Klió 1996/1.

5. évfolyam

A spanyol királynék

Tizennégy spanyol Bourbon királyné életéről ad hírt a „krónikás”, a jónevű történész-ismeretterjesztő Vidal, akinek ez a tizenkettedik kötete. Nagy történelmi figurákról (pl. V. Fülöp, Luther, Kálvin, Cisneros bíboros), azok kulisszák mögötti életéről írt könyvei nagy sikert arattak. Előző intim történelmi könyveinek főszereplői férfiak voltak, e munkájában az asszonyokra-királynékra irányítja a kíváncsiskodók pillantásait.

Nem izgalmas-pikáns, inkább szomorú történetek ezek. Már a házasságkötés körülményei is azok, ahol döntő szava az udvarnak van: meglepő, hogy az „érdekelt” királyok milyen szolgaian vetik alá magukat az udvar által képviselt „államérdeknek”. S az olvasó első hiányérzete is ebből fakad: keve-set tudunk a királyi udvarok belső hatalmi és döntési mechanizmusairól.

Túl sok a gyermeklány-királyné: María Luisa Gabriela de Savoya (1688–1714), Luisa Isabel de Orleans (1709–1742) 13 évesek, Bárbara de Braganza, María Amália de Saxonia (1724–1760), María Luisa de Parma (1751–1819) 14 éves. És úgy tűnik, a királynék fő társadalmi tevékenysége a szülés: Farnese Erzsébet tizenhárom év alatt hét gyermeket szült, María Amália tizenkilenc év alatt tizenhármat. Őróla megtudjuk azt is: titokban dohányzott, durván inzultálta udvaroncait és gyűlölte a népet.

A királynék is szépek és csúnyák. Farnese Erzsébet, V. Fülöp második felesége kövér és ronda, ahogy ezt Julio Alberoni, az olasz bíboros megjegyezte; de sok nyelven beszélt, ám „nagyétvágyú” asszony volt, ahogy Luisa Isabel de Orleans is, aki „szégyenteljesen szabadosan élt”, „nagy szomorúságára” a királynak (I. Lajos), akivel a madridi nép kocsmai versekben-rigmusokban vállalt szolidaritást.

A portugál asszony, Bárbara de Braganza (1711–1758), akiről Balbases márkija bátorkodott leírni, még mint leendő királyi aráról, hogy „élőben sokkal rondább”, mint a képen; viszont a pénzt betegesen imádta; frigid volt és nem szült gyermeket. A kedves, szép María Josefa Amalia de Sajonia (1803–1829) viszont apácai életet élt: félénk, misztikus; VII. Ferdinánd ezért a házasság megszüntetését kérte a pápától.

María Luisa de Parma viszont „piszkos prostituált”, „korának Messalinája”, írta Napóleon egyik udvaronca IV. Károly feleségéről, akinek ágyából „emelkedett” ki Manuel Godoy, a mindenható udvaronc-miniszter, „Manolo”, aki (nem is csak) a rossznyelvek szerint Károly helyett apja volt María Luisa két gyermekének.

E fejezet és Pármai María Luisa élete érdemelhet megkülönböztetett figyelmet, éppen Godoy miatt, mert a bel- és külpolitika döntési mechanizmusaiból is megsejtet valamit, különösen akkor, ha tudjuk, hogy a kortársaknak alapos volt a gyanúja, hogy IV. Károly engedékenységének oka az, hogy ő sem volt érzéketlen Godoy iránt.

Több figyelmet érdemelnek azok a királynék, akik a XIX. századi spanyol történelem meghatározó személyiségei voltak. Például María Cristina de Borbón (1806–1878), VII. Ferdinánd negyedik felesége. A magas, jó tartású, érzékeny ajkú, „tüzes szemű” szép hercegnő 13 évesen lesz királyné, akit a nászéjszakáján VII. Ferdinánd – ahogy a kortárs udvaroncoktól kiszivárgott – durván megerőszakolt. Lányuk, Izabella viszont a múlt század politikai zűrzavarainak oka lett. Ferdinánd testvére, Carlos (aki ötödikként „jegyezte” magát) nem fogadta el a Pragmatica Sanctiót és a kisgyermek királynő, II.Izabella ellen fordult. A századon végighúzódó carlista háborúknak ez az oka. Gyermeke védelmében kitartóan harcolt ellenük a régens-özvegy, María Krisztina, akinek tartós és méltósággal vállalt szerelmi kapcsolatát mutatja be a szerző e fejezet második részében Fernando Muńoz szegény, hidalgo nemesi származású testőrkapitánnyal, akivel aztán titokban össze is házasodott (s akit a nép VIII. Ferdinándnak nevezett), és nyolc gyermeket is szült neki.

E kettős, „titkos” élet persze az udvar és az utca fantáziáját is megmozgatta. A szerző, Vidal gazdagon idéz is e korabeli történetekből.

Itt látszik szükségesnek megjegyezni: a kötet hitelét az adja, hogy Vidal Sales a történetírók munkái mellett felkutatta a kortársi forrásokat: udvaroncok naplóit, követek jelentéseit, kocsmák gúnydalait, hivatalos dokumentumokat, s gazdagon idéz ezekből.

María Krisztina 1840. október 11-én mondott le régensi tisztéről, II. Izabella ettől kezdve Spanyolország tényleges uralkodója. Az anya-királynő férjével, Muňoz kapitánnyal franciaországi önkéntes száműzetésbe vonul. A 13 éves királynő, II. Izabella egyik első döntése az, hogy Fernando Muňoznak Riansares hercege címet adományozza, melyet két évvel később San Agustín márkija titulussal egészít ki, s tábornokká nevezi ki a „mostohaapát”.

A II. Izabella (1830–1904) életéről szóló fejezet nehéz feladatot jelentett a szerző számára, hiszen Spanyolország egyik legviharosabb szakaszát töltötte ki. Vidal nem próbál köztörténetet is írni, az asszony érdekli, aki persze Katolikus Izabella óta az első női uralkodó Hispániában. Kövérkés, mert igen falánk és szereti az édességet, impulzív, érzékeny természetű, „számtalan szeretője” volt, „tizenkétszer vagy tizenháromszor szült”. Megtudjuk, nem szeretett tanulni, kedvenc kutyáival játszott, hosszúakat sétált és este zenét hallgatott.

Amikor a francia nagykövet gyorshírben jelentette Párizsba: „A királynő két órája eladósorban van” (miután a palotában gyorsan elterjedt az első menstruáció híre), hat név is került a férjjelöltek listájára, köztük a rivális Carlos fiának a neve is. Sokan voltak ugyanis, akik így akarták megteremteni a békét a félszigeten. S érdekes az, írja Vidal: „senki, még a legkevésbé sem kérdezte meg arról II. Izabellát, hogy mégis, minderről mi a véleménye.” A kiválasztott férj, Francisco de Asis viszont jelentéktelen figura, s befolyásos kortárs-politikusok írták le emlékirataikban: a leendő XII. Alfonz apja nem a király, hanem a nagyformátumú tábornok-politikus, Serrano, „a szép tábornok”.

S ettől kezdve Izabella igen „komolytalan”. Váltogatja a szeretőit, ünnepek és bálok töltik ki életét, botrányain „nevelődik” Madrid ifjúsága. Az ok, úgy tűnik, a királyi férj, aki megszervezte a maga – perverz, homoszexuális – szórakozásait – írja Vidal, – külön is költözve feleségétől. Izabella ezért kéri a Vatikánt, érvénytelenítse házasságát: IX. Pius azonban nem reagál. II. Izabella tízszer szült, három gyermeke halottként érkezett. Vidal bemutatja és jellemzi Izabella szeretőit is.

S mindeközben, írja, Spanyolországban megindult a gazdaság tőkés fejlődése: 67 000 km országút, 12 000 km vasút, 11 000 km távíróvonal épült, a baszk fémipar is fellendült. Az olvasó csak azt nem tudja: kik is vezették-irányították ez időben Spanyolországot. Vélhetően a kortárs spanyol közvélemény sem; ezt jelzi az 1868–1874 közötti forradalom és a megszülető köztársaság, mely elűzi Izabellát, aki Párizsban mondott le fia, leendő XII. Alfonz javára a trónról. Izabella haláláig, 1904-ig emigrációban élt, de az ő holttestét is az El Escorialban temették el.

Az Izabellát követő királynék élete szintén a politika és a közélet színfalai mögött zajlott. María Victoria de Pozzo (1847–1876), „a torinói rózsa” csak rövid ideig élhetett Madridban férje, Savoyai Amadeo mellett királynéként. XII. Alfonz első felesége (María de las Mercedes de Orleans y Borbón, 1860–1878) – ritka kivétel – szerelmes férjébe, s a házasság kölcsönösen szerelmi házasság (Vidal gazdagon idéz a házasság előtti hosszú évekig tartó kedves levelezésből), ám a mézeshetek után nem sokkal az – immár terhes – királyné meghal. XII. Alfonz az Escorialba tett sírfeliratot maga helyezi el: „A legédesebb asszony” – mutatja a tábla.

Az Alfonz második feleségéről, Habsburg Mária Krisztináról szóló fejezet (1858–1919) „az erények asszonya” alcímet kapta Vidal könyvében. A királyné szorgalmasan megtanult spanyolul, tartja fontosnak a szerző megemlíteni; gyönyörű nő, akit cigányos vonásai miatt „la gitana”-nak is neveztek. Ám közben kiderült, Alfonznak másoktól is születtek gyermekei, de a történetírók nem felejtik el ismételni: XII. Alfonz mindvégig első feleségét szerette, még halálában is. Mária Krisztina azonban 44 évvel élte túl férjét, 1921. február 6-án halt meg.

Az utolsó királyné, akinek a kötet fejezetet szentel, XIII. Alfonz felesége, Victoria Eugenia de Battenberg (1887–1969), akit a „csinos királyné” jelzővel illet a szerző. Az angol hercegnő fotói a folyóiratok címoldalára kerültek. Ő az, aki a királyi udvar titokzatos elzártságát megszünteti; a madridi divatot diktáló dáma lett, szerette a bikaviadalokat, cigarettázott, és hosszú leveleket írt anyjának – amit Vidal igen hasznosan dolgozott fel a könyvben. Kilenc gyermeket szült, kettő – örökölve édesanyjuk betegségét – hemofíliában halt meg. A második spanyol köztársaság kikiáltásakor (1931) hagyta el az országot, s már haláláig nem is tért vissza; ekkor, távoztakor „érezte először a szabadság édességét”, írja Vidal a 88 évesen elhunyt királynéról.

A kötet itt véget ért. Természetes, hogy a szerző Juan Carlos feleségéről, Zsófia királynőről már nem írt fejezetet. Mindazonáltal a spanyol olvasó e tekintetben sem marad könyv nélkül: a mai királyi pár élete együtt és külön több könyv témája már a spanyol könyvpiacon.

José Antonio Vidal Sales: Crónica íntima de las reinas de Espaňa (A spanyol királynék intim krónikája) Ed. Platena, Madrid, 1993, 316 p.

Anderle Ádám