Klió 1996/1.

5. évfolyam

Kelet-Európa története

A nagy anyagot közlő gyűjteményes kötetet a mainzi Kelet-Európa tanszék vezetője, Erwin Oberländer állította össze. Az előszóból megtudjuk, hogy 1988-ban alakult meg Németországban a Kelet-Európa-történészek szövetsége, és már akkor elhatározták, hogy az első németországi tanszék megalapításának centenáriumára kiadnak egy kötetet, amely a jelenleg működő tanszékek és egyéb intézmények legfontosabb adatait állítja össze. Ez végül némi késéssel 1992-re valósult meg.

A diszciplina tárgyát a lengyel Oskar Halecki még 1935-ben úgy határozta meg: azok az országok, amelyek a nagy összefoglaló művekben a háttérben maradnak. (Mint majd látni fogjuk, a meghatározás mindmáig bizonytalan körvonalú.) 1945 után már nem a politika alárendeltje, mint azelőtt volt. Az egyetlen történeti diszciplina, amely egy meghatározott régiót kutat.

A bevezető tanulmányok közül az elsőt a szakág német „szent öregje”, Günther Stöckl írta az 1933 előtti fejlődésről. A diszciplina eleve a politikához kapcsolódott (ahogy a történetírás általában is, mint Stöckl megjegyzi), és elsősorban Oroszország történetét jelentette, pontosabban a németek Oroszország-képét. A berlini egyetemen 1902-ben már szeminárium alakult oktatására és kutatására, 1907-ben Bécsben. A tanszék 1894-ben Lembergben (Lviv) jött létre, a jeles ukrán történész M. Hrusevszkij vezetésével. Az első oktatók balti németek vagy szlávok voltak, Bécsben pl. Konstantin Jireček. A diszciplina szorosan kapcsolódott a szlavisztikához. A berlini Theodor Schiemann nagyon tudatosan a politika kiszolgálójává tette, oroszellenes célzattal. Bécsben az első tanszékvezető Hans Uebersberger volt, aki ugyancsak oroszellenes élt adott az intézménynek, vagyis Oroszországra koncentrált. 1918 után egyrészt orosz emigránsok jelentek meg, másrészt egykori oroszországi német hadifoglyok, mint Richard Salomon vagy Heinrich Felix Schmid. Most Oroszország helyébe Lengyelország lépett, mint ősellenség. Otto Hoetzsch, aki már 1914-ben folyóiratot indított, 1928-ban megszervezte az első német-szovjet történész konferenciát, amely megindította a Szovjetunióban közzétett titkos diplomáciai iratok német fordításának a kiadását (az utolsó kötet 1943-ban jelent meg!). A kutatás ekkor már elsősorban a keleten élő németek történetét állította az előtérbe. Csak a boroszlói Erdmann Hanisch 1924-ben indított folyóirata (Zeitschrift für Kultur und Geschichte der Slawen) tartotta még a tudományos szintet.

Az 1933-45 közti korszakot Erwin Oberländer dolgozta ki. Ekkor a kutatás már szinte kizárólag a németek történeti küldetésére irányult. Ennek a kritikája csak az 1960-as években indult meg, főképp a 80-as évek új nemzedéke folytatta. A tulajdonképpeni Geschichte Osteuropas a háttérbe szorult a németekre irányuló Ostforschung mögött. De az előbbi is csupán Oroszországgal foglalkozott. A 23 német egyetem közül csak öt rendelkezett ilyen tanszékkel. Az Ostforschung ellen a történészek nem léptek fel, csak a szlavisták. A hitleri rendszernek az Oroszoszág-kutatás már önmagában gyanús volt, ezért a diszciplinát voltaképpen leépítették. Nem országok voltak az Ostforschung tárgyai, hanem a népiség (Volkstum). Ebből tulajdonképpen hasznos szakág bontakozott ki, a településtörténet. A személyi kontinuitás a kutatók révén megmaradt. 1931–1942 közt a dahlemi központ 20 kötetet adott ki Németország és a Kelet sorozatában. Ezek főképp Lengyelország ellen irányultak, de érdemleges munkák is megjelentek ebben a sorozatban. Amikor később a kommunisták elítélték az Ostforschungot, ebben volt igazság.

Az 1945 utáni korszakkal foglalkozó utolsó bevezetőt szintén Oberländer írta. A németek kiűzése és a hidegháború miatt az Ostforschung tovább élt, párhuzamosan a kelet-európai országok kutatásával. Ebbe kapcsolódott be a szovjetológia. A cél a szovjet befolyás visszaverése és az ország egyesítése volt. A kutatás azonban ténylegesen nem német központú lett. 1945-ben csak három tanszék létezett, Bécsben, Kelet-Berlinben és Hamburgban. 1946-ban alakult meg Mainzban. 1949-ben újjáalakították a Deutsche Gesellschaft für Osteuropakunde-t, mely Osteuropa címen folyóiratot is indított. Az ekkor alakuló intézetek interdiszciplináris jellegűek voltak, mert a nyelvek oktatására is kitértek. A kormány így jutott információkhoz, hiszen diplomáciai kapcsolata a Szovjetunióval nem volt. Az oktatást és a kutatást részben az egyes tartományok hatáskörébe utalták. 1961-ben hoztak létre szövetségi szinten központi tudományos intézetet, ezután mindenfelé megnőtt a tanszékek száma. A Theodor Schieder által szerkesztett Handbuch der europäischen Geschichte a kelet-európai országokra is kitért már. Újabb tanszékek és folyóiratok alakultak. 1991-ben a kelet-európai kutatók társaságának 158 tagja volt. A témák sorában továbbra is Oroszország áll az első helyen, a többi ország középkori történetével alig foglalkoznak. Lengyelország kevéssé szerepel, Csehszlovákia is. Erős a Délkelet-Európa-kutatás, amely már majdnem külön diszciplinává vált, ez Magyarország, Románia, Jugoszlávia, Albánia, Bulgária, Görögország és az európai Törökország történetével foglalkozik.

A bevezető tanulmányok után következik a kötet érdemi főrésze. Ez az egyetemek betűrendjében tárgyalja az intézeteket, tanszékeket (vagy esetleg csak professzori állásokat), minden esetben megadja az intézmény nevét, postai címét, a megalakulás évét, az ott foglalkoztatottak számát, történetét (ez olykor elég terjedelmes, olykor csak rövid, a nemrég létrehozottak esetében), ismerteti a könyvtár állományát (számszerűen elsősorban), az oktatás és külön a kutatás tematikáit (megint hol részletesen, hol szűkszavúan), és a kiadványsorozatokat, ha vannak.

A tartalmi ismertetés túl hosszúra nyúlna, ezért csak felsoroljuk az egyetemeket, az alapítás évével, amelyeknek a nevében benne van Kelet-Európa: Basel 1990, Berlin 1951, Bielefeld 1990, Bochum 1967, Bonn, 1960, Bremen 1974, Düsseldorf 1973/79, Erlangen-Nürnberg 1962, Frankfurt a/M. 1962, Freiburg 1965, Giessen 1955, Göttingen 1955, Hamburg 1914, Hannover 1967, Heidelberg 1964, Kassel 1978, Kiel 1958, Köln 1955, Konstanz 1990, Mainz 1946, Marburg 1953/57, München 1959, Münster 1960, Saarbrücken 1969, Tübingen 1953, Zürich 1971. Kelet- és Délkelet-Európa tanszék van Bécsben 1907, Münchenben 1959, Regensburgban 1979. Csak Délkelet-Európa tanszék van (külön) Bochumban 1972 és Grazban 1970.

Ezek után a kötet hasonló beosztással felsorolja az egyetemen kívüli intézeteket vagy intézményeket. Ilyen Berlinben a Historische Kommission német–lengyel kapcsolatokkal foglalkozó szakosztálya 1973, 1,5 fő, Kölnben egy szövetségi intézet 1961, 85 fő, ez általában nemzetközi kapcsolatokkal is foglalkozik, Lüneburgban egy északkelet-európai német intézet, 1951/80, 17 fő, ugyanott egy Ost Akademie 1951, 4+2 fél fő, ez csak a kelet-európai németekkel foglalkozik, Marburgban működik a kutatókat összefoglaló Johann Gottfried Herder-Forschungsrat 1950, amelynek intézete is van, 51,5 fő, Münchenben három intézmény is van, a cseh történelemmel foglalkozó Collegium Carolinum, 1956, 10 fő, az Osteuropa-Institut 1952, 14 fő és a Südost-Institut 1930, 12 fő.

Végül mintegy függelékként az egykori NDK egyetemeiről is van röviden szó: Berlin (Humboldt), Greifswald, Halle-Wittenberg, Jena, Lipcse és Rostock. A szerző, Alexander Fischer azt tarja fő jellegzetességüknek, hogy az orosz és a német nép, illetve a németek és a szocialista tábor többi népei közti barátság története állt a kutatás központjában, ezen túl az illető népek hatása a német fejlődésre (vagyis az Ostforschung ellentéte). A kötetet öt ma is megjelenő folyóirat adatai és névmutató zárja. A Németországon kívüli intézeteket (Bécs) nem sorolja fel.

Mint ebből a futólagos ismertetésből is látható, nagyon hasznos, szinte napra kész kézikönyvről van szó. De nemcsak hasznos, tanulságos is. Ahogy már korábban említettük, Délkelet-Európa eléggé egyértelmű fogalom, láttuk már, Magyarország is idetartozik. Olykor előfordul az Ostmitteleuropa fogalom is, de ez hol a keleti németséget, a Baltikumot, esetleg Lengyelországot jelenti, hol Lengyelországot, Csehszlovákiát és a Habsburg-birodalmat, amit nálunk szoktak Kelet-Közép-Európának nevezni. A három kelet-európai alrégiót olykor expressis verbis is emlegetik. De az egyértelmű, hogy ezt is Kelet-Európához számítják. Ajánlhatjuk a munkát a Közép-Európában hívőknek.

Erwin Oberländer (Hrsg.): Geschichte Osteuropas. Zur Entwicklung einer historischen Disziplin in Deutschland, Österreich und der Schweiz 1945–1990. (Kelet-Európa története. Egy történeti diszciplina fejlődéséhez Németországban, Ausztriában és Svájcban.) Stuttgart, 1992, Franz Steiner, 350 p. (Studien und Quellen zur Geschichte des östlichen Europa 35.)

Niederhauser Emil