Klió 1995/2.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

Theo Tschuy:

Charles Lutz és a budapesti zsidók

A könyv aktualitását nem csak a második világháború befejezésének 50. évfordulóján megjelent publicisztikai és történelmi esszék, tanulmányok és visszaemlékezések egyik termékeként szükséges megnevezni. Az 50 esztendővel ezelőtt befejezett európai világégés a média számára szenzáció volt. Egyrész itt egy új felnövő vagy felnőtt generációnak mutatták be a háború szörnyűségeit (amelyek nemcsak a frontokonjátszódtak le), másrészt sikerült az ex-szovjet filmhíradókból is olyan új és újszerű felvételeket bemutatni, amelyek a szakma ismerői számára is sok szenzációt jelentettek. Az 50 éves évforduló azonban arra is jó volt, hogy szembe lehessen nézni ismét a múlttal. Lelkiismeretvizsgálatot lehetett tartani. Ez persze csak az idősebb generációt érintette. Azokat, akik annak idején 20–30 éves fejjel a „barikád” egyik vagy másik oldalán harcoltak, küzdöttek. A német városok szisztematikus bombázása, a német polgári lakosság fokozatos bevonása a hitleri totálisnak kikiáltott és a német nép túlnyomó többsége által 1943 tavaszán jóváhagyott akciókba, s ezek következményei, Hamburg és Drezda szinte kiradírozása a térképekről – az új generáció számára hasonló „szenzációval” járt, mint például a náci ideológia faj elméletének gyakorlati átültetése és alkalmazása, azaz az európai zsidóság fizikai kiirtása, amely (tegyük hozzá) Hitlernek és számtalan lelkes követőjének szinte 75 százalékban sikerült. Egyedül Magyarországon félmillióra tehetjük azon magyar állampolgárságú zsidó vallású honfitársunk számát, akiket 1944. március 19-e után a németek által megszállt országból deportáltak, és valamilyen német fennhatóságú, meg szállt területen, gázkamrákban vagy embertelen körülményű munka során pusztítottak el.

Svájcnak – a semleges, demokratikus helvét államnak – is szembe kellett néznie 1995 tavaszán 50 év előtti múltjával. Minden volt ez, csak nem dicsőséges. A Bundesrat – vagyis a minisztertanács – többsége megalkuvó, gyáva és igen óvatos miniszterekből állt. Svájcban – főleg a német Svájcban – a nemzeti szocialista ideológiának talaja volt. A nagyipar kitűnő üzleteket kötött a német hadiiparral – s – tulajdonképpen törvényellenesen. Hitler árnyéka – főleg miután Franciaországot legyőzték a németek és Nagy-Britannia visszavonult a szigetre – kezdett fenyegetően ráborulni az alpesi köztársaságra.

Kétszer kívánta ezekben az években Hitler fegyveres erővel leigázni Svájcot, melynek „mini” hadserege (köszönet illeti ezért az állapotért a szociáldemokraták két háború közötti pacifista politikáját) ugyan heroikusan védte volna országát, de anémet hadigépezettel nem boldogult volna. Berlin azonban ügyesebb és vértelenebb politikát gondolt ki Svájcnak. Mindenféle zsarolással fenyegetőzve számtalan kedvezményt biztosított magának. Erről a kérdésről egyszer külön kell írni. Ezek a dolgok ma ismeretlenek a világon. A zsidókérdésben, hogy úgy mondjuk, különös, furcsa politikát űzött Svájc. Volt egy hírhedten híres rendőr főtisztje. Rothmundnak hívták. Ő volt a háború alatt (és nyugdíjba meneteléig, 1955-ig) Svájc Idegenrendőrségének főnöke. Nacionalista, Hitler-szimpatizáns és antiszemita. Amikor Ausztriát „bekebelezte” a náci sógor (az osztrákok nagy és igaz örömére), a Hitler elől elmenekült osztrákok száma összességében nem tett ki 130 000 főt. Ebből 90 000 zsidó volt. Ezek egy része Horthy-Magyarországon keresett magának 1938-ban menedéket, amit –legalábbis 1944. március 19-ig – meg is talált. Erről sem írtak eddig semmit Magyarországon! Más része, a német zsidók egy részével együtt a semleges Svájcba kívánt volt eljutni. Egy kis hányadukat befogadták. A többséget Rothmund utasítására a svájci határőrség a határnál visszautasította. Sőt, példa van rá, hogy olyanokat, akik a németek által megszállt Vichy féle „bábállamból” 1942 őszén Svájcban kerestek a náci deportációtól menedéket, s aszó szoros értelmében életüket mentve, illegális an szöktek be Svájcba, hanem találtak itt jószívű, a keresztényi emberbarátságot komolyan vevő személyekre (ilyenek is voltak, hál'Istennek jó számban), Rothmund utasítására kizsuppolták a biztos halálba. A Gestapo kezére adták őket. Rothmund még 1939-ben javasolta a német belügyminisztériumnak, hogy a zsidók útlevelét (akkor még volt ilyen) pecsételjék le egy nagy J betűvel (Jude: zsidó), hogy az esetleg butuska svájci határőr azonnal láthassa; egy halálraítélt zsidóval áll szemben. Ezt nem kell beengedni, ennek a helye a német táborokban van.

Ennyit elöljáróban a most Zürichben megjelent Lutz-könyvhöz, Charles Lutz 1944-ben Magyarországon volt beosztott diplomata. Ismerte, szerette Magyarországot. Második felesége budapesti asszony lett. Mindkettőjüket magam is megismertem, amikor 1961-ben meglátogattam őket berni otthonukban. Elkeseredett öregemberre találtam benne. Lutz a drámai 1944-es esztendőben vált igazán naggyá, amikor – kormánya utasításai ellenére – kezdett törődni a magyarországi üldözöttekkel, és segítette azok megmentését. Több trükköt talált ki, hogy túljárjon a náci gyilkosok (Eichmann) eszén. Szembekerült a berni, nem épp náciellenes külügyminisztériummal, ahonnan többször óvták: ne üsse bele az orrát olyan dolgokba, amihez semmi köze, ő mégis megtette. Saját felelősségére. És sikerrel. Legalább 50–70 ezer budapesti és kevés számú vidéki zsidónak állított ki úgynevezett Schutzpassokat „védőleveleket”, amelyek birtokában a szerencsések úgy érezték, hogy svájci védettség alatt állnak; hogy a semleges, a gazdag Svájc tartja felettük óvó kezét. A magyar nácik és német barátaik ugyanis ezen Schutzpassokat úgy tekintették, mint „ígérvényeket”, hogy a győztes háború befejezése után ezen schutzpassos zsidók beutazhatnak Svájcba, tehát elhagyják Magyarországot. Így Magyarország ezektől meg lesz „tisztítva”. Az egész bizarr ötlet volt, de azokban a vérzivataros időkben hatottak az ilyen papírok, főleg ha azokat svájci hatóság állította ki.

A most megjelent vaskos könyv egy 1925-ben született svájci teológus és az egyházi illetve emberi jogok megvalósításáért különböző fórumokon hivatalból működő tudós több évi munkájának gyümölcse. Részletesen ismerteti Lutz életútját a svájci diplomáciában, s végül a budapesti tevékenységét. Lutz az ostromot – önkéntes alapon – Budapesten töltötte el, hogy így jobban vigyázhasson a nemzetközi gettóba zárt svájci védenceire. Szovjet hadifogságba került, ahonnan csak hosszú hónapok után került elő – nem úgy, mint Raoul Wallenberg.

Szigorú főnökei Bernben megrótták egyéni tevékenységéért. Nem hogy kitüntetést, elismerést, hanem fegyelmi eljárást kapott. „Túllépte hivatali kötelességét!” Rothmundnak ezzel szemben a haja szála sem görbült meg.

Nyugdíjba meneteléig hivatalban maradt, és valamikor a hatvanas évek közepén „ágyban, párnák közt” halt meg. Befolyásos barátai és rokonsága igen ügyelt arra, hogy a háború befejezésének 50. évfordulóján Rothmund neve még véletlenül se kerüljön elő. Lutz sorsa szomorú an alakult. Bregenzbe küldték konzulnak: egy ötödrangú diplomáciai posztra. Majd idő előtt nyugdíjba került. Visszavonultan élt Bernben. Mindenki elfeledkezett róla. Főleg a „hivatalos” Magyarország, amely csakjóval1975-ben bekövetkezett halála után, 1990 körül „fedezte fel” embermentő cselekedetét. Úgy tudom viszont, ma Budapesten dombormű őrzi emlékét.

Svájcban mostanában kezdik „felfedezni” Charles Lutz embermentő érdemeit. Kissé későn. De az Alpok tövében egyes esetekben ez nem rendhagyó szokás. A politikai klánok itt föld alatti csatornákon is elérik egymás kezét.

Theo Tschuy: Carl Lutz und die Juden von Budapest (Charles Lutz és a budapesti zsidók) Simon Wiesenthal előszavával. Zürich, 1995, A "Neue Zürcher Zeitung" kiadója, 446 p. illusztrálva

Gosztonyi Péter