Klió 1996/1.

5. évfolyam

Palotaforradalmak Oroszországban a XVII–XX. században

A XVIII. század színes-kalandos palotaforradalmai az orosz szépirodalom kedvelt témái voltak és maradtak ma is, viszont a tudományos értekezések kevés figyelmet szenteltek e problémának. A XIX. században kényelmetlen volt foglalkozni vele, ráadásul a történeti források, dokumentumok is elérhetetlennek bizonyultak. A szovjet korszakban a történészek az ismert lenini formulát igyekeztek alkalmazni, mely azt hangsúlyozta, hogy a hatalomváltás az uralkodó osztály csoportjai között könnyedén zajlott le, s az abszolút monarchia megerősítését szolgálta.

A probléma első modern megközelítése N. Ja. Ejdelman és Je. V. Anyiszimov érdeme, munkáikban a válsághelyzetben lévő abszolút monarchia cselekvési mechanizmusát, az I. Péter utáni Oroszország politikai rendjének és kultúrájának sajátosságait próbálták felfedni és elemezni.

Az orosz történetírásban a palotaforradalom elnevezést először Sz. M. Szolovjov használta, de sem a forradalom előtt, sem a szovjet korszakban kiadott történeti munkák nem vették át ezt a fogalmat. A nyugat-európai történészek a coup d’etat (államcsíny) kifejezést használják, de azt is csupán a XIX–XX. század politikai rendszerében lezajlott események leírására, az orosz XVIII. század gyakorlatát nem vonják be vizsgálódásukba.

A szerzők rövid bevezető áttekintésük után azt vizsgálják meg, hogy a középkorban és a XVI–XVII. században a hatalom birtoklásáért folyó küzdelmek sokaságából melyek tekinthetők palotaforradalomnak.

Szerintük az orosz történetírás jó néhány olyan kegyetlen politikai küzdelmet nagyított fel, mint Andrej Bogoljubszkij 1174-es meggyilkolása vagy II. Vaszilij trónfosztása és megvakíttatása 1446-ban, de ezek nem minősíthetők palotaforradalomnak. Csupán a XV–XVI. század fordulóján a trón megszerzéséért folytatott harcok szültek a XVIII. század palotaforradalmaihoz hasonló helyzeteket. Ilyen események voltak a kiskorú IV. Iván uralkodása alatt a bojárok csoportjai között dúló küzdelmek; a Fjodor Ivanovics és utódai ellen szőtt összeesküvés; Borisz Godunov fiának és özvegyének eltávolítása; I. Ál-Dimitrij meggyilkolása; Vaszilij Sujszkij erőszakos szerzetessé avatása.

A hasonlóságok mellett a szerzők a lényeges különbségekre is felhívják a figyelmet. Úgy vélik, a viszonylag gyenge politikai hatalom labilitása (pl., a „zűrzavaros időszakban”) az előkelő csoportok harcához és a hatalmi struktúra széteséséhez vezetett. Gyakran népfelkelések segítették uralomra a hercegeket vagy cárokat, ahogyan az 1547-ben, 1584-ben, 1605-1606-ban és 1610-ben is történt. E mellett a hagyományos, patriarchális rend és az évszázadok alatt kialakult politikai viselkedési normák megszabták az uralkodók és alattvalóik cselekvési terét, s attól nem igen tértek el. Működött az a Retteget Iván által bevezetett rendkívüli időszakban, az opricsnyina idején is, hisz az alattvalók a törvényes uralkodójuk ellen nem mertek fellépni.

A XVII. században Oroszországban az önkényuralom megerősödését népi mozgalmak és a nemesség udvari köreiben a hatalom megszerzéséért folytatott küzdelmek egyaránt kísérték. Az 1682-ben kezdődött politikai válságon először Szofja lett úrrá, sikeresen számolta fel „a bojár–sztrelec” kettős hatalmat.

A szerzők úgy gondolják, hogy ekkorra munkálódott ki a palotaforradalom mechanizmusa is. Valamennyi összetevő elem fellelhető a lezajlott eseményekben: az udvari intrikák összeesküvéssé nőttek; a hatalomátvétel katonai erejét a privilegizált sztrelecek biztosították, az uralkodó osztály egyik csoportjától egy másikhoz került a hatalom; előtérbe kerültek a kegyencek, főleg a kiskorú cárok és a „nőszemélyek” uralkodása idején; a csinovnyik-apparátus felső vezetői kicserélődtek; s az új uralkodók a lezajlott események ideológiai igazolására törekedtek. (1682-ben „az eszmei gondoskodást” Szilvesztr Medvegyev munkái adták, de hasonló céllal születtek a Szofjáról 1689-ben készült koronázási portrék is.) Továbbá az összeesküvések fontos része lett a dokumentumok, források meghamisítása, esetleges megsemmisítésük, valamint – ha hihetünk a sztrelecek 1689-es kihallgatáson tett vallomásainak, – az orosz történelemben először szóba került a törvényes cár meggyilkolása is. Ez utóbbi majd az elkövetkező évszázadok során általános politikai gyakorlattá válik.

A tanulmány következő részében a szerzőpár a palotaforradalom kialakulásának a sajátos orosz fejlődésben gyökerező okait vizsgálja meg. Hangsúlyozzák, hogy Oroszországban a tradícióknak, majd I. Péter reformjainak köszönhetően az abszolutizmusnak az európaitól sokban különböző, sajátos formája fejlődött ki, melynek fő jellemzője a katonai-hivatalnoki rendszer kiépülése. A katonai és állami szolgálat összefonódása folytán a Katonai Szabályzat a polgári intézmények és alkalmazottaik számára követendő mintául szolgált. Az állam beavatkozott a rendi fejlődés folyamatába, a társadalom minden egyes csoportja a szolgálatok meghatározott körét teljesítette. A társadalom alsó és felső rétegei között kialakult űrt az állam semmilyen közbülső csoporttal sem tudta kitölteni. A Rangtáblázat és II. Katalin erőfeszítései lehetővé tették a nem örökletes nemesség számára – szolgálat útján – a felemelkedést, de a problémát ez sem oldotta meg. I. Péter reformjai hatására a papság is elvesztette a társadalomban korábban betöltött szerepét. Megmaradt az uralkodó korlátlan hatalma.

Az I. Péter által megalkotott hatalmi mechanimus azonban megteremtette a politikai rendszer stabilitásának sebezhető helyeit is. Uralmának végére a vezető körök számára – a súlyos háborúk és a megfeszített reformok hatására – egyre inkább világossá vált, I. Péter politikáját korrigálni kell, más irányba kell elmozdítani azt. A bürokratikus gépezet megmutatta, hogy irányító nélkül is működik, s tud alkalmazkodni a politikai változásokhoz. Az igazgatás katonai-utasításos rendszerével sem lehetett elkerülni a palotaforradalmat. Az I. Péter alatt kialakult kegyenci réteg, valamint a gárdaezredek tovább erősítették annak esetleges bekövetkeztét. Ráadásul Péter a régi orosz tradíciókat felszámolta, megváltoztak a politikai etikett normái. Az 1722-es Trónöröklési Szabályzat pedig a hagyományos trónutódlás rendjét megszüntette, a cár maga jelölhette ki utódát. A birtokától elszakított nemességet nyomasztotta a végtelennek tűnő szolgálat; az új adózási rend és a jobbágyokra háruló, növekvő állami terhek jelentősen apasztották bevételét is. Az állam és a nemesség érdekei között erősödő ellentét az uralkodó elit köreiben is érződött, amelyről 1725 és 1730 eseményei is tanúskodnak. A nemesség könnyítést várt a péteri reformok revíziójától. Akkor is, majd később is bizonyossá vált, hogy ha a kormányzati politika sértette a nemesség érdekeit, az élesen válaszolt arra. Két uralkodó – III. Péter és I. Pál – sorsának alakulására ez hatott döntően. III. Péter „abszolutizmusának felvilágosult vonásai”, konfliktusa a szenátussal és a gárdaezredekkel végül tragikus halálához vezetett. Fia, I. Pál nem tanult az eseményekből, a nemesi érdekeket sértő rendeletei, határtalan despotizmusa okozta 1801-es bukását.

Utódai igyekeztek tanulni hibáiból, a nemesség érdekeit szem előtt tartva hoztak rendeleteket, biztosították jogaikat és erősítették meg kiváltságaikat. (Már korábban ezt tette Erzsébet és II. Katalin.)

A nemesség részben a felső állami intézményekben próbált hatást gyakorolni a kormányzati politikára. Ezek az intézmények – a Legfelső Titkos Tanács (1726-1730), a Miniszterek Kabinetje (1731-1741), a Tizenegyek Tanácsa (1741-1756), az Udvari Konferencia (1756-1762), az Uralkodói Tanács (1762), a Haditanács (1768-1776) – I. Péter uralkodását követően lettek a nemesi mozgalom fészkei. A történeti irodalom ezeket a szerveket az abszolutizmus politikai rendszerének szabályozó eszközeként említi meg, azok létrehozatalában az uralkodó és a nemesség vezető köreinek közös érdeke munkálkodott. Azonban nem mindig látták el azt a feladatot, amit a nemesség elvárt volna. Ezért a XVIII. század elején olyan igény körvonalazódott, hogy a szenátust tegyék meg a nemesség egészét befogadó intézménnyé. 1761-ben és 1762-ben a trónutódlás bonyodalmai miatt is ésszerűnek tűnhetett Panyin tervezetének megvalósulása. A nemesség más módon, kegyencek révén is próbálta befolyásolni a kormányzati politikát. Kegyenc bárki lehetett a XVIII. század folyamán, példa erre I. Péter idején Mensikov története vagy Anna Ivanovna uralkodása alatt Biron felemelkedése.

A következőkben a szerzőpár annak bemutatására tér rá, hogy a palotaforradalommal hatalomra jutott uralkodók miként igyekezték igazolni cselekedetük helyességét, és trónra kerülésük körülménye hogyan hatott uralkodásuk első időszakára.

Valamennyien azt hangsúlyozták, hogy „a rosszabb elkerülése érdekében” kellett cselekedniük. Anna Ivanovna hatalomra segítőivel mindvégig nagylelkű volt, I. Erzsébet azonnal hozzálátott az adminisztráció oroszosításához, kiemelte, I. Péter politikáját óhajtja folytatni. II. Katalin hatalomra kerülésekor kinyilvánította, hogy „a népe egységes akaratából foglalta el a trónt”. Arra törekedett, hogy „a palotaforradalom táptalaját megsemmisítse” a kormányzósági reformja (1775), majd a nemességnek adott kiváltságlevele (1785) segítségével. I. Sándor trónra lépésekor II. Katalin politikájának folytatását és az orosz állam alkotmányos átalakítását ígérte meg.

A szerzők a következőkben a palotaforradalom előjeleit és összetevőit veszik sorra. Fontos előzményének tartják a vezető körök polarizációját, két – haladó és tradicionalista – csoportra különülésüket. Ez a folyamat a XVIII. század elején nyilvánosan ment végbe, melyet a külföldi követjelentések is igazolnak. Ez történt I. Katalin, II. Péter, Anna Ivanovna trónra kerülésekor.

A gárdaezredek ekkor még nem vettek részt az eseményekben, először 1740-ben, Erzsébet trónra juttatásakor léptek fel nyíltan. Bár tény, alig 80 katona és néhány tiszt adta – nagy részük nem nemesi származású – a jól előkészített palotaforradalom katonai erejét. Az esemény új komponense volt még az is, hogy annak előkészítésében először vettek részt külföldi diplomaták. A francia és svéd követek Erzsébettől az orosz külpolitika irányváltását remélték.

Az 1762-es, 1801-es események hasonlóképpen alakultak, de azok szervezésében a gárdaezredekből már csupán a tisztek vettek részt, mindkettőben az angol követ segítette az összeesküvőket. III. Péter (1762) és I. Pál (1801) eltávolításakor a szervezők a vezető elit, a befolyásos emberek támogatását élvezték. Ezenkívül az 1801-es szervezkedésbe a trónörökös Sándort is beavatták.

A XVIII. századi palotaforradalmak általános sajátossága, hogy azokban egy speciális katonai alakulat, az I. Péter által alapított gárda játszott fontos szerepet. I. Péter uralkodása alatt jelentős politikai tapasztalatra tettek szert tagjai, mivel az új kormányzati és igazgatási rendszerben fontos munkát végeztek.

A palotaforradalmak szellemi atyjai és kivitelezői valamennyien kijárták ezt az iskolát, hisz a gárdában teljesítettek szolgálatot. Az uralkodók mindig kifejezték hálájukat a hatalomátvételben tevékenykedő ezredek vezetőinek és katonáinak, – pénzjutalmat adott Erzsébet, Anna Ivanovna komfortosabb öltözéket rendelt el – ugyanakkor tartottak attól, hogy bármikor bevonhatók egy esetleges palotaforradalomba. Ezért megelőző intézkedéseik között szerepeltek: a vezetőcserék; más katonai alakulatok fővárosba vezénylése; a gárda állományának átalakítása úgy, hogy összetételébe megbízható külföldi katonákat kevertek. Emellett „saját testőrséget” állítottak fel. Már I. Katalin személyes védelmére 1726-ban testőrség ügyelt, Anna Ivanovna két új ezredet is szervezett, az Izmajlovit és a Lovastestőrséget; Erzsébet a preobrazsenszkojei ezredében; III. Péter a holsteini testőrségében bízott meg. II. Katalin volt a legügyesebb ezen a téren, az udvar védelmére felállított testőrség élén ő maga állt, helyettesei a hozzá közel álló kegyenceiből kerültek ki.

A palotaforradalmak másik általános jellemzője: az uralkodók arra törekedtek, hogy a törvényesség látszatát megőrizzék, a végbement eseményeket törvényes formába öntsék. Ennek egyik legfontosabb eleme: felesküvés az új uralkodóra, a másik fontos mozzanata a manifesztumok kibocsátása volt. 1730-ban még kudarccal végződtek az ilyen irányú próbálkozások, viszont az 1741-ben kiadott hivatalos iratokban már az Erzsébet által követett politikai elveket fogalmazták meg. Azokban I. Péter politikájának folytatását jelölte meg az uralkodónő, az 1725–1741 közötti időszakot az idegen uralom és a hanyatlás koraként említette.

II. Katalin dokumentumgyűjteményt készíttetett, mellyel az 1762-es események jogosságát igazolta. Az 1801-es palotaforradalomról azonban máig nem tudunk semmi pontosat, ismeretlen az események lefolyása.

A XVIII. század 20-as éveitől a palotaforradalmak kísérő jelenségeként megindult az iratok megsemmisítésének folyamata is. A Legfelső Titkos Tanács kivonta és részben megsemmisítette Alekszej cárevics ügyével foglalkozó irományokat, 1741-ben Erzsébet elrendelte az uralkodása előtti időkből származó dokumentumok rendezését és egy részének megsemmisítését. I. Pál az 1762-es események anyagát tüntette el. II. Katalin más módon „igazította ki” az orosz múltat, uralmát dicsőítő tankönyvek kiadását szorgalmazta.

Tanulmányuk befejező fejezetében a szerzők arról szólnak, hogy a XVIII. század sikeres palotaforradalmai természetszerűleg közvetlen környezetükre is kihatottak. A hatalomátvétel szervezésére a hadseregben volt néhány átgondolatlan és eredménytelen próbálkozás, a nép körében viszont a palotaforradalom egy másik sajátos formájának lehetünk tanúi: újra álcárok tűntek fel.

Már 1715-től Ál-Alekszejek, 1732 és 1765 között II. Ál-Péterek jelentkeztek. A legnagyobb népszerűségnek III. Péter neve örvendett, legsikeresebb használója pedig Jemelján Pugacsov volt, hisz II. Katalinnal mérhette össze magát. Az utolsó hamis cár a XIX. században a valójában sohasem uralkodott Konsztantyin nevében lépett fel.

Végezetül a szerzők leszögezik, az orosz palotaforradalmakhoz hasonló jelenséggel az európai történelemben nem találkozhatunk. Az orosz változat jegyei a sajátos orosz fejlődésben rejlenek, s I. Péter reformjai után a palotaforradalom a politikai élet vezető tényezőjévé vált. A XX. század elején még két alkalommal – az első világháború elején, majd 1916-ban – próbáltak palotaforradalmat szervezni, de egyik sem járt sikerrel.

I. V. Volkova–I. V. Kurukin: Fenomen dvorcovih perevorotov v polityicseszkoj isztorii Rosszii 17–20. vv. (Palotaforradalmak a XVII–XX. századi Oroszország politikatörténetében), Voproszi Isztorii, 1995. 5–6. 40–61. p.

Bodnár Erzsébet