Klió 1996/1.

5. évfolyam

A korai római köztársaság „törvényei”

 

Könyve elsődleges céljának a neves paderborni agrár- és alkotmánytörténész az ókortörténeti kutatások során az utóbbi évtizedekben meglehetősen elhanyagolt szöveg- és forráskritika újjáélesztését, lehetőségeinek tudatosí­tását és az ebből származó eredmények hasznosítását tekinti. A szöveg- és forráskritikában rejlő lehetőségek bemutatásához Flach meglehe­tősen sikamlós területet, Róma kora köztársaságkori „törvényeinek” a vizsgálatát választja. Ha a kritikai eszköztár elhanyagolásával kapcsolatos szemrehá­nyások a római jog kutatóival szemben nem fogadhatók is el fenntartás nélkül. A szerző felismerése, hogy a római köztársaság születése (tradicionáli­san Kr. e. 509) és megszilárdulása (Kr. e. 367–366) között a történeti írók által ránk hagyományozott „törvények” vizsgálata valóban érdekfeszítő és talán új felismerésekre vezető lehet, helytálló. Az adott korszak valamennyi néphatározatára, illetve az arra irányuló javaslatokra vonatkozó forrás-szövegek csaknem hiánytalan gyűjteménye eddig valóban hiányzott. Giovanni Rotondi 1912-ben megjelent gyűjteménye1 teljesen más célokat követett: az összes köztársaságkori néphatározatra vonatkozó irodalmi utalások katalógusának a felállítása volt a célja, nem hozta az adott forráshelyek szövegét, s csak rövid kommentárokban foglalt állást az adott „törvények” autentikusságával kapcsolatban. Rotondi máig nélkülözhetetlen katalógust állított össze, míg Flach céljának inkább egy – nem kevésbé hasznos – kommentált chrestomatia kiadását kell tekintenünk. Flach tehát kissé igaztala­nul veti a Rotondi-gyűjtemény szemére a szöveg- és forráskritikai eszköztár alkalmazásának hiányát illetve hiányosságait.

Flach a szövegexegézistől és a források kritikai megközelítésétől azt várja, hogy segítségükkel valósabb képet nyerjünk a korai köztársaság alkotmány­fejlődéséről és társadalmi eseményeiről, olyan képet, amely mentes a későbbi történetírók anakronisztikus visszavetítéseitől, a századokkal későbbi érdekkonfliktusok lenyomataitól és egy jóval későbbi világkép befolyásától. A néphatározatok kommentálása során rá kíván mutatni, hogy honnan erednek, milyen politikai célt szolgáltak azok a torzítások, melyek a későbbi századok latin és görög történeti műveiben megjelentek. Így reméli felfedni azt a homályt, ami a korai római alkotmánytörténetet – elsősorban a köztisztségek kialakulását és fejlődését – a köztársaság első másfél évszázadát tekintve még ma is borítja. Flach másik – nem kevésbé üdvözlendő – célja a XII táblás törvények szövegének kritikai kiadása és kommentálása, mégpedig a törvény szövegéhez kapcsolódó tudományos viták figyelembe vételével. Utóbbi cél megvalósítása maga elég lenne több kötet megjelentetéséhez, s a Flach által választott keretek között eleve nehezen kivihetőnek látszik (s nem is sikerül).

A szerző könyvét nem csak a „törvényeket” évek szerint csoportosító chrestomatiának és kommentárnak, hanem a korai római alkotmányfejlődés kézikönyvének is szánja. Utóbbi célt a kiterjedt forrás- és tárgymutató (373–389. o.) és a rendkívül gazdag irodalomjegyzék (299–370. o.) mellett a ránk hagyományozott „törvények” szöveg- és forráskritikai elemzésének eredmé­nyeit előrebocsátó, összefoglaló és tudatosító Bevezetés (1–42. o.) is szolgálja.

A Bevezetés három alfejezetre oszlik, melyek közül az elsőben Flach a késő-köztársaságkori és császárkori történetíróknak a római köztársaság első évtizedeiről alkotott összképét veszi vizsgálat alá. A rendi küzdelmekről szóló mítosz teljes lerombolása kimondott célja ennek a fejezetnek. Flach az alsóbb társadalmi rétegek jogegyenlőségért és szabadságért (hozzátehetjük még: földért) folytatott – s Livius, halikarnasszoszi Dionysius és történetíró társaik által leírt – küzdelmét teljes egészében a későbbi korok politikai érdekei által meghatározott visszavetítésnek tartja. Annak félreismerését, hogy a köztársaság első századában a társadalmi rétegek között csupán a hadseregben elfoglalt hely és kultuszok gyakorlásában való részvétel tekintetében volt különbség, Flach a későbbi politikai célzat mellett annak is tulajdonítja, hogy a kései történetíróknak nem álltak rendelkezésére megbízható források Róma korai történetéről. Ha léteztek is pontifexi feljegyzések, azok nem tartalmaztak feljegyzéseket politikai eseményekről, s egyébként is megsemmisültek volna a gall betörés során. Az általánosan elfogadott álláspont szerint Kr. e. 300 körül határozható meg az az időpont, amelytől kezdve meglehetősen megbízható eseménytörténetet közvetítő történetírói tradícióra támaszkodhatunk. Ezen időpont előtt – relatív kronológia keretein belül – csak fejlődési tendenciák megállapítására van lehetőség. Flach az első pun háború kitörése korára teszi azt az időpontot, amikor a források már lehetővé tették az annalisztikus történetírást, ugyanakkor azonban rámutat, hogy a korai annalisták az ezen időpont előtti korra is alkalmazták az évenkénti eseményleírás módszerét és ennek során meglehe­tősen szabadon jártak el mind a tisztségviselők neveinek megállapí­tásánál, mind az események leírásánál. A kései annalisták pedig csupán ezt a kezdetben „kisstílű történelemhamisítást” folytatták tovább, nagyobb léptékben – felhasználva a korábbiak hamis adatait – meghatározott politikai célok érdekében, a köztársaság utolsó századának viszonyait visszavetítve a kezdetekre. Flach forrás-felfogásában a korai néphatározatokra és a rendi küzdelmekre vonatkozó tradíciót többé kevésbé elfogadókkal és a „törvé­nyekre” vonatkozó hagyományt kritikával fogadó, de a társadalmi küzdel­meket elfogadó mérsékeltebb felfogással szemben a „hiperkritikai” szárnyat erősíti.

Ezen megközelítésnek az alkotmányfejlődésre alkalmazható eredményeit foglalja össze Flach a Bevezetés következő alfejezetében, melynek címe: a korai Róma alkotmányfejlődése. Itt a kései történetírók által megrajzolt kép, a tradicionális felfogás vázlatát követően, ezen alkotmánytörténeti felfogás kritikája kerül először kifejtésre. A szerző elsősorban a köztársasági állami tisztségek kifejlődésével kapcsolatos tradíció ellentmondásait, következet­lensé­geit és hiányosságait veszi sorra: a köztársasági államrendszer kialaku­lásának sokkal lassúbb folyamatnak kellett lennie, mint azt a kései történetírók elképzelték; a kollegialitás és az annualitás elvének azonnali kialakulása kérdéses, hiszen ez teljes állami átalakulást feltételezett volna; a századokra visszamenő és többszörös jelentésváltozáson átesett tisztségmegjelölések félrevezették az utókort, és ez máig vita tárgyává teszi a magisztraturák kialakulását és fejlődésmenetét; a késő-köztársaság és a principátus írói több olyan vívmányt, amely a későbbi társadalmi és politikai fejlődés eredménye volt, a köztársaság első századainak népmozgalmaira vezettek vissza; több olyan rendelkezést, törvényt ami csak a III. és I. század között keletkezhetett, a VI–IV. századra vetítettek vissza. Flach álláspontja szerint nem beszélhetünk semmiféle rendi küzdelemről a köztársaság korai századaiban, hacsak azt a – hagyomány szerint is gyorsan megoldódott – vitát nem számítjuk, ami a nemesi vezető réteg és a nép között arról folyt, hogy mely rétegből kerüljenek ki a gyalogos csapatok parancsnokai. Ezen a téren a nép képviselőinek érdekei győztek, s míg kezdetben a szegényebb polgárok közül toborzódó gyalogosok parancsnokai is a patríciusok soraiból kerültek ki, addig az V. század elejétől ezek a tisztek a plebsből jöttek.

Megszabadítva a későbbi elferdítésektől és valótlanságoktól, Flach a következőképpen rekonstruálja a korai köztársaság alkotmányfejlődését, azon belül is a magisztraturák kialakulását. A nemesi felkelés kifejezetten a Tarquiniusok, s nem az etruszkok ellen irányult. A felkelők nem akarták megváltoztatni a társadalmi és politikai rendet: nem osztották meg a király hatalmát, hanem azt a praitor maximusra ruházták. Nem „alkotmányváltásról” volt tehát szó. Róma vezető családjai egyszerűen nem akartak maguk fölé egy királyi házat. A praitor maximus a három patríciusi lovasszázadból (30 patrícusi curia tíz-tíz fővel – parancsnokuk a három tribunus Celerum) és a három plebejus gyalogezredből (háromszor tíz plebejusi curia egy-egy századdal – élükön a három tribunus militum) álló hadsereg élén hadbavonuló parancsnok elnevezése volt. Ugyanő békeidőben magister populusként irányította a közügyeket. Helyettese az első lovasszázad parancsnoka, a magister equitum vagy Celerum volt. A magister populit kezdetben határidő nélkül választották, az annualitás elve valószínűleg csak röviddel később alakult ki. A fent említett hadseregrészek parancsnokai kezdetben a patríciusok közül kerültek ki. A gyalogos erők jelentőségének megnövekedésével a plebs egyre inkább bele kívánt szólni a közügyekbe, és a szolgálatmegtagadás révén rövidesen elérte, hogy parancsnokait, a három tribunus militumot saját soraiból válassza meg. Ezeket ekkortól tribuni plebisnek nevezték. Mintegy további fél évszázadig a populus és a sereg élén a már évente választott magister populi (praitor maximus) állt, aki a decemvirekre is csak időlegesen ruházta át a hatalmát. A decemvirek teljhatalma egyébként nem terjedt ki arra, hogy a katonai rendet, illetve az állami berendezkedést átalakítsák. Mintegy Kr. e. 444-re tehető, amikor a magister populit az állam és a hadsereg élén három patríciusi származású tribuni militum váltotta fel. (Ezeknek csak nevük azonos a korábbi gyalogos parancsnokokkal). A tisztségnevükhöz tradicio­nálisan hozzáragasztott „consulari potestate” jelző teljesen anakronisztikus, ekkor még nem volt ismert a consuli tisztség, hiszen azt – Flach rekonst­rukciója szerint – csak Kr. e. 366-ban hozták létre. Ennek előzménye az volt, hogy a Veiivel folytatott háborúk idején, az V. század végén, a hadra fogható polgárok száma megkétszereződött, s ez a patrícius és plebeius parancsnokok számának a megduplázódásával járt együtt. Ez azonban a feladatkörök gyakori átfedését hozta magával, ami megnehezítette a közügyek intézését. Ezen a hiányosságon volt hivatott segíteni a IV. század második felében kialakult új hatalommegosztási rendszer: az imperium, amellyel a tribuni militum a hadsereget irányította, csorbítás nélkül három új elnevezésű tisztségviselőre szállt át: a két consulra és harmadikként a praetorra. Ez utóbbi kezdetben nem volt alárendelve a consuloknak, de parancsjogával csak kivételes helyzetekben élt, fő feladata a jogszolgáltatás irányítása volt. A három fő tisztségviselőt valószínűleg ugyanazon népgyűlésen választották. Mivel – mint korábban a katonai tribunusok esetében is – a kollegialitás veszélyeket is magában hordozott, súlyos nézeteltérés esetén bármelyik consulnak (előzetes egyeztetés vagy sorshúzás alapján) lehetősége volt arra, hogy dictatort nevezzen ki. A dictator személyére a senatus is javaslatot tehetett, s ilyenkor a senatus felelősségrevonási joga miatt, az adott consulnak tanácsos volt elfogadnia a tanács ajánlását. Talán innen ered – Flach szerint – a ciceroi tévhit, mely szerint a dictator kinevezéséről a senatus döntött. A dictator hatalma egyébként a korábbi magister populi korlátlan hatalmához volt hasonlítható. Az, hogy az egyik consul a plebs soraiból került ki, s ez részt vehetett az auspiciumok kikérésében, a nép közügyekbe való beleszólási jogának megvalósulását és legmagasabb szintjét jelentette. A tribuni plebis tisztsége ekkortól elvesztette katonai jellegét és pusztán politikai jellegűvé vált, s számuk valószínűleg ekkor emelkedett tízre. A három legfőbb tisztviselő leosztotta azokat a feladatokat, melyeket eddig a hat tribuni militum látott el: a két quaestor katonai adjutánsként, vezérkari tisztként segítette munkájukat; a két censor a hivatalos polgár- és vagyonlista összeállítását végezte, mely feladat korábban a magister populi, majd két tribuni militum feladata volt; a két aedilis curulis a város rendjének, a játékoknak és a gabonaellátásnak a felügyeletét látta el; ez utóbbiak után (de legalábbis történetileg velük egyidőben) – és nem, mint Livius állítja, jóval korábban – jelent meg az aedilis plebis tisztsége. Ezen alkotmányos átalakulás hozzávetőleg a IV. század első harmadának végéig játszódott le, betetőzését a Licinius és Sextius nevéhez fűződő „törvényekben” nyerte el. Flach szerint ez a viszonylag lassú és békés egymásra épülő fejlődés azt mutatja, hogy a köztársaság első századaiban nem beszélhetünk – a későbbi történetírók által oly szenvedélyesnek ábrázolt – rendi küzdelmekről. A XII táblás törvények sem tekinthetők egy ilyen szenvedélyes küzdelem állomásának. Flach szerint egyáltalán nem politikai történeti esemény a szabálygyűjtemény létrehozása. Interpretációja szerint a XII tábla szövege sehol sem utal éles osztályellentétekre. Egy falusi közösség jogéletét tükrözi, s sokkal inkább a paraszti élet egysége hatja át, mint osztályharcos szellem.

Eddig a korai alkotmányfejlődés rekonstrukciója, mely Flach szerint a kora köztársaságkori „törvények” forráskritikai elemzéséből leszűrhető. Az ebben a részben felvázolt gondolatok (többszöri ismétlésekkel) alátámasztást nyernek majd a szövegkommentárokban. A szerző azon megoldása, hogy eredményeit könyve elején összefoglalja, az olvasóban azt a képzetet támasztja alá, hogy Flach bizonyos prekoncepció igazolásához használja, s ezen keresztül látja a forrásokat. Mintha megfordulna a sorrend. Nem a források elemzése hozza az eredményeket, hanem az előre megfogalmazott fejlődésvázlathoz igazodik a szöveghelyek értelmezése. Az alkotmánytör­téneti rekonstrukció során (és később a szövegelemzések során is) egyébként – korábbi munkáihoz hasonlóan2 – Flach a minimumra szorítja a saját elméletét gyengítő ellenvéleményekkel való szembesülést, annak ellenére, hogy állításai nem minden esetben tekinthetők a kutatás mai állása szerint communis opinionak.

A Bevezetés harmadik része a falusi Róma jogéletének néhány jellegze­tességét tárja az olvasó elé. Sajnos megközelítően sem törekszik a szerző átfogó képet adni a korai Róma jogi mindennapjairól.3 A XII táblás törvény későbbi kommentárjából kerülnek ide át mozaikszerűen olyan adalékok, melyek nem igazán alkalmasak a „falusi Róma” jogéletének meggyőző ábrázolására, annak ellenére, hogy a mozaik darabjai sok érdekes adalékot felvillantanak többek között pl. a római vertpénz fejlődésével, a lopással gyanúsított házának átkutatásával, az adós ellen vezetett személyi végrehaj­tással, bizonyos formális jogügyletekkel, a bűncselekményt elkövetőkkel szembeni büntetések fejlődésével, a népgyűléshez való provocatioval, az iniuria fogalmával kapcsolatban. Ezen meglehetősen önkényesen összeállított résznek a végső megállapításai egybecsengenek a Flach által képviselt és a rendi küzdelmeket tagadó alapállással: a XII táblás törvények nem tekinthetők a társadalmi rétegek közötti harc eredményének, nem mutatnak sehol sem plebejus jelleget, s nem értékelhetők a plebsnek tett olyan engedményként sem, mely áldozat a patríciusok számára továbbra is politikai előjogokat biztosított. Ezen véleményének sem alátámasztására – a hasonlóan vélekedő kutatók idézésével –, sem az ellenvélemények cáfolatára nem sok gondot fordít a szerző.

A könyv legnagyobb részét (45–297. o.) a Kr. e. 509 és 366 közötti időből ránk hagyományozott „törvényekkel” foglalkozó későbbi forrás­helyek szövegeinek közlése és azok kommentárja képezi. A 62 pontban felvett 66 néphatározatot, illetve az arra irányuló kezdeményezést felvo­nultató rész kétségtelen érdeme, hogy szinte kivétel nélkül teljes terjedel­mükben közli azokat a szöveghelyeket, melyek az adott határozatra vonatkozóan a későbbi irodalomban fellelhetők. A szövegközlés után az adott szabály történetiségével (illetve 8 esetet kivéve, annak történetietlensé­gével) kapcsolatban foglal állást a szerző, majd tartalmát elemzi és kommentálja. Végül az adott „törvényre” vonatkozó modern irodalom felsorolása következik, az esetek nagy részében anélkül, hogy kiderülne, mely szerzők támogatják Flach interpretációját és melyek nem. Ez nagyban csökkenti ezen adalékok értékét.

Könyvének címét talán félrevezetőnek érezve, a szerző már az előszóban felhívja a figyelmet arra, hogy nem csak a szoros értelemben vett, valamely népgyűlésen elfogadott törvények (leges rogatae) irodalmi nyomait veszi számba, hanem Rotondit követve, a népgyűlések elé terjesztett határozati javaslatokat (rogationes) és a plebs gyűlése által elfogadott határozatokat (plebiscita) is. Annak ellenére, hogy művét nem csak a szakközönségnek szánja, Flach nem fordít gondot sem arra, hogy a törvényhozás menetéről, a különböző népgyűlésekről akárcsak összefoglalóan is tájékoztassa az olvasót, sem arra, hogy beavassa őt a korai római törvényekkel, azok jogforrásjellegével (pl. normatív illetve szituációhoz kötött törvény), tematikájával és fejlődésével kapcsolatos újabb eredményekbe.4 Egy ilyen kérdéseket felvető rész talán hasznosabb lett volna, mint a „falusi Róma” jogéletéről összeállított, és a XII táblás törvény elemzésénél szinte szó szerint visszaköszönő mozaik. Itt valójában a filológustörténész és a jogtörténész megközelítési módjai és elvárásai ütköznek, annak ellenére, hogy az irodalomjegyzékben túlnyomó­részt jogtörténeti munkák vannak képviselve.

Azzal, hogy a vizsgált „törvények” túlnyomó részének történetiségét (sok esetben meglehetősen formális érvekre hivatkozva és csak ritkán tartalmi indokokokkal alátámasztva) vitatja, Flach nem minden esetben mond újat. Katalógusában – annak ellenére, hogy az annalista tradíció elkötelezett hívének tartják – már Rotondi is (aki mintegy 20 „törvénnyel” többet vett fel) sok esetben utal a hagyomány kérdéses igazságtartalmára. Flach azonban olyan loci communes számba menő szabályoktól is megvonja a történetiséget, mint a milyen pl. a lex Canuleia (tkp. plebiscitum), lex Licinia-Sextia de aere alieno.

A római jogászok számára a legtöbb kivetnivalót a XII táblás törvény kommentárja (109–207. o.) tartalmazza. Kétségtelen, hogy Flach szöveg­kritikai munkája elsőrangú, de a szabályokhoz fűzött magyarázatai nagyon sokszor nem ütik meg a modern római jogi kutatások által felállított mércét. Sok esetben hasznos információkkal lesz gazdagabb a figyelmes olvasó, ugyanakkor azonban bosszantó hibák és elírások, következetlenségek is szembeötlenek Flach kommentárjában. A második decemvir kollégium létének tagadásán túl nem foglal egyértelműen állást a törvény keletkezéstör­ténetével kapcsolatos számos kérdésben, a tételes szabályok magyarázata során sokszor szövegbizonyíték és indoklás nélkül eltér az általánosan elfogadott tanoktól. Az, hogy a figyelembe vett és veendő szekundér-irodalmat csak az egyes táblák végén hozza, s hogy alig lábjegyzetel (ha igen, akkor csak az ókori forrásokra utalva) különösen a sok szabályt tartalmazó táblák (pl. a VIII.) esetében értékelhetetlenné teszi állásfoglalásait és kommentárjait. Rendkívül ritka jelenség, hogy tételesen vitába száll egyes eltérő véleményekkel, s ez a tény nagymértékben csökkenti a látszólag nagy háttérirodalmat megmozgató elemzés értékét. Anélkül, hogy ezen rész mélyebb elemzésébe bocsátkoz­hatnánk, elmondható, hogy a XII táblás törvény célul tűzött alapos, új eredményeket felmutató, vagy akár az ismerteket összefoglaló magyarázatát (legyen a célközönség akár laikus is, nem beszélve a szakközvéleményről) a Flach által elénktárt 100 oldal nem valósíthatja meg.

Hogy mégis haszonnal alkalmazható a könyv mind az egyetemi oktatásban, mind a kutatásban, köszönhető néhány elgondolkodtató fejtegetésnek, a szövegek chrestomatia szerű összerendezésének és az igazán kiváló, terjedel­mes irodalomjegyzéknek. A jóindulatú kétkedés és kritikus megközelítés azonban mindenképpen tanácsos.

 

Dieter Flach: Die gesetze der frühen römischen Republik. (A korai római köztársaság „törvényei”) Text und Kommentar. In Zusammenarbeit mit Stefan von der Lahr. Wissenschaftliche Buchgesellschaft. Dramstadt, 1994. XIII+389. p.

 

Szabó Béla

 

1. Rotondi, Giovanni: Leges publicae populi Romani. Elenco cronologico con una intro­du­zione sull’ attivita legislativa dei comizi romani. Milano, 1912. reprint: Hildesheim, 1966.

2. Lásd: Römische Agrargeschichte. (Handbuch der Altertumswissenschaft. III. 9.) München,1990

3. Ehhez lásd Zlinszky János: Állam és jog az archaikus Rómában. (megjelenés alatt)

4. Önkényesen kiragadva lásd Bleicken, Jochen: Lex publica. Gesetz und Recht in der Römischen Republik. Berlin–New York, 1975. vagy Serrao, Feliciano: Legge. Diritto Romano. in: Enciclopedia del Diritto. XXIII. 794–850. o.