Klió 1995/2.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

Centralisták és autonomisták küzdelme a szlovén politikában (1918–1929)

A centralisták és autonomisták küzdelme, a címben jelzett időszakban a szlovén belpolitika legerőteljesebb jellemzője olyan problémákban és tanulságokban gazdag, amelyek ismerete nem csupán a délszláv állam első évtizedének jobb megértéshez segít hozzá, de érthetőbbé teszi az 1980-as évtized második felében kialakított szlovén politikát is. E kérdéskört vizsgálja az alább ismertetendő két cikk.

Jurij Perovšek a centralizmust támogató liberálisok magatartását tárja elénk. A szlovén liberálisok, akik 1894-ben jelentek meg a szlovén politika színpadán, s 1918-ban két központtal rendelkeztek, 1918. június végén egyesültek a Jugoszláv Demokrata Pártban (JDS). Az alapító ülésen a párt alapelveként jelölték meg azt a többek által már régebben is hangoztatott nézetet, hogy meg kell szüntetni az egyes dél szláv nemzetek közötti ellentéteket és különbségeket, és egyetlen dél szláv nemzet kialakítására kell törekedni. A jövőbeni délszláv államot a „szerbek, horvátok és szlovénok három nevű nemzetének” egységes államaként kell megalakítani. A párt vezetője, a szépíróként is ismert Ivan Tavčar, a Szlovén Néppárt (SLS) autonomista álláspontjával szemben úgy vélte, elképzelhetetlen, hogy a jugoszláv államban „külön szlovén, külön horvát, külön szerb csoport" (azaz autonóm igazgatási egység) jöjjön létre, szerinte az államnak „mindjárt kezdettől fogva azon az alapon kell állnia, hogy benne csupán egyetlen nemzet létezik." Az író Tavčar szájából talán kissé különösen hangzik az a vélemény, hogy a szlovén nyelv nem más „mint egy és ugyanazon nemzet nyelvjárása”, s úgy vélte, hogy ha az új állam az alkotmányban és az államigazgatásban az egység álláspontjára helyezkedik, akkor „ha e hatás következtében nem lenne az összes nyelvjárás teljes mértékben egyenjogú, az ilyesmit elviseljük majd, ha valóban igazi jugoszlávok vagyunk.”

A centralista állam és az unitarista nemzetfelfogás ilyen megfontolását támogatták a liberálisok 1918 novemberében is, amikor arról folyt vita, hogy milyen elvek alapján egyesüljenek a különböző délszláv területek lakói. O. Rybarž trieszti liberális szlovén politikus úgy vélte, nem kell félni a szerb hegemonizmustól, hogy „a monarchia mellett kell kiállnunk, mert nem vagyunk elég érettek a köztársaságra.” A szlovén liberálisok így az SLS és a Jugoszláv Szociáldemokrata Párt (JSDS) föderációs és köztársasági elképzelésével ellentétben – a szerb politikai érdekekkel összhangban – a jugoszláv állam unitarista, centralista és monarchista koncepcióját képviselték.

Mivel a szlovénok jelentős része nem volt elégedett az ilyen módon kialakított állammal, a liberális táborban már 1919-ben szakadás következett be, létrejött a liberális irányultságú önálló Parasztpárt (SKS) és a Nemzeti Szocialista Párt (NSS), és elhatárolták magukat JDS által követett politikától. Mindkét párt kiállt a tartományi autonómia mellett. De amíg az NSS az 1921-es centralista vidovdani alkotmány ellen szavazott, az SKS megszavazta azt, sőt vezetőjük igen szokatlan lépésre szánta el magát. Nem valamelyik centralista irányultságú szerb politikus, hanem éppen a szlovén B. Vošnjak felszólalása következtében törölték az alkotmánytervezetből azt a pontot, amely szerint a királyság hivatalos nyelve a szerb-horvát, de a „szlovén területeken a szlovén dialektus is hivatalos nyelv” lenne. A JDS ugyancsak támogatta a centralista alkotmányt, és 1. Tavčar úgy vélekedett, hogy az új államban legyen a vezető szerep a szerbeké „hanem akarjuk, hogy Jugoszlávia darabjaira hulljon.” A JDS elutasította, hogy az alkotmány által kialakítandó új berendezkedésben a tartományoknak államjogi státusuk legyen, mondván, hogy „az igazgatás minden ilyen típusú elrendezése egyenesen vagy kerülő utakon de a föderalizmushoz vezetne.”

A JDS politikusai élesen elítélték a szlovén értelmiségiek egy – ideológiailag eltérő nézeteket valló – csoportja által 1921 februárjában megjelentetett Autonomista Kiáltványt. A vidovdani alkotmány ugyanis teljes mértékben megfelelt a JDS nemzeti-politikai és gazdasági elveinek. Az NSS egy ideig hű maradt elveihez, és követelte az alkotmány revízióját, de – miután az 1920-as évtized első felében a választásokon a politikai élet margójára szorult – 1927–1928-ban csatlakozott az 1924-ben önálló Demokrata Párttá (SDS) átkeresztelkedett mS-hez. Az SKS épp ebben az időben hagyta el unitarista álláspontját, közeledett a föderalistákhoz, s az autonomisták egyik pártjával együtt létrehozta a Szlovén Parasztpártot. Korábbi centralista vezetőjüket eltávolították, és az új vezetőség egyik tagja I. Pucelj, aki határozottan elítélte a nagyszerb ideológiát, a parlamentben csak szlovénül szólalt fel, sőt azt is elérte, hogy a parlamenti jegyzőkönyv szlovénül is elkészüljön. 1928 végén pedig már úgy vélte, hogy „a szlovén nemzetnek a jelenlegi államhatárok adta kereteken belül el kell érnie önállóságát, saját államiságát, teljes szabadságát és függetlenségét.” Azt, hogy mennyire voltak következetesek ezen elképzeléshez, jól mutatja, hogy amikor 1929. január 6-án a király bevezette a diktatúrát, visszatértek az unitarista-centralista jugoszláv nemzeteszméhez.

Az unitarista eszmék mellett végig kitartó JDS/SDS, amely az egységes állami berendezkedés védelmében a külső veszélyre is hivatkozott, úgy vélte, hogy Szlovéniának nem szabad „az autonómia kínai falával” elzárnia az ország többi része felé vezető gazdasági utakat. Ezenkívül attól is tartottak, hogy ha sikerrel járnának a katolikus Szlovén Néppárt autonomista törekvései, akkor az autonómmá vált Szlovénia területén megerősödne a klerikalizmus. Figyelemre méltó, hogy a JDS/SDS szlovén politikusai – akik természetesen ugyancsak támogatták a királyi diktatúra unitarizmusát – 1927–1928-ban az unitarizmus eszméjétől el nem távolodva kritizálták a szerb politikát. Úgy vélték, hogy annak pénzügyi és gazdasági kizsákmányoló jellege hibáztatható az országban tapasztalható széleskörű elégedetlenség miatt, s hogy demokrácia felfogása sem felel meg annak, amit a liberálisok jugoszláv politikai ideálként elvártak volna.

A liberálisok ezen magatartása sem változtatott azonban azon a tényen, hogy a lakosság széles körében immár a húszas évek eleje óta az autonomista elveket valló SLS volt a legnépszerűbb. Az autonomisták törekvéseiről Miroslav Stiplovšek számolt be. E tábor – amelynek voltak ideiglenes résztvevői is, mint pl. a már említett NSS – vezető ereje az SLS volt.

Az 1918. október 29-én a Monarchia délszláv területein megalakított Szerb–Horvát–Szlovén Állam Szlovéniának föderatív státust biztosított, az 1918. október 31-én kinevezett szlovén kormány a külpolitika és a honvédelem ügyeit kivéve teljesen önálló volt, s ezt az állapotot a szlovén történészek egyfajta konföderációként írják le. Az így kivívott jogok birtokában az SLS ellenezte a JDS már említett centralista, unitarista, monarchista törekvéseit. Bár Aleksandar régens a királyság 1918. december 1-jei kikiáltásakor ígéretet tett arra, hogy az új alkotmány elfogadásáig tovább működhetnek a létező autonóm tartományi intézmények, 1919 elején a Nemzeti Kormány helyére tartományi kormányt nevezett ki, jelentősen csökkentve ennek hatáskörét. Ezzel kiváltotta az autonomista erők ellenkezését. Az SLS abbéli törekvését, hogy megőrizze a tartományi kormány autonómiáját, nem csak a JDS kritizálta, de a belgrádi újságok egy része is.

A lakosság autonomista irányultságát érzékelve nemcsak az SKS és az NSS valamint a Jugoszláv Szociáldemokrata Párt foglalt állást ezen elvek mellett, de még az unitarizmus mellett kitartó JDS is hangsúlyozta, hogy a gazdasági és földrajzi szempontok alapján kialakított tartományok igazgatási decentralizálásának híve. Ez a taktika sem segített azonban, s 1920-tól kezdve az SLS valamennyi választáson megszerezte az első helyet, míg a JDS Szlovénia területén egy-két helytől, például Ljubljanától eltekintve nem sok szavazatot kapott. Az 192I-es centralista alkotmány tervezet ellen fellépett mind az SLS, mind az Autonomista Kiáltvány. Az SLS alkotmánytervezete az egységes jugoszláv államon belül hat autonóm egységet akart kialakítani, melyek egyike lett volna Szlovénia. A demokratikus elven működő tartományi parlamentek az autonóm ügyekben törvényhozási jogkörrel bírtak volna, a 12 reszorttal rendelkező tartományi kormányoknak szilárd pénzügyi forrást biztosítottak volna, stb. Az Autonomista Kiáltvány elfogadta a fennálló államjogi keretet (egységes állam egyetlen, szuverén hatalommal), de hangsúlyozta, hogy „nem lehet egyszerre és erőszakkal megszakítani a folytonosságot”, s hogy tiszteletben kell tartani az egyes tartományok gazdasági és kulturális életének addigi szerkezetét.

1923-ban az autonomista elveket, sőt a föderalizmust támogatta a Szlovén Köztársasági Párt, az SKS, és a JKP szlovéniai szervezete is. Bár a szlovén föderalista erők együttműködésre törekedtek a Horvát Köztársasági Parasztpárttal és a Jugoszláv Muzulmán Szervezettel is, a föderalisták a kormányra kerülés ígéretével egymás ellen kijátszhatók voltak, s ezt a vezető centralista párt, a Nemzeti Radikális Párt ki is használta. Így aztán az SLS 1927-ben, amikor hangsúlyozta, hogy „az autonomia-törekvésekkel nem akarjuk gyengíteni az államot és nem akarjuk lerombolni az állami egységet, csupán annyi önkormányzati szabadságot és önállóságot kívánunk, hogy ebben az államban megőrizhessük és fejleszthessük szlovén individualitásunkat”, győzött a szlovéniai helyhatósági választásokon, s erre alapozva beléphetett a radikálisok vezette belgrádi kormányba is. A koalíciós tárgyalásokon az SLS a területi önkormányzati szervek számára annyi jogot követelt, amennyit csak az alkotmány revíziója nélkül lehetséges volt.

Az ilyen helyzetbe jutott SLS aztán az elkövetkező mintegy két év során az adott keretek között a lehető legnagyobb mértékben megerősítette és kiszélesítette a tartományi önkormányzatokat, ami az adott korban még akkor is jelentős volt, ha az SLS által elért eredmények távol voltak attól, amire az autonomista, föderatív megfontolású erők törekedtek. A királyi diktatúra bevezetésévei azonban még ezek a szerény eredmények is elenyésztek.

Jurij Perovšek: Slovenski liberalci in Jugoslavija. Nacionálna politika liberalnega tabora v letih 1918–1929 (A szlovén liberálisok és Jugoszlávia. A liberális tábor nemzeti politikája 1918–1929-ben), 27. zborovanje Slovenskih zgodovinarjev. Zbomik, Ljubljana, 29. september-l. oktober 1994., 8895. p.; Miroslav Stiplovsek: Prizadevanja za avtonomijo Slovenije od ustanovitve jugoslovanske drzave do kraljeve diktature 1918–1929 (Szlovén autonomista törekvések a jugoszláv állam megalakításától a királyi diktatúráig 1918–1929), Casopis za zgodovino in narodopisje 1994. 1. szám, 77–95. p.

Szilágyi Imre