal, de kevés eredménnyel, és közvéleménye nehezen fogadná el, hogy a hadsereget gyakran, tartósan és a határokon túl, távol vessék be. Így az EK-tagok látszanak alkalmasabbnak a kontinens regionális problémáinak megoldására. Azt azonban a szerző is elismeri, hogy ironikus és paradox lenne, ha az Egyesült Államok épp az új világrend kialakulásakor csökkentené a regionális stabilitás biztosításához való hozzájárulását.

J. Rothschild írásában a múlt tanulságai alapján a nacionalizmus és a kelet-közép-európai demokratizálódás kapcsolatait elemzi. A nemzet és az állam fogalmát szerinte legpontosabban a külön-külön értelmezés fejezi ki. A szerző a mai nacionalizmusokat polgári és etnikai jellegükre bontja. Az ukrán és az orosz az első, míg például a szerb és a horvát a második típusba sorolható. Rothschild történetileg, mai szemszögből és kölcsönös viszonyukban is vizsgálja az állam, a nemzet és az etnikum fogalmát. Szerintünk is jogosan állapítja meg, hogy a nemzet eredetileg használt fogalma alkalmatlan a mostani államok és kormányok legitimitásának meghatározására. A hosszú idejű szovjet hegemónia után érthető, de nem progresszív, az éppen a két világháború közti nacionalizmushoz való visszatérés. Ennek negatív következményei pl. a határviták, az anyaországok és a szomszédos államokban élő kisebbségek (így a szlovákiai és a romániai magyarság) jogaival kapcsolatos nézeteltérések, és végül az, hogy egyes új államalakulatokat (köztük az Orosz Föderációt) a nacionalista megközelítés inkább gyengít, semmint erősít. Rothschild egyértelműen rámutat, hogy a Nyugatot aggasztják a nacionalizmus visszataszító formái és a velejáró jelenségek (idegengyűlölet, kisebbségi diszkrimináció). Előállhat ugyanis az a helyzet, hogy a korábbi rendszereket a többségi nemzet uralmán alapuló államrend váltaná fel, és az antikommunizmus válna a jogtalanságokat generáló tényezővé. Mindez alááshatja az embrionális állapotú új demokráciákat.

A tanulmány írója szerint a XX. századi (és a mai) ún. átpolitizált etnicitás ellentétes a modern demokratikus államok alapelveivel. Ha pl. a szlovákok függetlenséget követeltek a csehektől, akkor miért elfogadhatatlan, hogy ők pedig biztosítsák a magyar kisebbség jogait? Közép-Európa etnoföldrajzi adottságaival a klasszikus állami szuverenitás elvei egyszerűen összeegyeztet­hetetlenek. Az igaz, hogy a nemzeti identitás önmagában véve is érték, de tekintetbe kell venni a létező államok és a világrend stabilizálását is, különben antidemokratikus, sőt erőszakkal (terrorral) járó trendek bontakoznak ki. Így az új államokon belül a kisebbségek kelepcébe kerülnek, megcsonkulnak a régi, központi államterületek, felborul a regionális és globális hatalmi egyensúly,a mi végül agresszióval járó dominóeffektust indít el, és ez balkanizálódáshoz vezet. A fentieket csak a felmerülő problémákra adott új típusú válaszokkal lehet elkerülni.

P. F. Sugar Quo vadis, Kelet-Európa? című írásában az átalakulás nemzeti és gazdasági problematikáját mintegy összekapcsolva elemzi. Éles kontrasztot lát abban, hogy miközben a volt szocialista országok csatlakozni akarnak az EK-hoz, a térség a múltba fordul, kis gazdasági és politikai egységekre tagolódik, míg vele szemben a nyugat-európaiaknál pontosan az ezzel ellentétes tendenciák erősödnek. Még a viszonylag fejlettebb országok (Lengyelország, Csehszlovákia és hazánk) esetében is úgy látja, hogy belső reformok nélkül nem oldódnak meg a gazdasági nehézségek. Egyik ilyen kardinális kérdés a privatizáció, a magántulajdonon alapuló piacgazdaságra való áttérés. Maga a folyamat azonban drasztikus árnövekedéssel és jelentős életszínvonaleséssel jár. Így nézve az 1989–90-es, gyors kibontakozásban való reménykedés csakúgy, mint az EK-csatlakozás könnyítő hatásaiban való hit ma már illuzórikus. A tanulmány írója számos vitás kérdést (vegyes, külföldi, hazai tulajdonú vállalkozások, a tulajdonlás jogossága stb.) vet föl. A földreform kapcsán utal a művelésben való érdekeltség hiányára, a gazdálkodók tapasztalatlanságára és az eredményesség bizonytalanságára. Az árstruktúra átalakítása a világpiaci árakhoz való igazodást jelent. A külkereskedelmi liberalizálás – mivel az áruk jó része nem versenyképes – nagy deficitet, a leépítések pedig társadalmilag már elfogadhatatlan munkanélküliségi rátát eredményezhetnek.

A kelet-európai államok gazdaságára döntő hatással volt a KGST és a Szovjetunió összeomlása. Az első az egymás közti stabil cserearányok elvesztését jelentette. Most helyette a különböző (gazdasági) fejlettségű országok nemzeti megfontolásokból egyezkedhetnek egymással. Még fontosabb, hogy a vállalatok korábban javarészt a szovjet piacra termeltek, és a termékeket át is vették, a Szovjetunió pedig ezen országok fő energia­hordozó- és nyersanyagszállítója volt. Most viszont a termékeket a világpiacon kell értékesíteni, illetve adott esetben onnan beszerezni. Komoly gondot okoz a korábbi ipari modernizációhoz felvett hitelek törlesztése. A szerző hazánkról e tekintetben még viszonylag kedvező képet ad, de sajnos tudjuk, hogy azóta (az írás 1992 tavaszán készült) nőtt külső adósságállományunk. A tanulmány írója szerint a kelet-európai közgazdászok által javasolt új Marshall-segélyhez a nyugat-európai államoknak nincs elég pénzük, azt se a kormányok, se a nemzetközi pénzügyi szervezetek nem tartják jónak, és Sugar is úgy véli, nem az oldaná meg a gazdasági problémákat. A nyugati országok (saját veszélyeztetettségük miatt is) nagyobb tőkeinvesztálásra mutatnak hajlandóságot, pl. ökológiai területen. Jogosnak ítéljük azt a megállapítást, hogy az 1989 utáni kormányoknak új és nagy nehézségekkel kell megbirkózniuk, ráadásul bonyolult körülmények között. A demokrácia intézményes keretei ugyan adottak, de több tényező miatt (a csökkenő életszínvonal, a növekvő munkanélküliség) apad a kormányzatok politikai bizalmi tőkéje, és különböző kiábrándultsági fokra jutnak el a kelet-európai társadalmak. A térség politikusainak nagy része tapasztalatlan, de a szerző szerint még nagyobb baj, hogy nem az adott helyzethez illő, kompromisszum­kész, az elkerülhetetlen kritikai attitűdöt elfogadó, a koalíciós kormányzásra (pl. nálunk) alkalmas személyiségek. A tanulmányban kifejezésre jut, hogy 1989-től a térségbeli népeknek túl nagy elvárásaik voltak az új rendszerekkel kapcsolatban, amit azonban az eltelt, viszonylag rövid idő alatt még nagyobb formátumú politikusok sem tudtak volna teljesíteni. Ahhoz azonban, hogy az intolerancia ne fokozódjék, s a szélsőséges politikai irányzatok valóban marginálisak maradjanak, az kell, hogy a kormányzatok legalább megállítsák a további életszínvonalromlást, és a kelet-európai rendszerek valóban továbbfejlődjenek az igazi demokrácia és a működőképes piacgazdaság felé. Sugar szerint tehát továbbra is aktuális a tanulmányának címében megfogal­mazott kérdés. Nézetünket az ismertetett tanulmányok csak megerősítik, hogy régiónkban mind a közéletben, mind a komplex társadalom­tudományi kutatások tárgyaként a nacionalizmus, a kisebbségi jogok az új államokban, a gazdasági és társadalmi feszültségek lehetséges feloldási módozatai és az ezekről folyó viták még sokáig jelen lesznek. A Nationalities Papers három tanulmányának szerzője egy napjainkban fontos szerepet játszó jelenség 1992-ig terjedő mélyebb tudományos elemzéséhez járult hozzá.

 

J. A. Armstrong: National Liberation and International Balance (Nemzeti felszabadulás és nemzetközi egyensúly). Nationalities Papers, 1994. Vol. 22. No: 1 11–25. p.; J. Roth­schild: Nationalism and Democratization in East Central Europa: Lessons from the Past (Nacionalizmus és demokratizálódás Kelet-Közép-Európában: leckék a múltból). Uo. 27–34. p.; P. F. Sugar: Quo vadis, Eastern Europe? (Quo vadis Kelet-Európa?). Uo. 35–47. p.

 

Kurunczi Jenő