Klió 1996/1.

5. évfolyam

Rendőrség és népjólét Poroszországban

A kutatások többsége, amelyek az első világháború előtti, a népjólétet emelni célzó intézkedésekre irányulnak, vagy a bismarcki hatalmi-biztonságpolitikai mozzanatokra, vagy az államnak az egészségápolás, szegénygondozás, lakásínség enyhítése terén tett úttörő jellegű kezdeményezéseire koncentrálnak. A rendőrség kiesik ebből a kontextusból, illetve kizárólag mint a munkásmozgalom politikai elnyomásának eszköze kerül terítékre.

Elterjedt vélemény szerint már az 1794-ben kiadott „A Porosz Állam általános jogi szabályozása” elhatárolja egymástól a rendőri és a népjóléti funkciókat, amennyiben kimondja: (a rendőrség feladata) „a nyugalom, a biztonság és a közrend védelme, a közösséget és az egyént fenyegető veszélyek elhárítása.” Ezt kellene, hogy kiegészítse az ún. kreuzbergi ítélet, amely az előbbi törvényre visszanyúlva, annak differenciáló jellegét még nyilvánvalóbbá tette.

Ezzel a fogalomelméleti és jogtörténeti érvekkel alátámasztott képpel azonban a mindennapok gyakorlata ellentétben áll. A városok hagyományos felfogású hivatalairól visszaverődött az új törvények szelleme, s a rendőrség még jó ideig megmaradhatott egyfajta univerzális intézménynek, mely az ancien regime-kori állapotokhoz hasonlóan mind népjóléti, mind államhatalmi feladatokat ellátott.

A jóléti rendőrség megjelenési formái: A századforduló nagy iparvárosaiban (Bochum, Dortmund) a rendőrség kiterjedt tevékenységi körrel rendelkezett. A heti vásárok, a betegmentő intézet, a hajléktalanok, a sörkereskedők felügyelete, az utcai rendbiztosítás, a bűnözők felkutatása, a szociáldemokraták megfigyelése stb., stb., mind a kötelessége volt. Nem feladatainak beszűkülésével, hanem bővülésével és szakterületekre bomlásával találkozhatunk. Ennek a rendőrség jogszabályalkotói joga volt az oka. Az 1850-es törvény megengedte számára, hogy bármit, „amit a közösség érdekében különlegesen fontosnak tart”, megtegyen. A rendőrség teljes végrehajtói és büntetőjogi hatalmával hozzájárult a bírói, törvényhozói és végrehajtói hatalmat markában tartó államirányítás szilárdságához. A helyi közigazgatás kihasználta a rendőrség e jogosultságát, és az indusztrializálódó nagyváros egyre komplexebbé váló gondjai ellen intézkedések garmadáját hozták, melyek végrehajtását a rendőrség pénz- és fogságbüntetés alkalmazásával igyekezett biztosítani. Bochumban a közlekedést, a kereskedelmet és az iparűzést, az élelmiszerminőséget, az általános higiéniát és az építkezéseket szabályozó rendeletek száma a 14-szeresére nőtt, szemben a „rendetlen viselkedést büntetőkkel” (ilyenek: a részegeskedés, a kötelező záróra be nem tartása, a hivatalnokok zaklatása, a garázdaság stb.). Hogy milyen széleskörű és szigorú volt a „jóléti intézkedések elleni vétségek” szankcionálása, azt lemérhetjük az iskolakötelezettség ellen vétőkön. Az iskolai oktatást elmulasztók szüleit kemény pénzbírsággal sújtották, s ha fizetésképtelenséget jelentettek, börtönben kellett lakolniuk. 1880-ban egy diákra 1624 (14,8 %) büntetőparancs jutott. 1890-ben 15,5 %, 1900-ban 13 %, 1906-ban 11,4 % az arány. A csökkenő tendenciának oka lehet egyfelől a szülők és a diákok részéről jelentkező tudatosodás, másfelől pedig az, hogy 1894-től kezdve egy, később két rendőrségi alkalmazott már kizárólag a boldogtalan iskolakerülők elővezettetésével foglalkozott.

A XIX. század utolsó harmadában tetőpontjára érő ipari fellendülés, és az ezzel párhuzamosan haladó urbanizáció a városok kormányzatát az életkörülmények javítása terén soha nem látott kihívások elé állította. A „municipiálszocializmus” védjegye alatt végrehajtott intézkedéseknek volt rendőri oldala is. A várostechnikai fejlődést nézve pl. nyilvánvaló, hogy a közvilágítás bevezetése a biztonsági rendőrség, az ivóvízellátás, a szennyvízelvezetés, az úttisztítás, a vágóhíd-felügyelet az egészségügyi rendőrség reszortjába is beletartozott. Hasonlók mondhatók el olyan területekről is, melyek később kifejezetten a szociális segítség illetékeseihez tartoztak. A „szegényrendőrség” pl. klasszikus formában mutatta a szociális biztonság és a társadalmi fegyelmezés egységét. Dortmundban sokáig rendőri feladat maradt a hajléktalanok elszállásolása – 1899-ig a fogdában, majd egy rendőrség által felügyelt menhelyen –, s az olyan személyek elleni eljárás, kiknek családja pénztelenség, munkanélküliség, otthonuk elvesztése miatt az előbb említett intézmények áldozatául estek. A hetvenes évek elejéig szokás maradt a munkanélküliek munkára kényszerítése is. A lakáshiánnyal először erkölcsromboló jellege miatt foglalkoztak. A hivatalok kemény, de többnyire eredménytelen utasításokat hoztak. Minden erővel tiltották például, hogy a családok éjszakára ismerősöket fogadjanak be magukhoz hálóvendégnek. Hasonlóképpen gátat akartak szabni a bányászok körében igen nagy népszerűségre szert tett ún. Schnapskasinók (önmaguk számára létrehozott olcsó italmérések) elterjedésének. Egyértelmű: a szervezet e problémákat rend- és erkölcsvédelmi nézőpontból szemlélte, s nem vette számításba a folyamat mélyén húzódó, a gazdasági és a szociális rendszer adottságaiból következő okokat.

A betegbiztosítással kapcsolatban a rendőrség feladata volt pl. a szakszervezetekhez közelálló, ún. ‘önkéntes segélypénztárak’ működésének ellenőrzése. Még nyilvánvalóbb volt jelenléte a balesetbiztosítóknál. Nem csak a szervezet jogosultságát bírálta el, hanem minden olyan balesetet megvizsgált, mely kapcsán egy munkás kártérítési igényt nyújtott be. A rendőrség intézte a rokkantsági és a nyugdíjfolyósítási ügyek egy részét.

Ha a rendbiztosítási és a népjólétet emelni célzó funkciók keveredésére okot akarunk találni, nem helyes, ha az elnyomás és segítség örökösen emlegetett kettősségére hivatkozunk. Nem is egyszerűen arról van szó, hogy avult tradíciók élnek tovább, akkor, amikor a rendőrség újradefiniálása ezeket már feleslegessé tenné. A lényeg a rendőrség mindenütt megjelenő, szerteágazó szervezetében keresendő, mely logikusan kínálkozott más hatalmi szervek számára – akár hézagpótlóként is –, hogy teljesen új jellegű megbízatásaikat végrehajtathassák.

A jóléti funkciók elvétele a rendőrségtől. Pontos határt nem lehet megállapítani, de úgy tűnik, a 90-es évektől megerősödnek a differenciáló szándékok. A szegénygondozásban az egyénenkénti támogatást, a decentralizált menhelyépítést hirdető elberfeldi rendszert 1906-tól fölváltja az a strassburgi rendszer, mely központi szervezést, önálló intézményeket, főállású, szakképzett alkalmazottakat szorgalmazott. Magán, helyi és állami szintű kezdeményezések sokfélesége torkollott az 1910-es években megalakuló „egészségügyi hivatalokba”, „ifjúsági irodákba”. Ezek az ügyek kikerültek a rendőrség hatásköréből. A lakáskérdés rendezésére – pl. az egy főre jutó lakóterület-minimum megállapítása – ún. „községi lakásfelügyeletek” jöttek létre, hangsúlyozottan civil karakterrel. Külön említést érdemel Berlin esete, ahol egymás mellett működött egy rendőrség által felügyelt és egy jótékony polgárok, majd a szociáldemokraták által üzemeltetett menhely. Az iparűzési felügyelet esetében is megmaradt a kettősség. Nőtt az új intézmény, az „iparfelügyelet” létszáma és befolyása, de a rendőrséget nem szoríhatta ki teljesen. Annak továbbra is jogában állt, ha jónak látta büntetőintézkedést kezdeményezni. Ebből az tűnik ki, hogy Bismarcktól kezdve a modern szociális állam kiépítésének nyilvánvaló és szándékolt határai voltak. A megelőző intézkedések helyett az utólagos kártérítés maradt a gyakorlat.

A rendőrség egyes területekről való kivonulása következménye a szakintézmények kiépülésének és erősödésének, ami végső soron társadalmi ügy volt. Másik oldalon a szociáldemokraták, a leendő sztrájkok féken tartásában a rendőrség szerepe, mint karhatalmi alakulaté nőtt. Potenciálját ide összpontosította.

A tanulmány szerzője ezt az igen speciális kérdést teljesen rendszerelméleti szempontból vizsgálja. Így nem csoda, ha ennek a mindig bírált szervezetnek a működését logikusnak és sok tekintetben – a népjólétet illetően is – hasznosnak találja. Korrektségére jellemzésül meg kell jegyeznünk, hogy elismeri: az adott kor érintettjei – főleg a szegényebb rétegekből származók – a rendőrséget elsősorban mégiscsak mint elnyomó-büntető hatalomnak tekintették.

Ralph Jessen: Polizei, Wohlfahrt und die Anfänge des modernen Sozialstaats in Preussen während des Kaiserreichs (Rendőrség és népjólét, a modern szociális állam kezdetei a császárkori Poroszországban) Geschichte und Gesellschaft, 1994. 20. évf. 157–180 p.

Csabai László