Klió 1996/1.

5. évfolyam

Az amerikai történelem jövője

Nagyon érdekes írást jelentetett meg a Journal of American History 1994. márciusi számában John Higham, a baltimore-i John Hopkins Egyetem nyugalmazott professzora. A szerző, aki az amerikai historiográfia történetének egyik legkiválóbb szakértője,¹ arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen szerepet játszik majd az amerikai történetírásban mindmáig uralkodó helyzetben lévőnek mondható nemzetközpontú és a nemzetállami keretek köré szerveződött történelemfelfogás és történetírás a XXI. században. Olyan kérdés ez, amely általánosabb értelemben véve számos országban és fórumon felvetődött az utóbbi időben, s ezért szélesebb érdeklődésre tarthat számot.

Higham mindenekelőtt leszögezi, meggyőződése szerint a nemzet-állam még sokáig a legerősebb politikai struktúra marad az egész világon, annak ellenére, hogy a XX. század utolsó harmadában súlyos kihívásokkal kellett szembenéznie. A nyugat-európai és az észak-amerikai nemzetállamok egyfelől egyre kevésbé képesek teljeskörű dominanciát megvalósítani a saját határaikon belül élő különféle eredetű és típusú társadalmi csoportok felett, másfelől egyre sebezhetőbbeknek bizonyulnak a nemzeti határvonalakkal mit sem törődő piaci, technológiai és ökológiai kihívásokkal szemben. Ugyanakkor számos nemzet most jelentette be igényét a nemzeti önrendelkezésre, s a nemzetállami keretekben szerveződött régi elitek bizonytalanok abban a kérdésben, hogy miként lehetne korlátozni e fejleményeket.

Mindeddig az amerikai történészek nem nagyon értették meg e kihívások jellegét. Ebbe az irányba hat ugyanis az amerikai történészképzés jelenlegi rendszere, amely a nemzeti történelem köré szerveződött, s amelyben a diákok és a tanárok egyaránt jól tudják, hogy az amerikai történelemre specializálódással lehet elnyerni a legjobb állásokat, elérni a leggyorsabb előrehaladást a szakmai ranglétrán, s ennek a tanítása jelenti a legkönnyebb feladatot is. Ez az átható specializálódás megnehezíti a nemzeti határokon túlmutató, szélesebb történeti problémákkal való foglalkozást is.

Az 1970-es és 80-as években sok amerikai történész erőteljesen kritizálta a nemzetközpontú történetírást, de nem tudtak annak helyébe alternatív paradigmát állítani a nagy távlatokat magába foglaló, hosszú távú történeti tendenciák értelmezésére. Mindez ahhoz vezetett, hogy mereven elválasztódott egymástól az amerikai történelemmel, illetve a világ más tájainak történetével foglalkozó szakemberek terrénuma.

További problémát jelent, hogy nagy mértékben megkoptak azok a nagy elméletek, amelyek korábban összekapcsolták egymással a helyi és az egyetemes történelmet. A két szint között meglévő nagy távolságot pedig úgy lehet újból áthidalni, hogy a kettő között alkalmas közvetítő struktúrákat igyekszünk találni. Erre még mindig a nemzeti keret látszik a legalkalmasabbnak. Az a paradox helyzet állt tehát elő, hogy a nemzeti történelem meghaladása érdekében új életet kell lehelni abba.

Higham véleménye szerint a modern történetírásban a nemzet kétféle módon jelenik meg: 1) A nemzet főszereplőként, de legalábbis aktív résztvevőként szerepel egy olyan történetben, amelynek egyéb szereplői (egyének, csoportok, intézmények) is vannak a nemzeten belül és azon kívül is. Ebben az esetben a történet játszódhat olyan távoli színtéren is, ahol a nemzethez viszonyítva külső tényezők is meghatározó szerepet tölthetnek be a vizsgált nemzet sorsának meghatározásában. 2) A történész csak konvenciószerűen ragaszkodik a nemzeti kerethez témája megvilágítása során, de nem ez jelenti vizsgálódásának tudatosan kiválasztott célját. A kutatott jelenség a legtöbb esetben más nemzeteknél is megfigyelhető, ezek a történészek mégsem alkalmazzák az összehasonlító perspektívát, s a nemzet mint önálló probléma után sem érdeklődnek.

A szerző szerint manapság az „amerikai” történelemmel foglalkozó tudományosság legnagyobb része az utóbbi kategóriába sorolható, amely „nem az Egyesült Államokról, hanem pusztán az Egyesült Államokban készül”.²

Pedig a XVIII. század közepétől egészen az 1960-as évekig a nemzet volt az amerikai történetírás nagy témája. E korszakban sohasem kérdőjeleződött meg az amerikai nemzet „másságának” valódisága és fontossága. A történészek eltérő okoknak tulajdonították ugyan ezen egyediséget, mégis alapvető konszenzus volt jellemző az amerikai történelem kivételes jellegét illetően.

Már a múlt századtól kezdődően azonban megjelent olyan hagyomány is az amerikai történetírásban, amely szélesebb keretekbe ágyazva vizsgálta az amerikai történelmet. A múlt század végén ez legnagyobbrészt a „transzatlanti” angolszász civilizációval, illetve annak történelmével való azonosulást jelentett. A huszadik századra ez a szemléletmód elveszítette eredeti konzervatív és anglofil szellemiségét, sőt Európa-centrikusságát is. Manapság a világ minden tájának történelmével foglalkoznak az Egyesült Államokban, s Európában járva az amerikai szakemberek gyakran számolnak be arról, hogy az általuk meglátogatott egyetemeken jóval kevesebb teret szentelnek a világ más részei tanulmányozásának, mint az amerikai egyetemeken az Amerikán kívüli területek történelmének.

E nemzetközi perspektívájú történetírás azonban egészen napjainkig sem tudott nagy befolyást gyakorolni az amerikai történészekre. Ennek egyik oka a már korábban említett szélsőséges specializáció. Amint J. Franklin Jameson már az 1920-as években epésen megjegyezte, „az európai történelemmel foglalkozók nagyon keveset tudnak az amerikai történelemről, míg az amerikai történelemmel foglakozók nagyon-nagyon keveset tudnak Európáról”.³ A másik ok az, hogy azok is, akik nemzetközi perspektívából szemlélték az amerikai történelmet, ezt többnyire arra használták, hogy az amerikai történelem egy-egy problémáját próbálják megvilágítani ezáltal. Azért tanulmányozták például a XVII. századi Európát, hogy jobban megértsék az észak-amerikai brit gyarmatok kialakulását. Ez a megközelítési mód azonban inkább kivételnek számított, s az első világháborútól egészen az 1960-as évekig az amerikai történetírás „nemzeti keretek közé volt rekesztve”.⁴

Higham ennek elsődleges okát abban látja, hogy a történészek olyan nemzeti mitológia keretében vizsgálták az amerikai történelmet, amely az európai korrupciótól való menekülésként értelmezte azt, kezdve az új-angliai puritánokon. Az amerikai forradalom lényegét sem a helyi, amerikai ancien regime megdöntésében, hanem olyan új rend megalapozásában látták, amely mentes az óvilág bűneitől és betegségeitől. A XIX. században az amerikai történelem e kivételes jellegének mítosza kezdte áthatni a mindennapi életet, s új tartalmat is nyert az óriási földrajzi mobilitás és az egalitariánus társadalmi viszonyok képében. Így a földrajzi és társadalmi térben is felfelé mozgó „self-made man” pionír lett „az amerikai” archetípusa. Ez a mítosz oly áthatónak bizonyult, hogy még az olyan, egyébként óriási nemzetközi tájékozottsággal rendelkező amerikai történészek is elfogadták azt, mint Henry Adams. Az ő klasszikus munkája – amely a washingtoni, párizsi és londoni levéltárak s a korabeli európai történetírás alapos ismeretén alapult – is alapvetően a „természetes” amerikai, illetve a „mesterséges”, osztályellentétektől szabdalt európai fejlődés szembeállítására épült.⁵ Mindennek legnyilvánvalóbb kifejtését Frederick Jackson Turner híres frontier-hipotézise jelentette. Ennek újdonsága abban állt, hogy – az addig uralkodó felfogással szemben – a „kivételes” amerikai nemzet kiformálódásában nem az Atlanti-óceán túlpart-jáig nyúló gyökereknek, hanem a sajátos amerikai környezetnek tulajdonított meghatározó szerepet. Ez utóbbinak legjellegzetesebb területe a Nyugat volt, ahol a bevándorlók amerikaiakká, az amerikaiak pedig „self-made manekké” váltak.

A középnyugati származású, s alapvetően az ottani tapasztalatok által ihletett Turner felfogásával szemben az a Charles A. Beard nyújtotta a leghatékonyabb változatot, aki nemzetközileg az egyik legjobban tájékozódott amerikai történész volt. Mint az ún. progresszivista történetírói iskola vezető személyisége, az Amerikán belüli társadalmi konfliktusokra helyezte a hangsúlyt, ám mégis úgy látta, hogy a tulajdonosi társadalmi csoportok változó koalícióinak sikerült kiegyenlítenie a „mesterséges” osztályprivilégiumokat és felszabadítania a tudomány és a technológia demokratizáló erejét Amerikában. A Beard házaspár kiváló Amerika történeti monográfiájának végkicsengése is az, hogy minden belső konfliktus ellenére, még mindig Amerika testesíti meg az emberi progresszió és az egyetemes történelem utolsó, s egyben legjobb reményeit.⁶

A progresszivista történészek többsége a Középnyugat kulturális légkörében nevelkedett, s egyszerűen azt a kérdést boncolgatta, hogy ez az általa tipikusnak vélt amerikai civilizáció miként fejlődött ki és változott az idők folyamán. Vagyis nem igazán kritikai elemzés eredményeként jutottak el az amerikai kivételesség elfogadásáig, hanem egyszerűen tényként kezelték azt. Higham szerint ez lehetett a fő oka annak is, hogy a progresszivisták nem érdeklődtek az összehasonlító történetírás iránt.

A második világháborúból visszatérő történészek az 1940-es és 50-es években, mintegy külső megfigyelő szemével kezdték látni az Egyesült Államokat. Az amerikai történelmet más országok, de legfőképpen az általánosított „európai” fejlődéssel hasonlították össze, és ez alapján állapították meg az előbbi egyedi jellegét. E módszerrel az amerikai kivételesség mítoszát – amelyet a korábbi generációk tagjai készpénznek vettek, amely ezért egy-fajta elvont absztrakcióként határozta meg gondolkodásukban a amerikai történelem menetét – ezek a történészek reálisan létező, az amerikai történelem alakulását közvetlen módon befolyásoló erőként tudták bemutatni, s analitikus eszközként felhasználni. Ez az összehasonlítás azonban olyan nemzetközi perspektívát is adott az amerikai történelem számára, hogy most már külföldi – elsősorban brit – kutatók is képesek voltak alapvető eredményekkel hozzájárulni annak vizsgálatához. Mindennek ellenére ez a megközelítési mód megerősítette az amerikai kivételesség gondolatát, mivel az összehasonlítás során ezek az ún. konszenzus-történészek az amerikai fejlődés megkülönböztető jegyeinek kimutatására törekedtek, s szemléletmódjuk is legnagyobbrészt konzervatív színezetű volt.

Az 1960-as években alapvető változás következett be részben hazai, részben pedig nemzetközi fejleményeknek köszönhetően. A korszak eseményei – a vietnami háború, polgárjogi mozgalom, diákmozgalmak stb. – következtében alapvetően rendült meg a bizalom az államban, a hatalmasra nőtt és elszemélytelenedett bürokráciában, illetve az ezeket domináló hagyományos társadalmi és etnikai csoportokban, elitekben. Ez az állammal szembeni kritika annak konkrét megjelenési formája, a nemzetállam ellen irányult. Ezek a fejlemények hatottak a történetírásra is, melynek szemléletváltásában külföldről érkezett intellektuális impulzusok is fontos szerepet játszottak. Higham mindenekelőtt a francia l’histoire totale megközelítési módját emeli ki, amely olyan területekre – a szokásokra, a mentalitásra, a mindennapi életre és a nemzeti szint alatt elhelyezkedő mikroközösségekre – helyezte a hangsúlyt, mely területeket a korábbi történetírói iskolák meglehetősen elhanyagoltak. A kollektív kivételesség megkülönböztető jegyével rendelkező egységes amerikai nemzet, az egymásétól is gyökeresen eltérő mentalitással és történelemmel rendelkező kisebb közösségek mozaikjává kezdett széttöredezni. Laurence Veysey megfogalmazásával élve, „ezeket a részeket kezdték valóságos létezőkként felfogni, míg az egészben olyan mesterséges konstrukciót kezdtek látni, amelyet csak a politikusok és a pénzemberek tartanak össze”.⁷

Érdekes módon ezek az „új” történetírások a hazai, amerikai színtérre helyezték át a „mesterséges” európai, illetve a „természetes” amerikai fejlődés korábban jellemző megkülönböztetését, azzal a különbséggel, hogy most ezt a „mesterségesen” fenntartott állam és az azt kezükben tartó társadalmi csoportok, valamint. a „természetes” módon létező, a hatalmat elszenvedő és alávetett társadalmi közösségek megkülönböztetésére használták fel az 1970-es és 80-as években. Az ekkoriban Európából érkezett posztmodern filozófiák pedig ideológiai megerősítést is adtak e decentralizált pluralizmus számára.

Az utóbbi évtizedekben tehát átalakult a nemzet megítélése, amennyiben a történelem főszereplőjéből egy olyan óriási „térséggé” alakult át, amelyben „több ezer, egymástól elkülönült szereplő kántálja a maga külön történetét”.⁸

Az amerikai kivételesség gondolatával szembeni heves ellenérzések alapján azt gondolhatnánk, hogy mindez nagy lökést adott az amerikai történelem nemzetközi, összehasonlító elemzése számára. Ráadásul úgy látszott, hogy a marxizmus formájában – amely az 1960-as években hatott először jelentős áramlatként az amerikai történetírásban – a megfelelő rendszerező elv is rendelkezésre áll a nemzeti történelmeknek, a történelmi változás nagyobb dialektikus egységbe rendezése számára. A marxista összehasonlító módszer –a munkásosztály történetének szűk területét kivéve – mégsem gyakorolt jelentős befolyást az amerikai történészekre. Az összehasonlító tanulmányok színvonala nagyon egyenetlen s a módszertani sokszínűség jellemző rájuk. Mindezek alapján Higham úgy véli, hogy az összehasonlító módszer csakis ott terjedt el az amerikai történetírásban, ahol más interpretációk nem álltak rendelkezésre.

A komparatisztika nem vált új integráló erővé, s egyes történészek azt is felvetették, hogy ilyesmire egyáltalán nincs is szükség, mivel ez csak „arra irányuló kísérletet jelent, hogy egyesek másokra erőltessék a saját véleményüket”.⁹

Mégis kifejlődőben van két új integrációs keret. Az egyik a nemzeti határokon túlmutató történeti struktúrákat és mozgalmakat (vallás, technológia, ökológiai rendszerek, gazdasági kapcsolatok, ideológiák, kommunikáció stb.) középpontba állítva igyekszik meghaladni a nemzeti keretet. Ezeket a jelenségeket ugyanis nem az egyes nemzetállami keretekben megvalósuló variációk összehasonlításával, hanem egységes nézőpontból kívánja vizsgálni. Elméleti szempontból e felfogás legszínvonalasabb kifejtését Ian Tyrell adta az American Historical Review-ben megjelent cikkében.¹⁰ Higham véleménye szerint ez a nemzetek feletti társadalomtörténet építő jellegű távlatat nyújthat az 1970-es és 80-as évek túlspecializálódott mikrotörténelmei számára.

A másik kivezető alternatívát a nemzeti történelem új tartalommal való megtöltése jelenti. A nacionalizmus szívós továbbélése – azon tulajdonsága, hogy képes fenntartani demokratikus partneri kapcsolatokat és ugyanakkor romba dönteni egész társadalmakat – megkívánja annak teljes megértését még az új amerikai történelem kialakulása előtt. Szükség van tehát az Egyesült Államok és a világ más országai közötti hasonlóságok és kapcsolódási pontok, valamint a különbségek felelős megértésére, és fel kell ismernünk azokat a nemzeti kereteken túl ható társadalmi erőket is, amelyek súlyosabban korlátozzák az egyes nemzetek cselekvési szabadságát annál, mint ahogy azt az illető nemzet tagjai megérteni képesek. Ennek az igénynek megfelelve, máris kialakulóban van egy mérsékelt megfogalmazású és gyakran szkeptikus hangvételű, összehasonlító perspektívájú irodalom az amerikai identitás változó körvonalairól. Érdekes, hogy ennek képviselői nagyon gyakran nem amerikaiak és nem is történészek.¹¹

De megváltozott szemléletmódra van szükség a szűkebben értelmezett amerikai történelem tanulmányozásához is. A történészek már évek óta kísérleteznek egy, a jelenlegi széttöredezettséget meghaladó, koherens szintézis kimunkálásával, mint láttuk, alapvetően sikertelenül. Higham szerint ennek oka az, hogy „nemzeti nézőpont érvényesítése nélkül akarták létrehozni a nemzeti keretet”.¹² A szerző ebbe a csoportba sorolja Thomas Bender írását is, aki a nemzeti színű döntési mechanizmusok középpontba állításával azt kívánta bemutatni, hogy a különféle kulturális csoportok miként alakították át időről-időre azt a központi döntéshozó mezőt, amelyet ő „nyilvános (public) kultúrá”-nak nevezett. Ez a megoldás azonban nem elégíti ki azon „új” társadalomtörténészeket, akik elvetik azt a gondolatot, hogy a közéleti szféra, vagy egyáltalán az amerikai történelem alakításában létrejött volna egy ilyesfajta centrum, de nem tartja megfelelőnek maga Higham sem, mivel „az amerikai társadalom centrumát nem ilyen mezőként, hanem egyfajta mágnesként kellene felfogni”.¹³ Az amerikai történelem új szintézisének tehát nem csupán a centrumokat, hanem a perifériákat és a marginális területeket is integrálnia kell, s tekintettel kell lennie a közöttük ható feszültségekre is. Higham szerint az amerikai intézményrendszerben három centralizáló erejű rendszert lehet elkülöníteni: az államot, a gazdaságot és a kultúrát. Ezek világos elhatárolása, konfliktusaik, ám ugyanakkor azonos irányú fejlődési tendenciáik megvilágítása a Higham által javasolt nézőpont feladata. Cikke befejezéseként az általa leginkább kutatott kultúra területére vonatkozóan sorolja fel azokat a teendőket, amelyek megvalósítása szerinte szükséges a nemzeti látószög fenti értelmű „visszanyeréséhez”. Ezek a következők: 1) A sokféleséget hangsúlyozó jelenlegi szemlélet mellett újból az amerikai történelmet formáló legitim tényezőként kell figyelembe venni az asszimiláció fogalmát, amely gyakran elkerülhetetlenül jelentkezik egy olyan heterogén, ám mindazonáltal összefüggő kultúrában, amilyen az amerikai. 2) Az amerikai nacionalizmusra vonatkozó, jelenleg szinte kizárólag a „magas kultúra” (mítoszok, szimbólumok, ideológia) szintjén mozgó kutatásokat ki kell terjeszteni a szélesebben értelmezett „amerikaiság” vizsgálatára. A nemzethez való lojalitás tudatos kifejeződései mögött ugyanis megragadható „a valahová való tartozás, az otthonlét legnagyobbrészt artikulálatlan érzelme”,¹⁴ amely mindennapivá vált rituálékban, a szokásokban és az emlékezetben ragadható meg. 3) Vissza kell térni az országon belüli nagy régiók tanulmányozásához, ami háttérbe szorult a mikroközösségek előtérbe kerülésével, illetve a nemzeti karakter vizsgálatának háttérbe szorulásával. A regionális sajátosságok megvilágítása ugyanis gazdagabbá és teljesebbé teszi a nemzetről alkotott képet. 4) A nemzet valós alkotórészeiként kell felfogni a társadalmi osztályokat, amelyeket az utóbbi időben nagymértékben mellőztek az etnikai és nemi csoportok javára. Az osztálykülönbségeket a faji és szexuális kizsákmányolást pusztán megerősítő, alárendelt tényezőkként kezelték. A szerző szerint azonban az osztályok is elsődleges fontosságú alkotórészei az amerikai társadalomnak.

Higham – bár egyértelműen az általa másodikként említett teendő áll hozzá közelebb – úgy véli, hogy a két javasolt kitörési lehetőség között kölcsönös függőségi viszony áll fenn, és egyik sem zárja ki a másikat. Mindkettő úgy követeli meg az összehasonlító perspektíva használatát, hogy nem egymástól elszigetelt egységek egyszerű összevetése lesz a végeredmény.

The Future of American History (Az amerikai történelem jövője) Journal of American History, March 1994, 1989–1307. p.

Lévai Csaba

1. Daniel J. Boorstin: Az amerikaiak – a gyarmatosítás kora. (Gondolat, Bp. 1991) Carl N. Degler: Az élő múlt. Milyen erők formálták Amerika mai képét? (Európa, Bp. 1993) Az idézet az utóbbi munka első fejezete, első alfejezetének a címe.

2. E. Genovese: The Political Economy of Slavery: Studies in the Economy and Society of the Slave South. (New York, 1965) 23. p.

3. James A. Henretta: Families and Farms: Mentalité in Preindustrial America. William and Mary Qarterly, January, 1979 3–32. p.; Uő: The Origins of American Capitalism: Collected Essays. (Boston, 1992)

4. Henretta: i. m. 1992. 59. p.

5. Henretta: i. m. 1992. 255. p.

6. Henretta: i. m. 1992. 294. p.

7. Henretta: i. m. 1992. XXXIV. p.

8. Allan Kulikoff: The Agrarian Origins of American Capitalism. (Charlottesville, Virginia, 1992)

 9. Kulikoff: i. m. 1992. 115. p.

10. Kulikoff: i. m. 1992. 66. p., 116. p.

11. Kulikoff: i. m. 1992. 126. p., 294. p.

12. Merrill: i. m. 1995. 322–23. p.

13. Joyce Appleby: Capitalism and a New Social Order: The Republican Vision of the 1790s. (New York, 1984); Gordon S. Wood: The Radicalism of the American Revolution. (New York, 1992) Az utóbbi mű megkapta a történelmi Pulitzer-díjat is.

14. Merrill: i. m. 1995. 323–24. p.

15. Howard Rock: The New York City Artisan, 1789–1855. (Albany, 1989); Howard Rock–Paul Gilje szerk.: Keepers of the Revolution: New Yorkers at Work in the Early Republic. (Ithaca, 1992)