Klió 1995/2.

4. évfolyam

XIX. SZÁZAD

Peter Macho:

Az önálló Szlovákia koncepciója az 1860-as években·

A szlovák nemzeti mozgalom létrejöttében a nemzeti egyenjogúság és a természet jogi érvelés volt a kiindulópont, ez már 1848-ban is világos volt, amikor egy szlovák nagyhercegség létrehozását követelték. Az 1860-as évek első felében a szlovák vezetők elutasították a történeti jogot, ezért nem fogadták el az Októberi Diplomát és a Februári Pátenst, hiszen ezek történetipolitikai individualitások szerint kívánták a Monarchia átszervezését. A magyar álláspont a történeti jog mellett érvelt Kossuth is már 1848 előtt, a szentistváni korona alapján. A Pragmatica Sanctiót viszont társadalmi szerződésnek fogták fel a természetjog értelmében. A birodalom egyéb nemzetei is a történeti jogot fogadták el.

A horvátok, Zvonimir koronájára hivatkozva, országukat történeti-politikai individualitásnak tekintették, ezért támogatták a cseh történeti jogi felfogást. Hivatkoztak a horvát állam meglétére. Igaz, hogy a XIV. századtól kezdve az uralkodók külön horvát királyként való koronázása elmaradt. De hivatkoztak az 1102-es pactum conventurnra, Ferdinánd megválasztására 1527-ben és az 1712-ben horvát részről elfogadott Pragmatica Sanctióra. A csehek is történeti-politikai individualitásként fogadták el Csehországot, de ezt egyúttal egységes nemzetállamnak is tekintették, két nyelvvel. A szentvenceli koronára hivatkoztak. Az arisztokrácia két individualitást szeretett volna, ti. Csehországot és Morvaországot. De a természet jogi érvelés sem hiányzott, F. L. Rieger cseh politikus 1868-ban arra hivatkozott, hogy Ferdinánd megválasztása 1526-ban szerződés volt, de a Pragmatica Sanctiót ráerőszakolták Csehországra, tehát az nem szerződés. A románok Erdélyt tekintették történeti-politikai individualitásnak, itt a szerződés az 1437-es unió, de a román felfogás szerint a románok már a honfoglalás idején szerződtek Tuhutummal, ahogy Anonymus írja. Magyarország és Erdély kapcsolata is szerződésen alapul. A kiegyezés után Erdély autonómiáját igényelték, horvát mintára. A szerbek Lipót privilégiumaira hivatkoztak, bár a konzervatívok szerint ezek csak részben szerződések. A szerb ügyben Bécshez kell fordulni, Svetozar Miletić szerint a magyar országgyűléshez. Elvetette a hivatkozást a jászkun és a szász autonómiára, mert azok nem alkotmányosak, ő alkotmányos megoldást kívánt, nem abszolutisztikusat. De a Vajdaság területi különállását, ahogy a szlovák politikusok is 1861-ben külön tartományt (okolie).

A szlovákoknak nem volt államjogi hagyományuk, ahogy a ruszinoknak sem. Ezért kezdetben ellenezték a történeti jogot, utóbb mégis elfogadták. Együttműködést akartak Béccsel és a többi nemzetiséggel. Az 1861-es Memorandum a szerb és a román példa nyomán argumentált. Volt is ekkor szlovák-szerb együttműködés az 1850-es években, mert a horvátokban csalódtak. Viszont az 1860-as években a horvátok is a szlovákok mellett foglaltak állást. A Memorandum elutasítása után a bécsi kormányhoz intézett újabb memorandum már a horvátokhoz hasonlóan érvelt a területi különállás mellett.

A szerző ezek után két korabeli szlovák történész felfogásában mutatja be a politikai események hatását a történeti koncepcióra. František Vit'azoslav Sasinek több munkában is a nyitrai ducatusra hivatkozott, mint történeti előzményre, ennek volt saját fejedelmi udvara is. VII. Mihály bizánci császár Gézának a koronát mint nyitrai uralkodónak küldte, ezzel királyi rangra emelte a területet. Géza azután magyar királyként a két országot egyesítette, ahogy a két koronát is. A XIV. században Károly Róbert központosító törekvései miatt a különállás elveszett, de a huszita időkben Jan Jiskra ismét helyreállította. Az érvelés célja nyilván a különállás bizonyítása volt, hogy Szlovákia így külön történeti-politikai individualitásként kerülhessen be egy föderációba. Ennek azonban a politikára nem volt hatása. A történeti érvek egyaránt használhatóak voltak az autonómia vagy a föderalizmus mellett. Sasinek a horvát és az erdélyi példát emlegette analógiaként.

A másik korabeli történész, Jozef Hložanský világosabban érvelt Szlovákia, mint történeti-politikai individuali tás mellett. Szlovákiát külön koronatartományként látta volna szívesen. Külön folyóiratot adott ki Biele Uhorsko (Fehér Magyarország) címen, ez nála Szlovákiát jelentette. A régi Magyarországon föderatív berendezkedés volt érvényben, Fehér-Magyarország egyik eleme volt ennek, mell ette Horvátország, Fekete-Magyarország (vagyis Erdély) és Pannónia, ez a magyarok tulajdonképpeni területe. Hložanský ezzel a felfogással Magyarország területi integritása mellett foglalt állást, ezen belül kívánta a területi különállást. Magyarország (Uhorsko) a morva állam folytatása, a dinasztia is azonos, Mojmír–Árpád-dinasztia (rokonság révén). Ezt a föderatív megoldást Károly Róbert számolta fel. Ezért harcolt Csák Mátéval, aki Hložanský szerint nem szlovák. Itt az alkotmányosság és az abszolutizmus küzdelméről volt szó. Fehér-Magyarország tehát nem etnikai, hanem territoriális alakulat, államjogi különállással. Így voltaképpen közeledett a horvát felfogáshoz, amely a politikai nemzet álláspontját fogadta el. Hložanský tehát a horvát és magyar különállást olyan territoriális alapra helyezte, mint Fehér Magyarországét. A szerbeket kihagyta koncepciójából, mert később települtek be. A szerbek történeti érve dinasztikus-abszolutisztikus, autonómiájuk a székelyre vagy a szászra emlékeztet. A szerződés tehát államok és egy államon belül területi egységek közt egyaránt lehetséges. Mint látható, itt a történeti és terrnészetjogi érvelés eklektikusan vegyül, 1870-ben a francia köztársaság kikiáltása után Hložanský már Magyarország-Uhorsko felosztása mellett foglalt állást,

'szakítva hungarocentrista álláspont jával.

Peter Macho: Koncepcia historicko-politickej individuality Slovenska v kontexte státoprávnych hnutí národov habsburgskej rnonarchie v 60. rokoch 19. storo~ia (Szlovákia történeti-politikai individualitásának koncepciója a Habsburg Monarchia nemzetei áIIamjogi mozgalmainak kontextusában az 1860-as években) Historické Stúdie 1994. 35. köt. 23–48. p.

Niederhauser Emil