Klió 1995/2.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

A Szudoplatov-emlékirat

A L'Histoire 1994. júniusi számában két érdekes cikk foglalkozik a nemrég megjelent és a történészek körében is nagy vihart kavart „Szudoplatov. Missions speciales” (Különleges megbízatások) c. könyvével. Az elsőben a Sztálin-korszak szakértője, Jean-Jacques Marie beszél Szudoplatov pályafutásáról, majd a második cikkben Andre Kaspi professzor a Szudoplatov-könyv atomkémkedéssel foglalkozó fejezetét elemzi bővebben.

Pavel Szudoplatov ragyogó, de kevésbé ismert karriert futott be a szovjet hírszerző szolgálatnál. 1938-tól 1953-ig az Állambiztonsági Szolgálat egyik fő felelőse volt, 1940-ben ő szervezte meg a Trockij-gyilkosságot (ezért Lenin-rendet kapott), és ami a legfontosabb, mindez idő alatt Berija közeli munkatársaként tevékenykedett. Ez utóbbi irányítása alatt előbb a politikai gyilkosságok, szabotázs- és gerillaakciók, mérgezések; majd később az atomkémkedés nagymesterévé vált.

1953-ig, tehát egészen addig az időpontig, amikor is felettesét, Beriját letartóztatják – majd halálra ítélik és kivégzik – Szudoplatov a szovjet kormány legtitkosabb vállalkozásaiban vett részt. S miután Berija mellett fontos pozíciókat töltött be, Szudoplatovot Berija letartóztatása után, 1953. augusztus 21-én tartoztatták le. Nem kétséges, hogy ugyanarra a sorsra jutott volna, mint Berija, de miután az őrültség jeleit szimulálta, öt évre pszichiátriai osztályra helyezték. Innen 1958-ban szabadult – abban az időszakban, amikor Hruscsov már véget vetett a Berijához kötődő vagy nem kötődő Állambiztonsági Szolgálat felelősei kivégzésének – s letartóztatásának napjától kezdődő 15 évi börtönbüntetésre ítélik. Ez enyhe büntetésnek számított, amelyhez, persze a Trockij-gyilkosságban betöltött szerepe is hozzájárult. 1968. augusztus 21-én, Csehszlovákia megszállásának napján szabadult. Megbízható tanúk szerint ezt az eseményt a következőképpen kommentálta: „A mieinknek végre megjött az eszük, és felforgatták az ellenforradalmárokat...!”

Mivel Szudoplatov pályája a történészek körében kevésbé volt ismeretes, sokakban felmerült az a kérdés, hogy állításai vajon mennyiben tükrözik a valóságot, s mennyiben él az önigazolás, a ködösítés lehetőségévei. Az azonban nem kétséges, hogy a visszaemlékezés jobban rávilágít a Trockij-gyilkosság részleteire. Szudoplatov, mint ennek közvetlen szervezője, beszámol arról a találkozóról, amelyen Sztálin döntést hozott a gyilkosság végrehajtásáról; majd leírja azt is, hogy hogyan toborozták és képezték ki a gyilkost, Mercader-Jacsont; illetve elárulja azt is, hogy Sztálin mekkora nagyságú összeget biztosított a gyilkosság finanszírozására, valamint részletesen elmeséli magának a műveletnek a végrehajtását is. Továbbá értékes felvilágosításokkal szolgál Sztálin olyan terveiről, mint amilyen például a Tito meggyilkolását célzó terv volt. Emellett a történészek által korábban már felvetett hipotéziseket is megerősíti. Így például tényként kezelhető az a korábbi feltételezés is, miszerint Sztálin Berija ellen – annak élete végén – különböző manőverekbe kezdett.

Szudoplatov ugyanakkor elismeri azt, hogy a „különleges megbízatásai” végrehajtása során kettős ügynököket, valamint Sztálinnal, Molotovval, Hruscsovval szembenálló politikai ellenzékieket távolított el 1946–1947-ben. De felháborodottan utasítja vissza azt a vádat, miszerint búvóhelyekre és vidéki házakba csalt áldozatok százainak adott volna be mérget. A hozzá tartozó, ún. Különleges Megbízatások Osztályának felügyelete alatt és parancsai alapján végrehajtott elképesztő nagyságrendű gyilkosságokról hallgat, és elfelejtkezik a gyilkosságok utolsó ismert áldozatáról, Trockij testőréről, Wolfgang Zalusról, akit 1953 februárjában, Németországban, a Majranovszkij professzor laboratóriumában előállított készítménnyel mérgeztek meg.

Jean-Jacques Marie szerint összességében Szudoplatov írása – hazugságaival és az elhallgatott eseményeivel együtt – izgalmas és pótolhatatlan mű, mely az atomkémkedés területén a legértékesebb. Nem véletlenül, hiszen 1942-ben Berija őt is beválasztotta az atomprogrammal foglalkozó Különleges Bizottságba, majd 1944 februárjában az NKVD „S” osztályának élére tette.

Ezt az osztályt azért hozták létre, hogy a GPU és az NKVD hírszerzőszolgálatok atomkémkedéssel foglalkozó munkájának egészét felülvizsgálja. Majd Berija ugyancsak Szudoplatovot bízta meg annak az Állambiztonsági Speciális Irodának az irányításával, amelynek feladatául a jövőbeli atombomba előállítását tűzték ki célul.

E pozíciói révén tudhatta meg azt, hogy a szovjet államnak hogyan sikerült az antifasizmus és a nácizmus elleni harc jelszavával külföldi tudósokat együttműködésre rábírnia. Kétségkívül vitathatatlan az a választóvonal, melyet az olyan ügynökök, mint a Rosenberg házaspár és azok között a tudósok között húzott meg, akik kizárólagos an politikai meggyőződésből és a Szovjetunió iránti szimpátiából fakadóan szolgáltattak ki lényeges információkat a szovjeteknek, mint ahogy tette azt az atombomba atyja, Robert Oppenheimer is.

A cikk második részében, a Sorbonne-on tanító Andre Kaspi professzor az atombombatitok és a Szovjetunió kapcsolatát vizsgálja. Kaspi szerint Szudoplatov erről a témáról írt fejezetében olvasható információk megfelelnek a szakemberek által korábban már felvetett feltételezéseknek. Ugyanakkor Szudoplatov könyvében az ezzel kapcsolatos szovjet szemszöget mutatja be, új adatokat, információkat feltárva, melyek révén számos tényt pontosítani tudunk. Így például beszámol arról, hogy az amerikai tudósok milyen adatokat szolgáltattak ki a szovjeteknek a II. világháború alatt.

Ebből a szempontból a tudósok közül a német emigráns családból származó Robert Oppenheimer emelkedett ki, aki mielőtt az atomkutatás legkiválóbb szakemberévé vált volna, Cambridge-ben illetve Göttingenben kapcsolódott be az atomkutatással foglalkozó kutatócsoportok munkájába. Politikailag is elkötelezte magát, miután a spanyol polgárháború ideje alatt a republikánusok mellett foglalt állást, s ekkor kötött barátságot az amerikai kommunistákkal. Ez irányú politikai szimpatizálása miatt később megvádolták, és az ötvenes években olyan személynek tartották, aki az ország biztonságát veszélybe sodorja. Így előbb funkciói jelentős részét, majd a kormány bizalmát is elveszítette. Az 1960-as évek elején rehabilitálták és haláláig, vagyis, 1967-ig a lidércnyomásos amerikai antikommunista boszorkányüldözés áldozatának tartották. Ma már ezt pontosítani kell, mivel a történészek véleménye szerint Oppenheimer kulcspozíciót töltött be az atomtitok egyes elemeinek nyilvánosságra hozatalában; csak az nem volt eddig ismeretes, hogy közreműködése ilyen jelentős lett volna.

Kaspi szerint az azonban nem mondható el Oppenheimerről, hogy professzionális hírszerző lett volna, inkább csak alkalmi informátornak lehetne őt tartani, hiszen nem volt a Szovjetunió fizetett, teljes időben kémként dolgozó, beépített ügynöke. Informátori tevékenységében politikai célok mozgatták; úgy vélte, hogy a háború utáni béke megőrzése érdekében meg kell a Szovjetunióval osztani az atomtitkot, az USA nem lehet egyedüli atomhatalom. Ezenkívül Kaspi szerint Oppenheimer esetében azt a pszichológiai szempontot sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy fecsegő típusú volt, aki mindig szívesen beszélt...

1947-től, vagyis a hidegháború kirobbanásától kezdve Oppenheimer visszavonult, és nem adott át több információt a szovjeteknek. A hidrogénbomba elkészítésében sem vett már részt, melynek magyar származású atyja, Teller Ede a Szovjetunióval történő együttműködés minden formáját visszautasította.

Mindenesetre, az addig átadott információknak köszönhetően a szovjetek – jó pár évet nyerve – 1949-ben, négy évvel az első amerikai atombomba felrobbantása után készítették el első atombombájukat.

A másik fontos dolog, amelyre Szudoplatov rámutat, az, hogy az USA-ban az 1950-től kezdődő maccarthyzmus hisztérikus antikommunista üldözése és az ezzel kapcsolatos perek nem nélkülöztek minden alapot. A perek közül Kaspi a híres Rosenberg-pert emeli ki. Ethel és Julius Rosenberget a már korábban letartóztatott és a házaspárral rokoni kapcsolatban álló David Greenglass jelentette fel 1950 nyarán. Perük 1951 márciusában zajlott New Yorkban, majd a halálos ítéletet követően, 1953-ban a házaspárt kivégezték.

A pert élénk nemzetközi érdeklődés kísérte, megmentésük érdekében tüntetések zajlottak, ahol ártatlanságukat hangoztatták, jeles személyiségek, mint Vincent Auriol, Albert Einstein álltak ki mellettük. Most azonban Szudoplatov révén az ellenük felhozott vád igaznak bizonyult, mert állítása szerint Rosenbergék nem voltak ártatlanok, valóban szovjet ügynökök voltak. S nem csak a férj, Julius Rosenberg adott át információkat, hanem felesége, Ethel is részt vett az ügynöki munkában. Ezzel a kijelentésével Szudoplatov megdönti Ronaid Radosh 1979-ben publikált elméletét, miszerint egyedül csak Juliust lehetett felelősségre vonni, Ethel ártatlan volt. Kaspi úgy véli, hogy az új információk birtokában a Rosenberg házaspár történetét újra kell írni.

Kaspi elemzésének utolsó, érdekes, de egyben érzékeny pontja: a zsidók szerepe az atomkémkedésben. A történész szerint nem lehet igazat adni annak az antiszemita vádaskodásnak, amely azt állítja, hogy a zsidókban különösképpen meglenne az árulásra való hajlam. Az viszont mindenesetre vitathatatlan tény, hogy ebben a kémhálózatban számarányuk kiugróan magas volt. Ennek az oka egyrészt az lehetett, hogy az Európából ideérkező zsidók ugyanazt a meggyőződést vallották: először is a náci Németországot minden áron le kell győzni, és ennek érdekében a világ minden erejét egyesíteni kell; másodszor a Szovjetunió számos zsidó szemében olyan országnak tűnt, ahol az antiszemitizmus egyszerűen nem létezhet, mivel az új szovjet társadalom minden régi előítéletet megsemmisített.

Jean-Jacques Marie: Souvenirs d'un patron du KGB (Egy KGB-vezető visszaemlékezései) L'Histoire 1994. jún. 178. szám.

Andre Kaspi: Qui a Jivre les secrets de la bombe A? (Ki szolgáltatta ki az atombomba-titkot?) L'Histoire 1994. jún. 178. szám.

Kisérdi Viktória