Klió 1995/2.
4. évfolyam
XIX. SZÁZAD
Andrzej
Filip:
Egyiptom és népe a napóleoni propagandában
Napóleonnak már ellenségei is a szemére vetették, hogy kiváló mestere volt a
szavak manipulálásának. Számos mai történész,
mint a
francia Tulard
vagy a lengyel
Lepkowski a modem propaganda kezdeteit látják a
Napóleon által
használt
nyelvi fordulatokban. Mellesleg nemcsak az írott és beszélt nyelv vált a propaganda eszközévé, hanem a
legkülönfélébb parancsok, az állami ünnepségek, a vallás, az iskolarendszer és
a képzőművészetek úgyszintén. Az ünnepségekhez hozzátartoztak a tűzijátékok, az
emlékérmek verése, az ágyúkból leadott díszlövések, a katonai díszszemlék és emlékművek leleplezése.
Az egyiptomi hadjárat sok szempontból iskolapéldája a szociotechnikai manipulációknak. A vállalkozás sikere megkövetelte Egyiptom lakosságának megnyerését, a sok évszázados előítéletek és vallási szokások megtörését. A francia propaganda frazeológiájában óriási szerephez jutott a vezér személyisége, aki isten
küldöttének igyekezett feltüntetni magát. Erről számos forrás tanúskodik, elsősorban Napóleon Egyiptomban írott levelei. Szent Ilona-szigetéri az Emanuel
las Casas által lejegyzett Mémorial de Sainte Hélène, valamint az ex-császár által Bertrand tábornoknak diktált Campagnes d' Égipte
et
de Syrie iránt még nagyobb fenntartásokkal kell viseltetnünk, mert
ezen emlékiratok
Bonapartét mindenekelőtt az európai felvilágosodás eszközeit terjesztő, az iszlámot tisztelő, minden szempontból
toleráns és zseniális kormányzónak láttatják. Ettől függetlenül e források mindegyike szól Napóleon egyiptomi
propaganda tevékenységéről.
Figyelmet érdemel a propaganda terjesztésének, az információs csatornák kialakításának módja és a számos egyéb módszer, amely mind Napóleon céljait szolgálta. Az egyiptomi partraszállást követő harmadik napon a fővezér úgy határozott,
hogy az Egyiptomból, Szíriából és az Égei-tenger partvidékéről származó foglyokat Alexandriában elengedi, és mindegyiknek hazájába való
visszatérésre jogosító írás os engedélyt ad. Az útlevelekhez arab nyelven írott
proklamációt csatoltak. Az iszlám követőinek hazaengedése Napóleon Egyiptom iránti jóindulatát hivatott bizonyítani. Az arab, latin és görög írásjelekkel felszerelt nyomdát egyébként rögtön a behajózás után felállították. Kairó elfoglalása után húsz teve szállította át Alexandriából. A franciabarát nyilatkozatok szétküldése végigkísérte a
franciák minden egyiptomi tevékenységét. A közleményeket a pénteki ima alatt kellett a mecsetekben felolvasni. A gyakorlatban ezt az intézkedést nem
tudták ellenőrizni. A kairói felkelés előtt a mecsetekben épp a szultán felkelésre buzdító
felhívását olvasták fel... Ennek ellenére – a XVIII. század körülményeit figyelembe
véve – igen jelentősnek mondható a propaganda hatása. Az intellektuális hátterét az biztosította, hogy a franciaországi Tudományok és Művészetek Bizottságának 197 tagjából 175 Egyiptomba utazott. Közülük leginkább az orientalistákra volt szükség. A hadsereggel együtt érkezett 22 nyomdász és 15 tolmács, akik közül kilencet[1] a „keleti hadsereg tolmácsának” neveztek ki. A hadjáratot előkészítve Napóleon nem
feledkezett meg összeállítani és magával vinni az Egyiptomot és Keletet tárgyaló könyvek kézikönyvtárát.
Szent Ilona-szigetén Napóleon megfogalmazta azokat az alapelveket, amelyeket minden hódítónak figyelembe kell vennie vallási politikájában. Az egyiptomiakat igyekezett meggyőzni, hogy a franciáknak nem célja az
iszlám megsemmisítése. Ellenkezőleg, Bonaparte a mamelukoknál jobban tiszteli Allahot, a Prófétát és a Koránt... Napóleon hasonlóan cselekedett a szír városok meghódításakor. Rendkívül fontosnak tartotta a franciáktól való félelem felszámolását. A franciákat – mint hitetleneket – a helybeliek kegyetleneknek és barbároknak tartották. Napóleon valamennyi kormányzó pasát biztosította, hogy jóindulatot tanúsít a Mekkába tartó karavánok iránt. Ezt bizonyítják többek közt a damaszkuszi pasához, a tripoliszi béghez és Marokkó szultánjához intézett levelei. Nem kétséges, hogy Napóleon meg akarta
szerezni az arab világ szimpátiáját és még olyan pletykát is terjesztett, miszerint a franciák át kívánnak térni az iszlám hitre... Az egyiptomi francia propaganda azonban más alapokra is támaszkodott: a félelemre és a fenyegetésre. Számos érvet felhasználva – mindenekelőtt a Korán által hirdetett predesztinációra és a földöntúli világban való bűnhődésre apellálva
– engedelmességre intett. Lépten-nyomon hangoztatta a fővezér zsenialitását és csalhatatlanságát, az engedelmességgel járó nyugalmat. Proklamációiban és leveleiben Napóleon a muzulmán episztoláris
művészet szabályait követte. A Korán stílusát és formuláit elsajátítva csaknem igazhitű muzulmánnak tüntette fel magát. Többször hangoztatta, hogy barátaihoz jószívű, ellenségeivel
szemben könyörtelen. A szelídség és könyörület Allah tulajdonsága, amely a muzulmánok szemében Napóleont kivételes
személyiségnek mutatta. Istennel
való kapcsolatba hozatala
rendkívüli lehetőségeket nyitott meg előtte. A kairói felkelés
leverése után jelentette ki, hogy mindenkinek, aki a franciák ellen cselekszik, vereség és megaláztatás lesz a sorsa. Az arab források ugyanakkor azt bizonyítják, hogy óriási
fenntartásokkal viseltettek Napóleon
vallási deklarációival szemben. Dzsabarti Juszuf pasának dedikált krónikájában megjegyzi, hogy szerinte
a franciák materialisták, nem hisznek Isten tökéletes voltában és a
feltámadásban. Érvül azt hozza fel, hogy a kairói felkelés során a
franciák
lóháton mentek
be az al Azhar mecsetbe. Azt tönkretéve – kincsek után kutatva
– nem átallották szétszaggatni a Korán kéziratait. A mameluk bégek szultánhoz intézett levelei szintén hazugsággal vádolták a
franciákat és hamarosan bekövetkező szent háborúról szólnak.
A franciák kedvelték a közös ünnepeket és tisztában
voltak azok társadalmi jelentőségével. Az 1791-es alkotmány több állami ünnepet iktatott törvénybe, hogy minél jobban erősödjön az állampolgárok egymáshoz és hazához való tartozásának érzete. Az ünneplés a terror időszakában érte el
tetőpontját. Robespierre 1794. május 7-i és néhány későbbi dekrétuma létrehozta a köztársaság ünnepi naptárát, amely az egyiptomi hadjárat alatt is érvényben volt. A következő ünnepek szerepeltek benne: Jeneusse,
Vielesse, Époux, Reconnaisance,
Agriculture, július 14., augusztus 10., vendémiaire 1., január 21., thermidor 9., fructidor 18., valamint a nép
szuverenitásának ünnepe. Az ünnepségeken való részvétel a hódítók és a muzulmánok
egységét volt hivatott szolgálni. A köztársaság tiszteletére rendezett ünnepekre meghívták a
mohamedán
elitet, amelyre a ceremóniák és pompa erejével kívántak hatni.
A francia propaganda eszköztárához tartozott a muzulmán
ünnepeken való részvétel. 1798 augusztusában Napóleon stábjával együtt ellátogatott a
Nílus-ünnepre. Kairóból muzulmán méltóságok kíséretében utazott el, és asszisztált
a Nílus és a csatornák közötti gát megnyitásánál.
Aprópénzt dobott a tömeg közé, a sejkeket gazdag
ajándékokkal lepte meg. Egészen addig európaiak nem vehettek részt muzulmán
ünnepeken. Másnap
a Próféta tiszteletére rendeztek zajos ünnepeket Egyiptom nagyobb városaiban. Napoleon tiszteletét tette a Próféta leszármazottjánál, El-Bekri sejknél.
Fényes külsőségek között rendezték meg aszultán születésnapját.
Korábban ezt
a napot csak a szultán családjában és Kairóban ülték meg, mint az iszlám győzelmét a hitetlenek felett. A franciák bevonulásától ez a nap a franciaiszlám egység ünnepévé vált.
A Francia Köztársaság ünnepe (vendémiaire 1.) Egyiptom iszlám
elitje és a szír keresztények részvételével zajlott. Napóleon ügyelt arra, hogy a látványosságok arra
irányítsák a figyelmet, hogy az iszlám jelen az ókori Egyiptom nagyságának szerves
folytatása. Alexandriában Pompeius oszlopa alatt folyt az ünnepség, Kairóban
küldöttséget jelöltek ki, amelynek a legmagasabb piramisra kellett kitűznie a
köztársaság zászlaját.
A muzulmán vallási ünnepek engedélyezése fontos része volt
Napóleon iszlám politikájának. Dzsabarti krónikája
azonban hangsúlyozza, hogy a sejkek csak nyomás alatt engedélyezték a
franciák részvételét, a nép pedig nem szívesen és csak kis létszámmal
képviseltette magát. Többen voltak a koptok, a görögök és a szír keresztények. Ami tehát a
vallási ünnepeket érinti, eléggé
szkeptikusan fogadhatjuk a muzulmánok megnyerésének eredményességét. Az állami ünnepeken,
amelyek később
szinte kivétel nélkül a francia-iszlám harmóniát manifesztálták, lényegében csak a
franciákkal – kényszerből vagy önkéntesen – együttműködő muzulmán elit vett részt. Az ünnepségek főként
a kairóiak kíváncsiságát elégítették ki, az ünneplők lelkileg nem kerültek
közelebb egymáshoz. Az ünneplés szimbólumai és azok mélyebb jelentése mindkét
csoport számára idegenek maradtak. Annak ellenére, hogy a franciák beleegyeztek
bizonyos muzulmán külsőségekbe, nem azonosultak a mögöttük rejlő iszlám értékekkel.
A homo islamicus
francia szemmel
Nem kétséges, hogy a világot és Európát Napóleon civilizációs körökre osztotta.
A széles értelemben vett nyugat-európai kultúra állt hozzá legközelebb: az angol, a
francia, anémet és a spanyol. A forradalom harmincmillió
franciát olvasztott össze egy nemzetté. Európa többi régióját Napóleon kulturálisan fiatalabbnak
tartotta, a világ egyéb részeit – Amerika kivételével – barbárnak vagy éppen mesésnek. Az egyiptomi
hadjárat nagymértékben hozzájárult a Keletről alkotott véleményének revideálásához.
A hadjárat számos résztvevője örökítette meg emlékeit írásban. A visszaemlékezések
szinte kivétel nélkül hangsúlyozzák az eddig egymástól elszigetelten élő kultúrkörök közötti
szakadékot. Napóleon emlékiratai
is civilizációs missziónak tekintik az egyiptomi hadjáratot. A többek között Newton, Lavoisier, Watt,
Franklin által fémjelzett nyugati kultúra a franciák szerint a fényt vitte el
Egyiptomba, ahol könnyűszerrel megnyerheti a lakosság millióit.
A Kelettel való első találkozás általában csalódást
okozott a franciáknak, akik ezirányú ismereteiket az
ókori keletről szerzett tanulmányaikra alapozták.
Mindenütt romokat és szegénységet láttak. A mesés Alexandria néhány ezer lakosú romos
városnak tetszett, akárcsak az ókoriak által megénekelt Siena
vagy Théba. A
Kelet emberének mentalitásában a
vallási fanatizmus volt leginkább szembeötlő, amelynek kiirtása
a franciák egyik legnagyobb gondját jelentette. Ettől függetlenül a keletiek felkeltették a felvilágosult
franciák érdeklődését. A legmegdöbbentőbbnek a muzulmánok fatalizmusát tartották. A muzulmánok takargatják az igazságot, állandóan apátiában és morális letargiában élnek. Az egyetlen dolog, amit nehézség nélkül csinálnak, a várakozás. Kisszámú erényeik közé tartozik az idősek tisztelete, amely viszont
lehetetlenné teszi a társadalmi élet bármilyen megváltoztatását. A franciák
mint katonákat
sem tisztelték ellenfelüket, szerintük fogalmuk sincs az
igazi hadviselésről. Ezen nézetek miatt Egyiptom 1801-ben történt elhagyását a franciák úgy élték meg, mint a civilizációs misszió megszakítását, amely Ismét a barbár világ felé taszítja az iszlám híveit. Még Chateaubriand – aki egyébként nem értett egyet a hadjárat napóleoni, heroikus interpretációjával sem vonta
kétségbe annak kulturális-civilizációs jelentőségét. Ő a szerzője annak a szélsőségesen
Európa-centrikus memoárnak, amely Keletet súlyos megrázkódtatásokat átélő letargikus világnak mutatja be. Ebben az egészen idegen világban a napóleoni propaganda arra törekedett, hogy az arabok nemzeti
érzelmeire
hivatkozva iszlám reáliákra adaptálja a francia forradalom
mindent mobilizáló aktivitását.
A forradalom előtt a nemzet fogalma túlzottan általános és homályos volt,
kizárólag
földrajzi-etnikai határokhoz kötődött. A társadalmi szerződés eszméjén
alapuló felvilágosodás-korabeli filozófiai gondolkodásban még a „nép” terminust használták. A „nép” szó „nemzetre” cserélésének
messzemenő következményei lettek. Már 1789-ben, bárki megkérdezése, hogya „nemzethez” tartozik-e, par exellence politikai kérdésnek számított. A monarchista francia alkotmány a nemzet szuverenitását hangsúlyozza. A király állami tisztviselő, a nemzet tisztviselője. Megszületett a „haza veszélyének” ideológiája, a „veszélyeztetett nemzet” fogalma. A veszélyt pedig csak valamennyi francia együttes erőfeszítése képes elhárítani. A nemzeti és hazafias fogalmak közti különbség elmosása – az utóbbi könnyebben érthető a széles néptömegek számára – kitágította a nemzet fogalmát. A „nation” szó egyre inkább
politikai és nem társadalmi jelentést vett fel. A „hazafiság” pedig a francia forradalomban nem a nemzeti tudat érzetét jelentette, hanem a nemzet politikai egységét, amelynek alapja az ideológia egység.
Ezek után Egyiptom népének etnikai és nemzeti hovatartozása igencsak nagy fejtörést okozott a franciáknak. Egyiptomnak akkor kb. hárommillió lakosa volt. Az országot kétszázezer
kopt lakta,
néhány ezer görög, az arab hódítók
leszármazottainak kis csoportja, arab kis- és középbirtokosok, muzulmán falusiak, fellahok és beduinok, száz-százhuszonöt
ezer nomád arab és kétszázezer török, az egykori mamelukok és janicsárok. Volney
arabokra, koptokra, törökökre és mamelukokra osztotta az ország lakosságát. Galland szerint görögök, zsidók, muzulmánok, koptok és arabok lakják Egyiptomot. Még számos eltérő vélemény ismeretes, de nem született nemzeti-etnikai kritériumok szerinti felosztás. A francia tudósok egy dologban értettek egyet: „egyiptomi nemzet” nem létezik. Arabok alatt a nomád népcsoportot értették, koptoknak a
római császárság korából származó egyiptomiak leszármazottait nevezték. Könnyebben el tudták különíteni az etnikai és vallási csoportokat, a
zsidókat, görögöket,
a szír
keresztényeket, örményeket. Napóleon viszont Keleten igen szívesen használta a „nemzet” szót a különböző kisebbségi csoportok esetében. Legfontosabb kritériumnak a vallási hovatartozást és a belső törzsi
összetartást érezte. A drúzok emírje, Bechir,
Akka mellől levelet kapott
Napóleontól, aki katonáinak élelmet kérve arról biztosítja, hogy fő célja a drúz „nemzet” felszabadítása. A Szent Ilona-szigeten íródott
emlékirat szerint Szíriát négy nemzet lakta.
Napóleon számára a legbonyolultabb az egyiptomi muzulmánok hovatartozása volt.
A hadvezér tisztában volt az alapvető vallási kötelékkel, amelyetnikai származástél függetlenül egybefonta a nagy iszlám közösséghez való tartozás érzésétől fűtött
muzulmánokat. Az európai tudat válságának, amely hosszú folyamat eredményeképpen a modern értelemben vett nemzetfogalom kialakulásához vezetett, nem volt adekvát
megfelelője a muzulmánok között. Egyiptomnak nem volt egyiptomi nemzeti
jellege, mélyen az iszlám szellem hatotta át. Első beszédeiben Napóleon a les peuples
de l'Egypte formulát használta. A városokban Kairó vagy Alexandria népéhez fordult. Katonái előtt malheureux habitants du Nil néven emlegette az ország lakóit. Napi parancsait Egyiptom lakosaihoz intézte. Soha nem használta az arab nemzet, gyakran viszont a törökök kifejezést, amellyel a szultán összes alattvalóját jelölte. A besorolás kritériuma itt az állami és nem az etnikai hovatartozás volt.
A napóleoni legendában az egyiptomi expedíció hatalmas méretű modernizációs vállalkozásként maradt fenn, amelynek célja az európai társadalmi-jogi szerkezet Keletre való átültetése volt. A franciák jelenléte alatt az egyiptomiak kétségkívül számos addig ismeretlen technikai, orvosi újdonságot és egy másféle társadalmi berendezkedés vízióját ismerhették meg, de rövid volt az idő ahhoz, hogy a változások meghozzák az első eredményeket. A császár később is
gyakran emlegette Egyiptomot. A Franciaország megmentése érdekében a keleti hatalomról lemondó uralkodó
mítosza igen közel állt hozzá. A valósággal való szembesülés azonban szétoszlatta a Keletről korábban kialakított elképzeléseket. Kialakult a keleti ember új sztereotípiája: a fanatikus an vallásos, cselekvésre képtelen emberé, akire Napóleon hol barátsággal, hol erőszakkal kívánt hatni. A cél az ország európai mércével mért kormányzása lett volna, de ezt a kolonializmus mindenütt érvényes törvényszerűségei miatt nem lehetett hosszú időn át megvalósítani.
Andrzej Filip:
Egipt w propagandzie Napoleońskiej, (Egyiptom a napóleoni propagandában) „Przeglad Historyczny” 1992. LXXXIII. kötet 2. sz. 236–266. p.
Nagy László Kálmán