Klió 1995/2.

4. évfolyam

KORA ÚJKOR

Az orosz történelem moszkvai szakasza

(Szerk.: Lindsey Hughes)

Az International Council for Soviet, Slavonic and East European Studies (ICSEES) támogatásával került sor e szakterületet kutatók IV. világkongresszusára (Harrogate, Yorkshire, 1990.júl.) a Brit Társaság (British Association) szponzorálásával. A tanácskozáson a kitűnő nyugat-európai és amerikai történészeken kívül először vettek részt háromszázan az akkori Szovjetunióból és Kelet-Európából. Sajnos (mint általában), könyv alakban az ilyen eszmecserék nagy késedelemmel jelennek meg, ami kihat ismertetésük időpontjára. A könyv a fenti tanácskozás előadásaiból ad válogatást, az új megközelítéseket előtérbe helyezve.

A tanulmánykötet első írása S. Barontói származik H. A. Ribakov: Jenkinson 1562-es térképéről címmel. Ribakov szerint ez a térkép (1974. évi műve alapján) két korábbi orosz alkotásra támaszkodhatott. Baron úgy véli, hogy Ribakov nem vette kellően figyelembe a korabeli nemzetközi és orosz térképkészítés együttes hatását Jenkinson munkájára. Az orosz történész ugyan jelzi, hogy III. Iván második feleségével művelt itáliaiak mentek Moszkvába, akiktől az orosz kartográfusok is tanulhattak, mégis fenntartja a térképészetben az orosz prioritást. Ezzel szemben Baron, L. Bagrow nyomán, valószínűbbnek véli, hogy az első birodalmi térképeket nem oroszok, hanem idegenek (pl. olaszok) készítették. B. P. Polevoj Hessel Gerritsz 1613–1614-es Oroszországról készült térképe eredetét vizsgálja. Ribakovval ellentétben Fjodor Boriszovics cár 1599–1600-ban a Nagy Atlaszba került kisméretű térképét véli (főleg a XVII. századi szibériai térképek sajátosságai miatt) Gerritsz munkája alapforrásának. Természetesen Polevoj is hangsúlyozza, pl. a további eredményes előrehaladáshoz. a holland térképtörténészek újabb kutatásainak szükségességét. Nagyon jellemző, amit a szerző arról ír, hogy az orosz térképstruktúráról vallott újszerű elképzelései egészen az 1980-as évek második feléig nem jelenhettek meg a szakirodalomban. C. Urness G. Delisle 1706-os Oroszország-térképéről Ribakovnak az 1974. évi művében kifejtett hipotézisét elemzi. Kétségtelen, hogy a korábbi utazók (pl. A. Jenkinson, S. von Herberstein és mások) művei hatottak a későbbi kartográfusokra (csakúgy mint a régebbi orosz térképek), de ebben az esetben P. V. Posztnyikov feltételezése látszik elfogadhatónak. Eszerint Delisle apja (C. Delisle) Világtörténetéből merített az orosz forrásokon kívül, abban pedig (igaz, a levéltári dokumentumok hozzáférhetetlensége miatt) Ribakov tévedett, hogy Delisle fő orosz forrása A. A. Matvejev volt. A következőkben a moszkvai központosított állam kialakulásának néhány vitatott kérdéséről olvashatunk. H. Birnbaum azt vizsgálja, megváltoztatta-e alapjaiban az orosz történelem menetét Novgorod 1478. évi moszkvai annektálása. Ismerteti az orosz történeti folyamatról A. Iszacsenko, Ny. Trubeckoj (az emigráns eurázsiai felfogás képviselői), C. Goehrke (a kérdés nemzetközi hátterének megvilágítása, a népgyűlés és a vezető tisztségviselők kompetenciája arányának elemzése), V. Janyin (valóban demokratikus intézmény volt-e a népgyűlés, avecse) és A. Zirnin (a centrifugális erők és a nagyfejedelmi hatalom kölcsönhatásáról) értékeléseit, vitatkozva velük és bővítve a ható tényezőket. Birnbaum szerint nem a szó modem értelmében funkcionáló demokráciáról beszélhetünk olyankor, amikor a vecse vesztett befolyásából, miközben a bojár arisztokrata vezetők hatalma nőtt. A moszkvai uralkodói hatalom genetikusan a bizánci és a mongol államfői jogokkal kapcsolható össze. Vele szemben gazdasági, társadalmi és politikai tekintetben Novgorod valóban nyugati orientációjú (litván és német kontaktusokkal bíró) orosz városállam volt. Mindezt azonban a szerző szerint nem szabad túlértékelni; a nyugati típusú fejlődés lehetőség maradt, a valóságban Novgorod tipikus keleti szláv ortodox városi közösség volt egészen bukásáig. A nyugatosabb, demokratikusabb fejlődést megszakították az 1471. és az 1478. évi események; így ezek alapváltozások voltak, míg a későbbiek csak betetőzték azokat. A történeti körülmények a moszkvai fejlődési útnak kedveztek. A másik városállamnak, Pszkovnak bekebelezését G. Pickhan elemzi. Rámutat a novgorodi és a pszkovi hatalmi struktúrák különbségeire és a Moszkvával kapcsolatos magatartás sajátosságaira. Szerinte a pszkoviak reálisan mérték fel helyzetüket, amikor a fegyveres harc helyett ez engedmények taktikáját választották, hogy legalább önkormányzatuk egy részét megőrizzék. Azonban ez se vált be, mivel az 1460-as években Pszkov a birodalom része lett és így 151O-ben a moszkvaiak már a betagolt terület ellen léptek fel.

Nagy figyelmet érdemel R. G. Szkfinnyikovnak a XVII. század eleji polgárháború (1603–1607) jellegéről és mozgató erőiről írott tanulmánya. A sok új szempont közül említenénk meg néhányat. Ilyennek véljük az orosz történészek vitáját, az 1601–1603. évi éhség következményeit, a Bolotnyikov-felkelés, I. és II. Ál-Dimitrij akcióinak társadalmi bázisát. A szerzö a Bolotnyikov-mozgalomnak csak parasztfelkelésként való kezelését leegyszerűsítésnek, a trónbitorlók parasztvédő politikáját pedig torzításnak tartja, amit a források nem bizonyítanak. Valójában az események hátterét heterogén társadalmi bázis képezte. Szkrinnyikov rámutat, hogy a „zavaros idők” elemzésekor tekintetbe kell venni az új katonai szolgáló rendszert és a vele kapcsolatos birtokadományozási lehetőségeket, a szabad költözködés időleges visszaállításának a kisnemesekre való hatását, az antifeudális burokbeli népi monarchizmust, és el kell vetnünk azt a nézetet, hogy a trónkövetelők elsősorban idegen hatalmak kreaturái voltak. A polgárháború szerinte vertikális an átrendezte az orosz társadalom csoportjait, és így jellegében ez a szakasz lényegesen elütött a „zavaros idők” befejező részétől.

H. F. Graham 1. Al-Dimitrij uralkodásáról írt forráselemző tanulmányt. A lengyel jezsuiták (Sawicki, Czyrzowski és Lawicki atyák) pápához küldött jelentéseiből Graham kitűnően rekonstruálja a Vatikánnak az orosz helyzetre vonatkozó értékelését és céljait. Másik négy korabeli vagy közel egykorú forrás is elterjedt Európában Dimitrijről; B. Barezzi, J. Pszonka, G. Gravenbruch beszámolója és egy anonim Rövid Traktátus. Ezek (nem szemtanúkról lévén szó) inkább a kor historiográfiai felfogását tükrözik. Graham írása végén joggal utal rá, hogy a források Szkrinnyikov higgadtabb nézeteit igazolják Kosztomarovval szemben.

J. Martin azt elemzi, hogyan vészelte át gazdaságilag a novgorodi terület az 1580-as háborús éveket. Tanulmánya értékes levéltári anyagon alapul. A nagy-novgorodi öt közigazgatási terület (pjatyina) kataszterkönyvei (Moszkva, Régi Iratok Központi Allami Archívuma; CGADA, 1209. fond) adataiból állíthatta össze a következtetéseit bizonyító 11 táblázatot. A novgorodi birtokosok túlélési stratégiája azon alapult, hogy különböző birtokaikat (ha a technika, a földterület és a munkaerő miatt kedvezőtlenné vált a helyzet) egy gazdasági szervezeti egységbe vonják össze. Noha fontosak voltak a természeti adottságok, a műveléshez szükséges munkaerő, a szerző mégis a gazdálkodás megszervezését tartja a leglényegesebbnek. Így rosszabb viszonyok közepette is a birtokok többsége ellátta élelemmel a földes urakat és a lakosságot. Ehhez persze sokszor a saját, a más birtoktesteken élők és a föld nélküli parasztok (bobilok) munkája, sőt pl. néha az erdőkből eredő kiegészítő jövedelmekre is szükség volt. B. Davies az ország déli határon (Kozlovi Terület, 1675) különféle szolgálatot teljesítő kisnemesek középső rétegének (az ún. egyportás bojárfiaknak) a helyzetét elemzi. A differenciálatlan tömeget a föld- és munkaerőhiány az újabb szolgálati és fiskális-terhekkel párosulva jogilag, gazdaságilag és társadalmilag az 1630-as éveket követő négy évtizedben fokozatosan fragmentálta. Érdekes, hogy a differenciálódás nem a gazdaságok és nem is a betöltött katonai rangok mentén ment végbe, hanem „egyéni szinten”. Az 1678–81-es és az 1696–99-es reformok a bojárfiak fenti csoportja hadseregbeli lejjebb sorolásához, alacsonyabb gazdasági és szociális státusukhoz vezettek. A folyamatot kitűnően érzékeltető tanulmány kapcsán rá kell mutatnunk a különböző hivatalok (prikázok) levéltári anyagai alapos, szakszerű elemzésére (lásd a 9.1, 2. és 3. táblázatot). Az 1670–1680-as évek fordulója katonai reformjainak a vidéki nemesek fizetőképességére és szolgálati státuszára való hatását vizsgálja írásában C. B. Stevens. Mivel a hadügynek központi szerepe volt ekkor is, a bojárfiak előmenetelének korlátai egyúttal gyorsították a gazdasági differenciálódást és a társadalmi státusbeli süllyedést. A katonailag több csoportba hierarchizálódott, ún. egyportás bojárfiak csak formálisan őrizték meg társadalmi rangjukat, valójában Dél-Oroszországban az 1670-es évektől egyre nagyobb részüket sújtották különböző terhekkel, kötelezték a hadsereggel kapcsolatos munkákra, miközben gazdaságuk a tönk szélére került. Így szociálisan az adózó rétegekhez közeledtek, szolgálatilag pedig az alacsonyabb értékű és társadalmi hovatartozás szerint heterogén katonai alakzatokba (pl. a gyalogságba) süllyedtek le. Stevens rámutat, hogy lassú (néha a kormányzat is tompította a státuszromlást), gazdasági, szociális és szolgálati tekintetben sokszor eltérő mértékű folyamatokról van szó.

Utóiratként (melynek címe: Oroszország Péter reformjainak előestéjén) a tanulmánykötetet a szerkesztő, L. Hughes írása zárja. A szerző Foy de la Neuville-nek az 1689-es orosz udvari politikát tágabban bemutató művét elemzi az 1698. évi párizsi kézirat alapján. Megállapítja, hogy az 1680-as évekbeli Moszkváról szóló egyik legérdekesebb külföldi forrással találkozhatunk. Különösen fontosak a B. A. Golicinről, a „nyugatosokról” (Golicinről s Matvejevről) és a konzervatívokról (főleg Joakim pátriárka és kevésbé L. Nariskin), a Miloszlavszkijek és a Nariskinok harcáról, valamint a Péter-pártiakon belüli küzdelmekről szóló újszerű elemzések. Maga Péter (az akkori „éretlen kamasz”) csak marginálisan szerepel e műben. Fontos, hogy Hughes rámutat, milyen szerepet játszott Neuville vallásos és politikai meggyőződése, informátorai és prekoncepciója. Figyelmeztetése ugyancsak megszívlelendő, Főleg az, hogy az idegen források tanulmányozása akkor viszi előre az orosz történelem megoldatlan kérdéseinek tisztázását, ha megfelelő forráskritikával élünk és a fentieket az orosz anyaggal is összevetjük. A recenzens csak méltányolhatja az érdemi dialógus létrejöttét a nyugati és a közép- és kelet-európai szakemberek között és azt, hogy a tanulmánykötetben az orosz történet moszkvai szakaszának valóban vitás és fontos témái kerültek újszerű megvilágításba.

New Perspectivce of Muscovite History (Selected Papers from Fourth World Congress for Soviet and East European Studies, 1990). Ed. by Lindsey Hughes (Új távlatok az orosz történelem moszkvai szakaszára) Szerk. L. Hughes. London, New York, 1993. St. Martin's Press. 197 p.

Kurunczi Jenő