Klió 1996/1.

5. évfolyam

A futball Németországban 1890 és 1914 között

 

A történelemtudomány egyik feladata – hisszük, hogy a történelemtudo­mánynak van feladata –, hogy a múlt nagy társadalom- gazdaság- és kultúraformáló mozzanatainak és az ezek holdudvarában lezajló esemé­nyeknek a feltárása, elemzése révén járuljon hozzá a jelen jobb megértéséhez. Ha valaki Nyugat-Európa „jóllakott” népeinek mindennapi kommunikációs bázisát ismeri, rájöhet, hogy pl. egy „átlagnémet” sokkal többet foglalkozik kedvelt labdarúgócsapata várható hétvégi szereplésével, mint az érdekeit felvállalni akaró szakszervezet, vagy párt berkeiben dúló ideológiai harccal. Akár tetszik, akár nem, a labdarúgás széles tömegek tudatát – közérzetét, érzelemvilágát – befolyásoló tényezővé lépett elő, s mint ilyen, leírható múlttal is rendelkezik. Erre vállalkozott a szerző.

1. Keletkezés, elterjedés. Kereskedelmi centrumokban (Hamburg, Berlin, Frankfurt) rezidenciális székhelyeken (Hannover, Braunschweig, Drezda) és fürdővárosokban (Baden-Baden, Wiesbaden) a XVII. századtól léteztek ún. angolkolóniák. Az ezeket alkotó vállalkozók, kereskedők, diákok és a hosszabb ideig külföldön tartózkodó turisták nem akartak megszokott időtöltéseikről lemondani, s így számtalan sportágat honosítottak meg átmeneti hazájukban. A tenisz, a könnyűatlétika, a jégkorong, az evezés, a görkorcsolyázás, a horgászás és végül a futball, mind az ő közvetítésükkel került át a kontinensre. Mivel a közösségek létszáma erősen ingadozott, gyakran német üzleti partnereket és diákokat kértek fel a játékban való részvételre. Ezek közül néhányan angol klubok tagjaivá váltak, vagy sajátot alapítottak. A játéknak nézőközönsége ekkor még – a XIX. század harmadik negyedében – alig volt; s az újságok is, ha egyáltalán közlésre érdemesnek minősítettek egy mérkőzést, arról csak mint „majomparádéról” számoltak be, változást csak a 90-es évek sportklub-alapítási láza hozott. Ekkor alakult meg a Német Labdarúgó Szövetség (DFB) mintegy 1000 taggal. 1914-re ez kb. 190 ezerre nőtt, mégsem közelítette meg pl. a Német Tornaszövetséget, mely a háború kitörésekor már milliós tagsággal számolt, s ebben a tekintetben a Szociáldemokrata Párttal is konkurált. A német labdarúgás elterjedését segítették a nagyvárosok egészségtelen viszonyai ellen a századfordulón fellépő orvosok és pedagógusok, akik a sportok nevelő és egészségvédő hatását bizonygatták. A futball a 90-es évektől kezdve a szocializmus elleni harc eszközéül is szolgálhatott... Közösségtudatot, nemzeti érzéseket ébreszthetett, osztályellentéteket hidalhatott át. A Nemzetiliberális Párt felismerte ezt a lehetőséget, s kezdeményezésére a hadsereg gyakorlótereket, a városi hatóságok szabadon álló területeket bocsátottak a játszani szándékozók rendelkezésére. Ezzel párhuzamosan haladt egy nyelvtisztító mozgalom, melynek célja volt – hátterében az egyre inkább erősödő anglofóbiától vezéreltetve – a játék angol szakkifejezései németekkel történő helyettesítése. A labdarúgás ellen ágált többnyire az egyház – Angliával ellentétben, ahol a klubok 25 százaléka egyházi kezdeményezésre jött létre –, féltve a vasárnapok békéjét. A Német Tornaklub szintén rossz szemmel nézte a saját berkein belül megalakult labdakergető közösségeket, s ezeket átigazolásra kényszerítette. Az újságírás továbbra is megmaradt alapvetően elutasító álláspontján, mely leginkább a külföldi mérkőzések sérülési statisztikájának idézgetéséből állt.

2. A társadalmi bázis. A legfőbb akadályt mégsem az ellenségesen fellépő szervezetek vagy orgánumok képezték. Hiányzott a széles társadalmi rétegek, mindenekelőtt a munkásság részvétele. Az ipari proletariátusnak nem volt sem elegendő pénze az elengedhetetlennek számító sportruházat és labda megvételére, sem elegendő ideje játszani. (Az első szakszervezetek nem a fizetés növeléséért, hanem sokkal inkább a munkaidő csökkentéséért küzdöttek.) Az alkalmazottak az 1891-es törvénnyel biztosították maguknak a szabad vasárnapot, míg az ipari munkaadóknak a törvény számtalan kibúvót engedélyezett.

3. A futball mint „társasjáték”. Az alkalmazotti réteg társadalmi státusza igen kényes volt. Nem tartoztak a proletáriátushoz – bár jövedelmük esetenként nem volt az ipari munkásokénál magasabb –, de gazdasági önállóság és magasabb iskolai végzettség híján a polgársághoz sem. E réteg, társadalmi helyzetének definiálására, kollektív és individuális stratégiákba kezdett. A közös erőfeszítésekre példa az ún. „szövetségek” (Angestell­tenverbände) létrehozása, az egyéni próbálkozások tárgya volt például a szabadidő „méltó eltöltése.” A futball alkalom volt egy színjáték előadására, melynek címe így hangzott: A polgári társadalom. A polgársághoz való tartozást szolgálták már a csapatok névválasztása is. Ezek az egyetemi  diákszövetségek mintájára előkelőséget sugalló latin formákig nyúltak vissza. (Amicitia, Fidelitas, Victoria, Lipsia, Alemannia, Borussia, Germania, Teutonia stb.) A kitüntető jelvények utáni hajsza pedig sok kortárs szemében is nevetséges méreteket öltött. A győztes csapat legkevesebb egy „diplomát” kapott, de gyakori volt értékes medallionok és kupák adományozása is, melyeket a két csapat közösen rendelt és előre meghatározott arányban, közösen fizetett ki. A sikeresebb játékosok érmeiket a nyilvánosság előtt mérkőzésen kívül is viselték, mintegy szemére vetve a velük szemben mostohaszülőként viselkedő állam szűkmarkúságát. A valós életben sokan még a segédi (Geselle) címet sem érték el, míg a pályán mesteri (Meister) titulust használhattak. A játékosok egymást – a népiességet kerülendő – nem tegezték, hanem magázták és úrnak szólították. Az összecsapások kísérőjeként rendszerint társas össze­jöveteleket rendeztek, ahol a partiképes fiatalemberek és hölgyek mértéktartó modorban érintkezhettek. Nem csoda, hogy ebben a korban a nők is nagy számban részt vettek a klubok életében. A labdarúgást társaságban játszották és egyúttal „társaságot” is játszottak.

4. Az áttörés. A 10-es évektől érdekes fejleményeknek lehetünk tanúi. A társadalom fokozódó militarizmusával összhangban a labdarúgás is harci jelleget kezdett ölteni. Ki gondolná, hogy majd valamennyi, eredendően német szakkifejezést – támadás (Angriff), védelem (Verteidigung), fedezék (Deckung), szárnyak (Flanken), csapatkapitány (Kaiser) – a stratégia nyelvéből kölcsönözte. A hadvezetés felismerte, hogy a játék kettős jellege – egyrészt teljes mértékben megfelelni a központi akaratnak, ugyanakkor önállóan is cselekedni – mennyire rokon az új, gépfegyveres hadviseléssel. A futball hivatalos része lett a bevonulók kiképzésének. A hadsereg eme második felkarolása, mely minden társadalmi réteggel megismertette és megszerettette a játékot, valóságos robbanást idézett elő. Az aktív játékosok száma 15 év alatt több mint ötszörösére nőtt.

A modern futball az angol public school pedagógusainak a találmánya. Ők, szándékuk szerint, a diákokat a falusi gyermekekkel való érintkezéstől akarták távol tartani, s a sport által a „gentlemanra” jellemző viselkedésmódot közvetíteni. Az azonban hamar elvesztette elit jellegét, a munkások a játékot nemzeti és osztálykultúrájuk szilárd részévé tették. Németország annyiban különbözik Angliától, hogy itt nem az ipari munkások, hanem a polgári középosztály: a gimnazisták, egyetemisták, szellemi szabadfoglalkozásúak, valamint a kereskedelmi és ipari alkalmazottak tették népszerűvé a labdarúgást. A munkások fokozottabb jelenlétével, a hadseregnek köszönhetően csak a két világháború közötti időben számolhatunk.

 

Christiane Eisenberg: Fußball in Deutschland 1890–1914. Ein Gesellschatftsspiel für bürgerliche Mittelschichten von Christiane Eisenberg. (A futball Németországban. Társasjáték a polgári középréteg számára, 1890–1914) Geschichte und Gesellschaft 20., 1994. 181–210. p. Vadenhoeck und Ruprecht, 1994

 

Csabai László