Klió 1995/2.

4. évfolyam

KORA ÚJKOR

Duro Sarosac:

Boszniai horvátok Pécs környékén

A máig Pécs környékén élő – a köznyelvben egyszerűen csak „bosnyákoknak” nevezett – boszniai horvátok történetének monografikus feldolgozásával ismerkedhet meg az olvasó, ha kézbe veszi Sarosácz György csaknem négyszáz oldalas munkáját. A kellemes méretű, jól forgatható, gazdag forrásanyagot, térképet, település-vázlatot, jellegzetes és szép fényképeket s mellesleg számos érdekes dokumentumnak – így pl. a Mária Terézia-féle horvát nyelvű Urbarium-nak, vagy a XVIII. század második feléből származó községi összeírások tabelláinak – a fotóit is tartalmazza. Ez a kötet kézikönyvként kerülhet mindazon kutatók, pedagógusok, vagy a téma iránt érdeklődő olvasók könyvespo1cára, akik később is emlékezetükbe kívánják idézni az immár évszázadok óta: Magyarországon élő népcsoport történelmét, pontosítani akarják életmódjuk, gazdálkodási rendjük, letelepedési helyük, családi, közösségi viszonyaik stb. egy-egy mozzanatát.

Különösen figyelmébe ajánlható a kötet azoknak az érdeklődőknek, akik bizonyosan tudják vagy csak homályosan sejtik, hogy őseik az egykor a török elől menekülő vagy éppen általuk áttelepedni kényszerített, esetleg a háborús időkben elvadult országrész üresen maradt jobbágytelkeire csalogatott boszniai horvátok között kereshetők. Számukra bizonyára izgalmas búvárkodásra, örömteljes felfedezésre, ráismerésre adnak lehetőséget a néhai családfők elő- és családneveit tartalmazó összeírások, névsorok vagy a földrajzi nevek névmagyarázatai éppen úgy, mint maga a nyelv. A személynevek egykori, történeti változatukban jól olvashatók a conscriptiok kitűnő fotómásolataiban, de nyomtatott formában megtalálhatók a mellékletként csatolt, s az 1695 és 1752 között készült népesség-összeírásokban is. A történeti nyelv tanulmányozását a gazdag forrásidézetek (Canonica Visitatio, Discriptio, Historia Domus stb.) s nem utolsó sorban az urbárium szövegének elemzése teszi lehetővé. Az anyanyelven olvasók számára bizonyára nem kevesebb élményt jelent az sem, hogy a szerző egész munkáját az élő nyelvben használatos nyelvjárásban írta meg, vagyis az adott szavaknak nem a szótári alakját használta (pl.: povijest – povest = történelem; sjetvasetva = vetés; klijet – klet = vincellérház, présház; biljeznistvo – beleznistvo = jegyzőség stb.)

Sarosácz György évtizedek óta avatott kutatója a hazánkban élő délszláv népek történelmének, etnográfusként megteremtője volt a délszláv bázismúzeumnak, amelynek kialakítása során maga gyűjtötte a tárgyi emlékeket, a szellemi hagyományt, a dokumentumokat. Most arra vállalkozott, hogy differenciált ismeretanyagának felhasználásával aprólékosan és árnyaltan mutassa be ennek a nagyszámú és sokféle etnikumnak egy kisebb, összetartozó népcsoportját: a boszniai horvátokat. Kilenc Pécs-közeli településen élnek (bár közülük három: Áta, Szalánta és Szőkéd valamikor a Siklósi járáshoz tartozott, s csak a maradék hat volt ún. Pécs városkörnyéki település), katolikusok és őrzik anyanyelvüket. A kilenc településen: Áta (Ata), Kökény (Kukinj), Németi (Nijemet), Pogány (Pogan), Szalánta (Salanta), SzemeIy (Semelj), Szőke (Suka), Szőkéd (Sukit) és Pécsudvard (Udvar) napjainkig nagy számban élnek „bosnyákok”, arányuk a két világháború között mindenütt meghaladta a lakosság ötven százalékát. A róluk szóló történeti szakirodalom mindenkor egyben településtörténet is. A szerző kiemelten foglalkozik a horvát lakosság történeti múltjával, a körülöttük zajló eseményekkel, a csak őket érintő rendelkezésekkel stb., de ez a történelem mégsem különíthető el az itt élő magyarok múltjától. Életük, hétköznapjaik egybeolvadtak, egy településen belül a sorsuk megegyezett. A hasonlóság különösen megmutatkozik a gazdálkodás, a településszerkezet, a községben kialakult – részben a földrajzi adottságok, részben a gazdálkodási rendszer diktálta – építkezési szokások vonatkozásában.

Sarosácz György munkájának középpontjában viszont ezúttal éppen a gazdálkodás, azon belül is a földművelés és állattenyésztés áll. A történelem fonalát a honfoglalás előtti időktől kezdi gombolyítani szerzőnk, s bizonyos szálak elvezethetnek akár napjainkig is, de mondanivalójának legtöbbje mégis a XVIII–XIX. századra esik. Ez a két évszázad bír meghatározó jelentőséggel a mai Magyarország területére került boszniai horvátok

történelmében.

Szerkezetileg négy nagy egységre bontotta kötetét a szerző. Közülük a második és harmadik nagy fejezet közel 150-150 oldalon tárgyalja egyrészt a gazdálkodás, másrészt a társadalmi viszonyok témakörét. Az első hatvan oldal bemutatja a települések kialakulását, változását, az utolsó rész pedig a családfők neveit tartalmazza időrendben és községenként.

Magával a településsel, a lakosság összetételévei, a betelepülés folyamatával, a hatalmi viszonyok változásával foglalkozó első fejezet bemutatja a térség helyzetének alakulását a történelem sodrában, de községenként sorba véve is konkretizálja a régmúlt eseményeit. Talán legérdekesebb része ennek a fejezetnek a 3. pont alatt tárgyalt téma, mely „A település, a lakóházak és gazdasági épületek” címet viseli, s melynek mintegy bevezetőjeként fejti ki a szerző, hogyan kapták az e térségbe települő boszniai horvátok a „bosnyák” elnevezést. Itt kaptak helyet az egyes falvak településszerkezeti vázlatrajzai, bőséges leírását olvashatjuk a lakóházak s gazdasági épületek felépítésének, s a szép fotókon láthatók is ezek a házak, csűrök, magtárak, földbevájt tyúkólak. A további alfejezetekből megismerhetjük a bosnyákok házbelsőinek változását, lakásberendezését, sajátos bútorzatát, majd az útviszonyokat, a kereskedelem és a vendéglátás színes kavalkádját. Ízelítőül álljon most itt annak felsorolása, mi minden volt kapható egy egyszerű falusi boltban a XIX. század első felében: só, élesztő (kovász), cukor, gyufa (gyújtó), petróleum, dohány, kocsikenőcs (kolomász), ostorszíj, lószerszám, kenderkötél, papír, füzet (irka), ceruza, zsinór (paszomány), cérna, fonal, tű, kapa, lapát, kasza, szeg.

A második nagy fejezet a gazdálkodás részletes bemutatását tartalmazza. Ezen belül az első nagyobb egység a földművelés, a második az állattartás, állattenyésztés, a harmadik a legelők, rétek témakörével foglalkozik. Súlyának megfelelően jelentős teret kapott a fejezeten belül a szőlészet-borászat, de szó esik a gyümölcstermesztésről, a szántóföldi zöldségtermesztésről, az erdőgazdálkodásról, a vízimalmokról és tejfeldolgozásról, sőt a növény (főleg gomba és gyógynövény) gyűjtéséről, a vadászatról és halászatról is. Érdekes részleteket tudhatunk meg a „bosnyákok” táplálkozási szokásairól, ételeik elkészítéséről, s végül ebben a fejezetben kapott helyet az egyes községek földrajzi-, dűlő- és határneveinek leírása, magyarázata. A földműveléssel foglalkozó fejezetek elsősorban a szántóföldi növénytermesztés, ezen belül a gabonatermelés kérdéskörét, az eszközöket, az egyes mezőgazdasági műveleteket (szántás, vetés, aratás, betakarítás, cséplés) mutatja be. Az állattartást tárgyaló fejezet foglalkozik a feudális kori állatösszeírások problémakörével, a rideg állattartás, az adás-vétel kiemelkedő jelentőségével, a pásztorkodás kérdéseivel, az állattenyésztésre való áttéréssel. Mivel a betelepülő lakosság (de általában a jobbágyok és zsellérek) életében hagyományosan jelentős szerepet játszott az állattartás, természetesen kapcsolódik a témakörhöz a legeltetés, makkoltatás kérdése, majd a jobbágyfelszabadítás után a legelő- és erdőelkülönözés,

A monográfia harmadik fejezete a falvak társadalmi viszonyait, az emberek társas kapcsolatait, a családi összetartozást, a hagyományosan szoros hierarchiát és munkamegosztást mutatja be. A legszemléletesebben ez a fejezet tárj a elénk a jobbágysors minden részletét. A társadalom alakulása, az átrétegeződés, a mobilitás nem választható el a földhasználattól, a teleknagyság változásaitól, a tulajdonviszonyoktól. Természetes tehát, hogy a fejezeten belül külön kiemelt helyet kapott a jobbágyfelszabadítás időszaka, de összehasonlítható adatokat találunk a XIX. század végéről és a XX. század elejéről is. A közigazgatásról, az egyházról, az egészségügyről, az iskoláról, a kisiparról és végül a katonaéletről szóló kisebb fejezetek teszik kerek egésszé az itt élő lakosságról bennünk kialakult képet. A fejezet végén a hétköznapi élet árnyoldalait villantja fel a szerző. Leír egy tűzesetet, melynek érzékletes képei az olvasó számára is átélhetővé teszik a pusztító tűzvész rémületét, majd bemutat egy „megátalkodott, gonosz csavargót”. Sarosácz György ebben a munkájában szikrázó-villódzó, mozgalmas és színes mozaikképet tárt elénk, melynek darabjai különböző matériából vannak, súlyuk és méretük is különböző, egyesek kiemelkednek, mások – a kevésbé jelentősek – a jótékony homályban maradnak, a kép bizonyos részeit (az újabb darabokat) alkotója erősebb megvilágításba helyezte. A műélvező természetesen nagyon kíváncsi az apró részletekre, némelyiket közelebbről is megvizsgálja, de végül is az összbenyomás válik maradandóvá: az alkotás hatalmas és tiszteletet parancsol, szép és izgalmas-megvásárolható és hazavihető.

Duro Šarošac: Bosanski Hrvati po okolici Pečuha. Ekonomska osnovica seoskog života (Boszniai horvátok Pécs környékén. A falusi élet gazdasági alapja) Bp. 1991. 397 p.

Takács Éva