Klió 1995/2.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

Fényes ösvényen

(Szerk.: D. S. Palmer)

Az 1960-70-es évek latin-amerikai gerillamozgalmainak utolsó, elhúzódó – és máig élő – fejezetéről szól a könyv. A peruiról, ahol a „Mariátegui fényes ösvényén” (Sendero Luminoso de Mariátegui, röviden SL) nevű gerillaszervezet 1980–1992/93 között a világlapok híreinek gyakori szereplője volt.

Mit kell tudni e szervezetről, mi tartja máig élétben? Erre válaszol a gyűjtemény, melyben 15 szerző (perui, holland és USA-beli kutatók) tanulmányait adja közre a kiadó. A mozgalom történeti hátterét megvilágító bevezető tanulmányban D. Scott Palmer azt emeli ki, hogy a független Peru 1980 előtt nem igen ismerte a polgári demokrácia működését, autokratikus polgári vagy katonai rendszerek váltották egymást, esetleg liberális, de nem demokratikus rezsimek, amelyek az angol majd az észak-amerikai tőkétől függő piacgazdaságot működtető „gyenge államként” a magánvállalkozás szabadságát hirdették – ami egyenlő volt a külföldi tőkebefektetésekkel. Peru lakosságának jelentős százaléka nem integrálódott sem gazdasági, sem politikai-kulturális értelemben a nemzet életébe. A politikai pártok inkább személyi ambíciók, semmint eszmények és programok mentén működtek – írja.

Jelentősek maradtak a faji – indián, mesztic, fehér – konfliktusok is. Külön vizsgálja a szerző az 1968–1980 közötti katonai reforrnkorszakot s arra jut: a reform légkör a baloldali mozgalmak megerősödésével járt, ám nem teremtett kedvező atmoszférát és keretet, de okot sem gerillamozgalmak elindítására. Hiszen például e periódusban kapott 360 000 család földet.

Az SL 1980 után indította meg akcióit, paradox módon akkor, amikor szabad, demokratikus választásokkal került hatalomra a konzervatív Belaúnde Terry, ám amikor erős törekvések indultak a Velazco Alvarado-korszak reformjai ellen is. Az SL tizenkét évének (1980–1993) mérlege súlyos: 30 ezer feletti a halottak száma, 24 milliárd dollár a közvetlenül okozott kár, amit a Mao eszméi alapján „hosszú népi háborút” hirdető, magát Perui Kommunista Pártnak (PKF) nevező politikai szervezet és gerillacsoportjai (SL) okoztak. Mi történt Peruban, s hogyan jellemezhető e mozgalom?

Scott Palmer azt hangsúlyozza: az elmaradt indián Dél-Peru Ayacucho tartományában és annak új egyetemén született a mozgalom. Vezetője Abimael Guzmán Reynoso (1922. szept. 12.), „Gonzalo elnök” aki Kínában kapott kiképzést a „nagy ugrás” idején. (Egyébként Scott Palmer tanártársa volt a Huamanga Egyetemen Ayacuchóban 1962/63-ban.) A mozgalom kemény magját a déli Sierra indián és indiánmesztic származású egyetemistái és fiatal egyetemi oktatói jelentették, akik a fehér és mesztic (= misti) Peru gazdag vagy módos elitje ellen fordultak. A periféria új, szegény, indián eredetű értelmiségi elitje lázadt fel, s ebben erősen szerepet játszott a hivatalos Peru erős rasszizmusa. A senderisták paraszt-bázisú szocialista köztársaságot hirdettek Mariáteguire hivatkozva. (Azt csak a recenzens jegyzi meg, hogy e kötet szerzői evidensnek veszik a Mariátegui-életműre hivatkozást, miközben – legalább Mariátegui születésének centenáriumán (1995) – illik jelezni: a nagy perui gondolkodótól az erőszak e kultusza idegen volt, s nehezen lehet kapcsolódást találni életműve és az SL ideológiája között.

Scott Palmer bemutatja azt is: az 1980–90 közötti gazdasági csőd (1990-ben már 7650 százalékos az évi infláció) gyorsan kiábrándította a perui választókat a parlamenti pártpolitikából. Az SL erre épített, ám Scott Palmer jelzi, a lakosság inkább a párt nélküli demokráciára szavazott, amikor 1990–ben Fujimorit választotta elnökké.

A tanulmányok az SL tevékenységének különböző aspektusait vizsgálják. M. L. Smith és a holland szerzőpár, Ton de Wit és Vera Gianollen tanulmányai a Sendero elitjét vizsgálják. Túlsúlyban első generációs kecsua (spanyolul beszélő) értelmiséget látnak, akik a Sierra „misti” uralma ellen lázadtak. Tanárok–diákok–tanítók, akik jó kapcsolatot alakítottak ki a 1960–70-es években e térség indián falvaival. A Sendero e fiatal értelmiség számára a valakihez tartozást, a fontosság, jelentőség és az erő illúzióját, továbbá új identitást adott. Gyengeségük az, hogy túlságosan is lokális, leszűkült a világképük, ezért hatásuk is erősen határolt. Smith jelzi: az SL elitje paternalista módon lebecsülte az indián közösségek és civil szervezeteinek a szerepét, s a Párt mindenhatóságát vallotta.

Billie Jean Isbell antropológus, aki Chushi falu indián közösségeinek és az SL-nek a kapcsolatát vizsgálja, azt mutatja be, hogy a falu elégedetlensége – egyfajta bölcsességgel – inkább elfogadta a protestáns fundamentalista szekta vallásos alternatíváját, mint az SL terrorizmusát, amely a korrupt tisztviselők kivégzés évei próbált az indián közösségben bázist keresni.

Ronaid H. Berg arra figyelt fel, hogy az SL azokban a térségekben nem rendelkezett bázissal és szimpátiával, ahol a politikai pártok vagy az egyház erős gyökerekkel rendelkeztek.

Figyelemre méltó a perui José E. Gonzalez tanulmánya, aki a koka és az SL kapcsolatát elemzi. Ez az összefüggés az egyik legfontosabb a kötetben, mert jelzi: az SL nem elsősorban erős népi bázisa révén, hanem az indián (legális – illegális) kokatermelés és -feldolgozás „védelmével” és megsarcolásával szerzett, illetve szerez forrást akciói és fennmaradása számára.

Michel L. Smith másik tanulmánya az SL városi stratégiáját elemzi. Ez az új stratégia az SL elitjében lezajló vita eredményeként jelent meg 80-as évek közepétől, annak következményeként, hogy a „hosszú népi (paraszti) háború” nem bontakozott ki. Ezért kívánt az SL a városi proletárok felé fordulni.

Jelentős bázisra Lima (provinciákból bevándorolt) nyomornegyedeiben tett szert. Maga Guzmán – egészségügyi okokból – is a partvidékre tette át főhadiszállását. Az SL itt elsősorban sztrájkok, szabotázsok, földfoglalások szervezésével kívánt befolyásra szert tenni, a baloldali pártoktól elhódítva híveiket. Ez azonban kevés sikerrel járt. Több tanulmány is utal ni, a választásokon a baloldali pártok előretörése e periódusban arra utal: az SL nem lett vonzó alternatíva. Az SL legfőbb korlátját éppen a baloldal jelenti, írja Sandra Woy-Hazelton. Figyelemre méltó gyengesége az SL-nek „Gonzaloelnök” karikatúraszerű személyi kultusza (hozzá szóló imák, „senderista” esküvők Gonzalo elnökhöz írt fohásszal stb.) és a PKP szektás zártsága, valóság-idegensége és szigorú belső hierarchizáltsága. Scott Palmer írja: az SL és a PKP ideológiája olyan „független változó” amelyet nem zavart a valóság.

Mindazonáltal több szerző is megállapítja, bár a „szelektív terror” eszközével meglehetősen gyakran és látványosan élt, az SL mégsem terrorszervezet. Politikai víziója Maot idézi: Peru félfeudális ország; a forradalmi folyamat központi eleme az erőszak; Mao az igazság forrása; a paraszt a forradalom kulcsa. Vonzó mozgalommá e sematikus programmal azonban nem tudott válni.

Miért lett mégis 1980–1993 között oly látványos (és erőt mutató) jelenséggé a Sendero Luminoso Peruban? A szerzők több okot is említenek: – a kormányok évekig lebecsülték jelentőségét; – a hadsereg és a rendőrség az SL-hoz hasonlóan (válogatás nélkül), csak

erőszakkal igyekezett felszámolni az SL-t; – hiányoztak a gazdasági, politikai tervek e régióban; – a limai kormányok szélsőséges centralizmusának hatástalansága és

indián-ellenes rasszizmusa; – a hadsereg és a rendőrség közötti rivalizálás.

Ezen túl a nemzetközi tényezőre figyelmeztet Cynthia McClintock, amikor az USA felelősségére is utal: „Because US policy toward Peru focuses more on the drog groblem and human rights issues than on the guerrilla threat, the world context could be considered as permissive for Shining Path' s advance.” (Mivel az USA politikája sokkal inkább a perui drogfogyasztásra és az emberi jogok kérdésére összpontosított, mintsem a gerillafenyegtésre, a világ magatartását akár engedékenynek is lehetett tekinteni a Fényes ösvény ügye tekintetében.)

Scott Palmer a Fujimori-periódust elemezve mutatja be: az új, pártoktól független elnök különleges elhárító osztag felállításával, a katonai erők bevetésével gyorsan és hatékonyan lépett fel 1991–93-ban az SL ellen. Guzmant magát is elfogták, s kétszáznál több aktivistát a szervezet fontos posztjairól 18 hónap alatt 3600 gerillát tartóztattak le. Ezzel 1993–94-ben az erőszakhullám Peruban radikálisan csökkent.

Mindazonáltal, írja Scott Palmer, korai lenne még a Sendero sírfeliratát elkészíteni. Sok jel mutat arra, hogy a bebörtönzött SL-elit békülékeny tónusa újraépítkezést igyekszik leplezni. Továbbra is fennáll ugyanis a hegyvidéki (indián) Peru periférikus helyzete; a centralista kormánypolitika érzéketlensége, Peru függő helyzete. Sok függ a perui baloldaltói is, amely főleg megosztottsága idején fordított radikális csoportokat az SL felé. „Rövid távon” a kérdés megoldódott, de még nem elintézett, írja a kiadó-szerző. A recenzenst azonban, aki csaknem két évtizedet foglalkozott Peru történetével, bizonyos „deja vu”-érzés keríti hatalmába: Emlékezetébe idézi Eudosio Ravinest, aki a 30-as években a perui KP főtitkára és a Komintern latin-amerikai megbízottja volt. Ravines 1945 után szembefordult a kommunista mozgalommal, s több könyvében ír a KI belső ügyeiről. „A jenani út” (The Yenan Way - spanyolul La gran promesa, Madrid. 1963) című könyvében például elmondja: 1935-ben a KI moszkvai központja Brazíliában akarta kipróbálni a kínai parasztháború és „hosszú-menetelés” kópiáját, Luis Carlos Prestes vezetésével. Mint közismert, a felkeléskísérlet Brazíliában nem sikerült. Fél évszázad múltán mintha ugyanezt a kísérletet látnánk megelevenedni Peruban.

A Sendero Luminoso ugyanakkor fontos tanulságot kínál a (fejlett) világ számára: ideológiai őskövületek, elfeledettnek és lejártnak hitt téveszmék a világ fejletlen zónáiban még igen erős vitalitással rendelkezhetnek vagy születhetnek újjá – immár a XX. századvég technikáját is felhasználva. Mert a recenzens annak többször is tanúja volt – madridi útjai során –, hogy a

Tirso deMolina téren minden vasárnap a perui KP és az SL propagandafüzeteit, könyveit, magnószalagjait, Európában (Hollandiában) kiadott folyóiratait árulják perui emigránsok. A Sendero Luminoso, ahogy D. Scott Palmer írja, a XXI. századra készül !

David Scott Palmer (ed.) Shining Path of Peru. (A perui fényes ösvény) New York, 1994. második, átdolgozott kiadás (első kiadás: 1991) Ed. St. Martin's Press. p. 198

Anderle Ádám