Klió 1995/2.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

James Hughes:

A sztálini gabonabegyűjtési politika és az uráli-szibériai módszer

A történészek régóta fordulópontnak tekintik az 1927–29-es gabonaválságot a Szovjetunió történetében, hiszen az ország ekkor zuhant bele a sztálini „felülről jövő forradalom” káoszába. Az okokat illetően azonban nincs közöttük egyetértés. Vajon Sztálin személyes hatalmi ambíciói taszították erre az útra az országot? Vagy a bolsevik ideológia, amely a gyors iparosítást és a bürokratikus, központosított állami ellenőrzést kívánta megvalósítani, eleve meghatározta a végeredményt? Vajon e korszak eseményei gerjesztettek leküzdhetetlen válsághelyzetet az erősödő államhatalom és a paraszti ellenállás között? Hogy e kérdésekre választ találjon, a cikk szerzője alaposan megvizsgálja ezt a fordulatot jelentő időszakot, amely a NEP-korszak végét Jelentette, az uráli-szibériai módszert, más elnevezéssel a „társadalmi nyomás” gabonabegyűjtési módszerét hozta, és a „kuláktalanításba” torkollott.

Mi is volt ez a módszer? A korabeli hivatalos szovjet források és a későbbi szovjet történészek egyaránt azt hirdették, hogy az uráli-szibériai módszer spontán helyi kezdeményezés gyanánt indult el Szibériában, 1929 márciusa végén. Lényegében bizonyos fajta, látszatra demokratikus gabonaelvonási folyamatról volt szó, ahhoz hasonlóról, amilyet a hagyományos paraszti önadóztatásnál alkalmaztak a közösségi vagy falugyűlések (oroszul: szkhod). A szkhod összeült, a kulákokat kizárták, és megszavazták a gabonabeadási tervet, majd kirótták a kötelező be szolgáltatási mennyiségeket a paraszti háztartásokra, mégpedig általában az összes mennyiség 65 százalékát a kulákokra, 35 százalékát pedig a középparasztokra. A beszolgáltatás határideje csupán pár nap volt, ezt igen szigorúan vették, a nem teljesítőket bojkottálták, és súlyos anyagi büntetésben részesítették. Ez ötszörös mennyiség beszolgáltatását jelentette, s ha valaki a büntetésbeadást elmulasztotta, lefoglalták a vagyonát, majd börtönbe vetették, száműzték. Valójában ezt a „társadalmi nyomás

módszert” a központi kormány kezdeményezte 1929. március végén, ám hivatalosan érvényessé csak a szovjet büntető törvénykönyv 61. cikkelye módosításával, 1929. június 28-án vált.

A párt a kényszerítő intézkedések sokkal elfogadhatóbb alternatíváját látta e módszerben.

Nyugati tanulmányírók többnyire összekeverik az 1927–29-es évek gabonaválságait, azaz a kényszerítő intézkedések túlhajtásait és az uráli-szibériai módszert, valamint a BTK 107. cikkelyét, amely a spekuláció megakadályozását szolgálta. Mások (M. Lewin, Y. Tanuchi) e politikát helyi kezdeményezésnek állítják be. Ezek a szerzők ugyanakkor rávilágítanak a különbségekre is a „társadalmi nyomás” politikája és a kényszerítő intézkedések között, belehelyezve az előbbit a – főleg a parasztság rovására – terjeszkedő bolsevik etatizmus történelmi összefüggéseibe. J. Hughes viszont arra használja fel ezt az esettanulmányt, hogy megvilágítsa a sztálinista állam politizálási mechanizmusát. Az uráli-szibériai módszer, véleménye szerint, azt mutatja, hogy a politikát nem mindig vertikálisan, „felülről” lefelé

irányították, ahogyan egy tisztán totalitárius módozatban elvárnánk, hanem gyakran komplex bürokratikus kölcsönhatás alakult ki a kormányzás központi, regionális is helyi láncszemei között, Ebben az értelemben ez a tanulmány azt illusztrálja, hogy a tradicionális megközelítések túlhangsúlyozzák a politika nem hivatalos oldalát, Sztálin rejtett kezét, és alábecsülik a politizálás másik oldalát. A szerző ugyanakkor nem zárja ki, hogy lehetett dokumentálatlan összejátszás Sztálin és a regionális vezetők között e politika kialakításában.

Az 1929 nyarán bevezetett új politika radikális eltávolodás volt az 1928 elején alkalmazott kényszerintézkedésektől. Az uráli-szibériai módszer tulajdonképpen azt szolgálta, hogy a lehető legjobban felerősítsék a szegényparasztságban a kulákság ellen irányuló „társadalmi nyomást”. A párt célja az volt, hogy behatoljon a parasztság hagyományos írányító intézményébe, a szkhodba, uralmába kerítse, s a szkhod álcája alatt uralhassa a vidéket.

A „társadalmi nyomás” módszerének alkalmazásához 1929 márciusában kezdtek hozzá; s ettől kezdve gyors áttörés mutatkozott a gabonakampányban. A módszert ezután más területeken is alkalmazták (kár, hogy a szerző nem nevezi meg e területeket!), hiszen azt szűrték le, hogy a bürokratikus struktúrák és intézményi eljárások helyett eredményesebb a társadalom „alulról érkező nyomására” támaszkodni. Az új módszer közvetlen nyitány volt a „kuláktalanításhoz”, amelyet 1929 végén vittek véghez.

A legszigorúbb kulákellenes reformot ebben a szakaszban az 1928. ápr. 21-i adóintézkedés módosítása jelentette; eszerint ezentúl progresszív adót vetettek ki a gazdaságokra, s ez természetesen a kulákokat érintette súlyosan. A lebonyolításra pártaktivistákat és városi kommunista munkásbrigádokat mozgósítottak s küldtek vidékre, akik a helyi hatalmasságokkal karöltve tevékenykedtek. A kampányba bevonták a Komszomolt, a vidéki értelmiséget is. Feladatuk volt, hogy társadalmi méretű gyűlöletet szítsanak a szegényparasztság körében a kulákság ellen, mindezt, persze, a gabonabegyűjtés sikere érdekében (a kollaborációért 25 százalékos prémium járt), és a falugyűlés volt az a vidéki intézmény, amely általános társadalmi ellenőrzést gyakorolt a lebonyolítás felett.

Annak okáról vitatkoznak a történészek, hogy vajon miért szigorított a politikáján Sztálin 1928 nyarától. Belső okok lehettek a jobboldal elleni szakadatlan küzdelem, a belső elégedetlenség, az ipari termelés zuhanása; külső oknak pedig azt vélhette, hogy „ellenséges kapitalista környezettel” van körülvéve, s gyors fegyverkezésre van szüksége. Az 1928. novemberi KB-ülésen fel is elevenítette a lenini jelszót: utolérni és legyőzni a kapitalista

országokat, gyors ütemben iparosítani.

1928 őszéri már nyilvánvaló volt, hogy tragikusan kevés gabona termett. 200–250 millió pud lehetett a hiány, bár maga Sztálin később 500–600 millió pudnyi veszteséget emlegetett. Ukrajnából és Észak-Kaukázusból már ősszel hatalmas területekről költöztek északra a parasztok élelmet keresni. Hirtelen megugrott az infláció, burjánzott a spekuláció. Az éhínség réme lebegett Ukrajna és az ország iparosodott területei fölött.

Ugyanekkor Szibériában rendkívül jó volt az aratás. A KB novemberi plénuma tehát úgy döntött, onnan kell begyűjteni 108 millió pud gabonát. Ez 40 százalékkal volt több, mint az előző évi kvóta! 65 százalékot össze is szedtek 1929 januárjára, ám ezután lelassult a beszolgáltatás, és a helybeli hatalmasságok kezdtek erőszakoskodni a parasztokkal.

November 29-én távirati utasítás érkezett a szibériai vezetőkhöz Sztálin és Rikov aláírásával: „abszolút szükséges” a beadási terv teljesítése, méghozzá minél rövidebb időn belül – de csak törvényes eszközökkel! A sztálini vezetés kétszínűségének tipikus példája ez az utasítás – jegyzi meg a tanulmány írója.

December végére a városok ellátása kritikus helyzetbe került. A városi lakosok dühe részben a spekulánsok, részben a parasztság ellen fordult. A pártoligarchia erre a „társadalmi nyomás” módszerét alkalmazta: többletadókat róttak ki, paraszti önadóztatást követeltek, államkölcsönpapírokat árusítottak, és bojkottot hirdettek a gabonát nem adók ellen. A céltábla a kulákság volt. Akiket kuláknak minősítettek, összeírták, és megfosztották a szavazati jogától

(számuk 156 000 volt, a parasztság 4,3 százaléka).

1929 januárjában a keleti területek beszolgáltatási adagját 118 millió pudra (valamivel több mint 1.9 millió tonnára) emelték. Ráadásul ezt március végéig teljesíteni is kellett, mert később az utak járhatatlanokká váltak. Az eredmény: a kulákság jövedelmének 28 százalékát fizette be adóba, s a terület gazdaságainak 17,3 százaléka szolgáltatta be az összes adó 68 százalékát. További 3 százalék pótadó címén pedig beszedték az összes adó egyhatodát. Ennek megfelelően a szegényparasztokra jutó terhek csökkentek, ezért könnyen befogadták a propagandát, miszerint a párt az ő érdekeiket védi.

Igen feszült helyzetben ült össze Novoszibirszkben február 25-én a negyedik szibériai pártkonferencia. Látván, hogy nem tudják összegyűjteni a 118 millió pud gabonát, táviratban azt javasolták a moszkvai KB-nak, járuljon hozzá, hogy kényszerkölcsönök révén szedjék össze a gabonát, főleg a kulákokra vetve ki a kötelezettséget. Rendkívül jellemző Sztálin elutasító választávirata, melyet márc. 11-én küldött Szircsovnak és Eikhének. Kétszínűen sürgeti őket, tegyenek meg mindent a beadási terv teljesítésért – de csak törvényes eszközökkel. Hajthatatlan volt atekintetben, hogy a gabonabehozatal szóba kerüljön, mert ez elvonná az alapokat az iparosítástól. Igenis van gabona az országban, csak el kell venni! Azonban nem kényszerkölcsönnel, mert ez egyenlő volna a leplezetlen konfiskálással! – így Sztálin.

A sztálinista vezetés gondolkodásában tehát március közepe táján következett be változás. Az új módszert március 20-án határozták el a Politbüró ülésén, és másnap elrendelték haladéktalan alkalmazását Kazahsztánban, az Urálban és Szibériában. A lényeg az volt, hogy a beszolgáltatási kvótát ne a begyűjtő hivatalnokok, ne az állam képviselői, hanem a szegényparaszti csoportok, aktivisták osszák szét az egyes háztartások között. A kulákok részesedésének nem volt megszabott határa. A területi pártbizottság 43. számú direktívája tehát bevezette a gabonakampányba „az önadózó rendszert”: kötelező begyűjtés – önkéntes módon a szegényparaszt aktivisták kezdeményezésére!

A Politbüró politikájának megváltozását számos tényezőre vezeti vissza a cikk írója. A fontosabbak: Sztálin és hívei attól féltek, hogy a gabonaválság tönkreteszi az ötéves tervet; sajnáltak volna értékes valutát pazarolni élelmiszer-behozatalra; fel kellett gyorsítani a lelassult szibériai gabonabegyűjtést. A jobboldal ekkorra legyőzetett, Buharinra és Rikovra már oda sem figyeltek, már nem kellett vigyázniuk a látszatra. A sztálinisták a kényelmes „társadalmi nyomás” koncepciót választották, és valóban, a tények őket igazolták: a pártaktivisták mozgósítani tudták a paraszt tömegeket a kulákság ellen, azaz társadalmi konfliktust tudtak gerjeszteni a falvakban. Az 1927–28-as és 1928–29-es gabonaválságnak már, persze, voltak előzményei: az 1914–18-as állami erőszakon alapuló gabonabegyűjtő politika, majd az 1917 márciusától alkalmazott módszer, amellyel bevonták magukat a parasztokat is a begyűjtés be. 1918 elején azután összevonták a két módszert, az erőszakos rekvirálás és a társadalmi támogatással működő beszolgáltatás módszerét. A szegényparaszt-bizottságok, persze, anyagi juttatásokat kaptak együttműködésükért. Ez volt a razversztka-módszer. 1921 februárjában megszüntették a kötelező kvóta szerinti beszolgáltatást, s helyette élelmiszeradót vezettek be, amely már része volt a NEP-elképzeléseknek, a piacgazdálkodás feltámasztásának.

A polgárháborús időszak rekvirálási módszerét Richard Pipes az államparaszt viszony „kínai-mongol rendszerére” való visszatérésnek tekintette. Az ügy gyökerei abba az időbe nyúlnak vissza, amikor a moszkvai fejedelmek adót fizettek a tatár kánoknak. Ezt úgy rótták ki, hogy a kötelező beszolgáltatási hányadot szétosztották a kerületek, falvak, közösségek, háztartások között. A beszolgáltatás mértéke progresszív volt, és a falu kollektíven felelt a teljesítésért. Sztálin ezt az ősi gyakorlatot elevenítette fel, bár Buharin akkor mindjárt „idióta ostobaságnak” minősítette az új koncepciót, Sztálint Dzsingisz kánnak tartotta, és ezt az egész politikát a parasztság „katonai-feudális kizsákmányolásának” tekintette.

A „társadalmi nyomás” módszeréhez propagandát maguk a szibériai pártvezetők teremtettek: március 22-én a helyi Szovjetszkaja Szibir című újságban megírták, hogy az új módszert Zavjalovóban, a novoszibirszki körzetben kezdeményezték. Ezután már ment minden a maga útján: lelkes jelentések üdvözölték az új megoldást, Zavjalovót modellnek tekintették, s csak igen kevés falu merte elutasítani a teljesítést, jóllehet a beszolgáltatási kötelezettséggel a párt valósággal a katasztrófa szélére sodorta a falvakat, s azt idézte elő, hogy a parasztok vagy elrejtették a gabonájukat, vagy csupán a saját családjuk eltartására elegendő földet vetettek be. Az ellenállás másik módja az volt, hogy az asszonyokat küldték tiltakozni a hatóságok elé, velük .azután nemigen tudtak mit kezdeni. A „társadalmi nyomás” módszere mindenképpen súlyosbította a társadalmi feszültségeket: a szomszéd félt a szomszédjától, rokon a rokonától. Hogy mégsem tört ki nagyszabású parasztfelkelés, annak éppen az volt az oka, hogy a helyiekből verbuvált szegényparaszt aktivisták közreműködésével a nagyobb beszolgáltatásokkal a kulákokat terhelték meg. A kulákok számára nem is volt más megoldás, mint hogy eladták birtokaikat, és más vidékre, a hegyekbe vagy a tajgába menekültek. Ha mégis szembeszegültek, a helybeli párthatalmasságok erőszakkal, börtönnel, kivégzéssel válaszoltak.

Az új politika bevezetése után alig néhány nappal, márc. 27-e körül Szibériába érkezett Kaganovics. A gabonabeadás felgyorsulását tapasztalta, mégis azt javasolta, indítsanak bírósági tárgyalásokat, és a büntető törvénykönyv 61. cikkelye értelmében hozzanak ítéleteket az állam iránti kötelezettségek nem teljesítése címén. (A cikkelyt utólag, jún. 28-án hozzáigazították az eseményekhez, és kiterjesztették „a gabonabeadást visszautasítókra”.) Néhány, a cikk szerzője által felkutatott adatokból: áprilisban Kanszkban 794 főt ítéltek el, ebből 378-at vagyonelkobzásra; Irkutszkban a megfelelő számok: 566 és 168; Bijszkben 1047 és 750; Omszkban 1419 és 435 stb. Nyugat-Szibéria 13 kerületében májusra 8000 gazdaságból 4200-at lefoglaltak. A foglalók nyomában szélhámosok jártak, s az elkobzott háztartásokból az utolsó szögig mindent kiárusítottak. A helybeli párttitkárok, vezetők jól megszedték magukat.

1929 áprilisában összeült a KB és a Központi Ellenőrző Bizottság közös plénuma, s itt ismét összecsapott Buharin és Sztálin. Buharin ezt a parasztpolitikát a hadikommunizmus és a halál restaurálásának tekintette, amely polgárháborúhoz vezet, egyúttal kifejezte sajnálkozását a NEP megszüntetéséért. Sztálin az új uráli-szibériai módszer mellett érvelt; azt mondta, a piaci erőket meg kell semmisíteni, mivel „ártalmasak és veszélyesek”; a szegényparasztság tömegeinek beszervezése a gabonabegyűjtésbe eredményes is, emellett „sok milliós politikai hadsereget” teremtett. Sztálin e hadsereget hamarosan a kollektivizálásban és a kuláktalanításban hasznosította. Buharin elképzelését az állam és a parasztság békés együttfejlődéséről egyébként „burzsoá-liberalis politikának" minősítette. A XVI. pártkongresszus szónokai lelkendezve helyeselték az új politikát.

És valóban: az év folyamán összesen több mint 1.9 millió tonna (110 millió pud) gabonát szedtek össze Szibériában. A szibériai parasztság épp úgy, mint 1920–21-ben, 1927–28-ban, most, 1929-ben is megmentette az éhínségtől a központi ipari területet, megmentette a párt iparosítási tervét, és lehetővé tette, hogy fennmaradjon a szovjet rendszer.

A cikk szerzője összegezve megállapítja, hogy az 1928–29-es év véletlen eseményei (éppen két egymást követő évben rossz termés volt), továbbá Sztálin személyes ambíciói és a bolsevik ideológia egyaránt a gyors iparosítás irányába hajtották a politikát. Súlyosbította a helyzetet, hogy a gyenge terméssel egyidejűleg az iparosodás és a demográfiai növekedés fokozott fogyasztói igényeket teremtett, ám iparcikkekből hiány mutatkozott. Sztálin feszített ütemű iparosítási politikája 1928 októberétől lehetetlenné tette a gabonabehozatalt (kímélni kellett az értékes keményvalutátl), s ez társadalmi méretű nyomort, ínséget okozott. A sztálini politika még ezek után sem tért át az importálásra, hanem inkább kierőszakolta a több gabonát Szibériától, az Urál vidékétől és Kazahsztántól.

A „társadalmi nyomás” módszere valójában egyfelől a mindenható orosz állam hagyományaiból fejlődött ki, másfelől kiegészült a bolsevikok „oszd meg és uralkodj!” politikájával, a vidéki lakosság társadalmi megosztottságának mesterséges felszításával. E módszer a központ és a helyiek párbeszédéből született. A szegényparaszt aktivistáknak és a falugyűlésnek beépítése az új módszerbe félig-meddig demokratikus látszatot adott a folyamatnak. A gabonabegyűjtés végül is eredményes volt; hogy milyen árat fizetett érte a keleti területek népessége, az más kérdés. Eredményes volt atekintetben is, hogy a NEP megszűntével támadt hiányérzetet a parasztság alávetésével töltötte ki, megteremtette a „kuláktalanítás” szervezeti alapjait, és előkészítette a vidéket a gyors iparosítás számára. Janus-arcú volt ez a politika, archaikus és előremutató elemeket egyaránt tartalmazott.

James Hughes: Capturing the Russian Peasantry: Stalinist Grain Procurement Policy and the „Ural-Siberian method”. (Az orosz parasztság elmyomorítása – a sztálinista gabonabegyűjtési politika és az „uráli-szibériai módszer”) Slavic Review, 53. évf. 1. szám, 1994. tavasz, 76-103. p. .

Fodor Mihályné