Klió 1995/2.

4. évfolyam

KORA ÚJKOR

David Eltis:

Az európaiak és az afrikai rabszolgák

Csakugyan: miért éppen az afrikaiakat hurcolták előszeretettel rabszolgának az európaiak az Újvilágba? Adam Smith óta elfogadott a séma: az egyik kontinens népei arra kényszerítették a másik kontinens népeit, hogy egy harmadik kontinensen fogyasztási cikkeket termeljenek, mivel úgy találták, hogy a harmadik kontinensen élő népek nem voltak alkalmasak erre a célra. Vagyis tulajdonképpen még azok is, akik faji kérdésnek tekintik az ügyet, elsősorban gazdasági, haszonszerzési szándékokra vezetik vissza a rabszolga-kereskedelmet. Úgy vélik, ez volt a legolcsóbb megoldás. G. Frederickson történész szerint például, ha a fehér rabszolgaság elegendő hasznot hozott volna, bizonyára azt vezetik be. Mi az eredete hát a rabszolgaságnak, miért, hogy az egyik nép „arra való”, a másik nem, és miért változott meg idővel az ezzel kapcsolatos felfogás?

A választó vonal a „közénk tartozók” és a „kívülállók” között húzódott. Ez a választóvonal létezett Európában már a római időkben, és létezett Nyugat-Európában a XV. században, amikor odatartozónak tekintettek mindenkit, aki ott élt, és keresztény volt. A rabszolgaság nem volt elterjedt Európában, de ahol létezett, ott a nem keresztényekre, többnyire az afrikaiakra korlátozódott. Hasonló felfogás és gyakorlat érvényesült az iszlám világban is, természetesen ott „kívülállónak” a nem muzulmánt tekintették.

„A tulajdonképpeni kérdés nem az, hogy miért szűnt meg a rabszolgaság Nyugat-Európában a kora újkorra, vagy hogy miért korlátozódott más kontinensek népcsoportjaira 1500 tájára, hanem inkább az, miért nem a régi, kevésbé válogató alapokon kelt újra életre, amikor az amerikai bányák és ültetvények lehetőségei megnyíltak” – teszi fel a kérdést a szerző, és megpróbál a gazdasági motiváció ki nem elégítő magyarázata mellett más

szempontokat találni. Az utóbbi évtized irodaimában a „közénk tartozó” és a „kívülálló” között a válaszvonalat a „hatalmi viszonyok”, a társadalmi osztályokhoz tartozás, az érdek szabta meg. Gyakran érveltek azzal, hogy az európai fizetett szolgák, vagy az amerikai őslakosok kényszermunkáját anyagi okokból cserélték fel az afrikai rabszolgák munkájával, mert egyszerűen így volt olcsóbb. A tanulmány írója szerint azonban nem ilyen egyszerű a probléma. További kérdések merülnek fel ugyanis: valóban nem voltak-e az etnikai csoportok és a munkaerő-megoldások ismertkombinációján (kényszermunkás bennszülöttek, szolgaállapotú vagy szabad bérmunkás európaiak és afrikai rabszolgák) kívül más lehetőségek is. Hogyan alakult ki, és három évszázaddal később hogyan, miképp hunyt ki az európaiak fejében az a sztereotípia, hogy a kánaániták, szlávok és afrikaiak rabszolgaságra valók?

Ami az európaiak teljes rabszolgaságra vetését illeti, éppen ez lett volna a legolcsóbb; következésképpen ez érte volna meg a legjobban. Nem kellett volna Amerikába menet előbb elhajózni Afrikába, ott a parton várakozni, amíg begyűjtik a feketéket; s ha bérelt hajóval közlekedtek, még annak a bérét is fizetni. Ráadásul a sokkal zsúfoltabb négerszállító hajókon sokkal többen pusztultak el az úton, mint fehér utasok esetében. Az európai népszaporodás mértéke sem volt olyan alacsony, hogy emiatt meg kellett volna kímélni az európaiakat arabszolgaságtól.

Persze, mint ismeretes, vittek a gyarmatokra európai elítélteket számos európai országból. Például Britanniából az 1700-as években mintegy fél évszázadon át évi 1000 főt, de ez elenyésző szám Afrika évi 25–50 000 fős emberveszteségéhez képest, amely háromnegyed évszázadon át gyengítette a fekete kontinenst.

Ezenkívül számos más lehetséges forrása is volt a gyarmati munkaerőnek. Például a háborúban szerzett foglyokból, mondjuk az ír és skót lázadások után, vagy a csavargókból, szegényekből is kitelt volna Európa 50 ezres „kivitele” anélkül, hogy az afrikaiakhoz hozzányúltak volna. A rabszolgaszállítás, -eladás ügynökségei, kereskedőhálózata és árai korán kialakultak; és olcsóbban dolgoztak Európában, mint ahogy az afrikai rabszolga-kereskedelem tette. A francia és spanyol kereskedők összekötő láncszemként működtek a bíróságok és a gályák között. Londonban társaságok foglalkoztak az elítéltek átvételével, behajózásával. átszállításával; Amerikában szintén felkészült kereskedőhálózat közvetítette ki a rabszolgákat gazdáikhoz. A rendszer tehát olajozottan működhetett volna európai kényszermunkásokra alapozva is. Mégsem alakult ki tömegméretekben az európaiak rabszolgasága; második jobbágyságról beszélhetünk Kelet-Európában, második rabszolgaságról azonban nem. Az európaiak gyilkolták egymást, halálbüntetést, börtönt, gályarabságot osztogattak egymásnak – rabszolgaságra azonban a kívülállókat vetették. Az öreg kontinens lakói akkor közelítették meg legjobban az igazi rabszolgaságot, amikor elítéltjeiket az országhatáraikon túli kényszermunkára küldték. A földrajzi felfedezőutakra viszont javarészt fegyenceket vittek. De különbségek voltak az egyes országok között: Spanyolországban és Itáliában a rabokat főként gályára irányították, az angolok inkább a távoli gyarmatokra száműzték őket, a franciák és portugálok mindkét módszert alkalmazták; a hollandok egyiket sem.

A kényszermunkát és a valódi rabszolgamunkát két jegy alapján élesen el lehetett különíteni. Az előbbihez bűnt kellett elkövetni, de kevésbé volt önkényes a bánásmód, mint a rabszolga esetében. Emellett a bűnöző jogi helyzete nem öröklődött. A fegyencekkel való bánásmód különben államonként különbözött. Például az angolok sem életfogytig-tartó büntetést, sem sok kényszermunkát nem szabtak ki; a hollandok annál inkább, és kínzást is alkalmaztak. Az angol elítéltek nem térhettek vissza Angliába 7 illetve 14 évig, de amint partot értek a gyarmaton, megvásárolhatták a szabadságukat. A csavargók csoportja természetesen minden európai országban nagyobb volt az elítéltekénél. Ezeknek azonban csekély hányadát küldték Amerikába, inkább fizetett szolgaságra, dologházba, állami fegyverüzembe vagy gályára küldték őket, nem rabszolgának.

A rabokat két csoportba oszthatjuk. Egyikbe a fennálló rend ellen lázadók tartoztak, őket vagy halálra ítélték, vagy börtönbüntetésre, de soha nem rabszolgaságra. A másik csoportba a hadifoglyok sorolhatók; ővelük bántak a legjobban, kicserélték, kiváltották a fogságból.

Igen eltérő körülmények között szállították a hajók Amerikába az európaiakat és az afrikaiakat. A rabszolgaszállító hajókba három-négyszer annyi négert zsúfoltak be, mint egy európai elítélteket vivő hajóba. Az európaiak tartózkodása attól, hogy európait rabszolgaságra vessenek, csak a muzulmánoknál van meg hasonló mértékben. Érdekes megfigyelés, hogy a rabszolgaság sokkal gyakoribb Dél-Európában, mint északon, a rabszolgapiacok a mediterrán partokon voltak, nem Északnyugat-Európában.

A tanulmány írója a továbbiakban két kérdésre keres választ. Mi az eredete ennek arabszolgasággal kapcsolatos európai magatartásnak, s hogyan kapcsolódik e magatartás a faji kérdéshez? A második: mi vezetett bizonyos európai országokban később a rabszolgaság eltörléséhez? Feltűnő ugyanis, hogy éppen azok az országok, amelyek semmiképpen nem tudták volna elképzelni saját népük fiait rabszolgának, egyáltalán nem kifogásolták a tengerentúli rabszolgamunkát a nem európaiak számára, ám ugyanők álltak végül a rabszolgaság betiltásáért harcoló mozgalom élére.

Eric L. Jones szerint azért más az európaiak felfogása a rabszolgaságról a kora újkorban, mint a világ más népeinek, mert Európában – más kontinensektől eltérően – erős volt a politikai megosztottság, ez versengésre ösztönözte az államokat. Érvényesülhetett a „nagyobb méretek, nagyobb haszon” elve, a felhalmozott tudás, emelkedett az egy főre jutó jövedelem. Mindezt elősegítette az egyszerű családszerkezet elterjedése, ez is jellegzetesen európai vonás. Az európaiak azért is ellenezték saját társaik rabszolgaságba süllyesztését, mert fontosnak tartották az egyént, az egyéni értékeket, továbbá, mert ezt a felfogást erősítette a piaci magatartás kialakulása. Thomas Haskell azt állapítja meg, hogy a kapitalizmus, a piac olykor éppen a rabszolgaság ellenében hat. A piacrendszer eleinte kitágította az emberek tapasztalati érzékelését, s azt az érzést keltette bennük, hogy hatalmukban áll a dolgokba és mások életébe beavatkozni. A mások iránti erkölcsi felelősség csak később, 1750 után kezdett ébredezni bennük. Ekkor azonban a nem európaiak már rabszolgák voltak, így irántuk közönnyel viseltettek.

A piac jelenléte, az egyéni jogok elismerése mellett Németalföldön és Angliában további vonások járultak hozzá az egyén szerepének fontosságához: a szűk család korai feltűnése, a késői házasságkötés, a gyerekek korai munkába állása; a nem feudális földtulajdonosság; a nagy tömegű nem mezőgazdasági népesség ellátását lehetővé tévő élelmiszertermelés. Ezek a tényezők alapul szolgáltak a viszonylagos politikai és gazdasági szabadsághoz, amely kizárta az európaiak rabszolgaállapotát.

A XVI. századra tehát kialakult, hogy elfogadhatatlan az európaiak rabszolgasága. Másként kifejezve: az európaiak – ekkor – képtelenek voltak befogadni társadalmi szerződés-koncepciójuk kereteibe az óceánon túli népeket. Majd a XIX. század végére formálódott úgy át a gondolkodás, hogy most már megengedhetetlennek tartották bárkinek arabszolgasorban tartását. A rabszolgaság eltörlése felé vezető első lépést a XVI. században a spanyolok és a portugálok tették meg azzal, hogy megpróbálták kiszabadítani rabszolgaságba esett honfitársaikat észak-afrikai fogságukból. Hatalmas magánadományokat, majd állami adományokat használtak fel erre a célra. Később Hollandiában létesült „rabszolga-alap”, majd számos tengeri állam kötött szerződéseket az észak-afrikai és az oszmán-török állammal hajói legénységének biztonsága érdekében. A dologban az az ironikus, hogy mindezek az intézkedések éppen a legnagyobb holland és angol rabszolga-kereskedők zsebére hajtották a legnagyobb hasznot.

Kérdés, hogyan és mikor terjedt ki a „hozzánk tartozó” státusa a nem európaiakra. Lassú, fokozatos folyamat volt ez; először a bennszülött amerikaiakat fogadták be, s az Európában élő nem európaiakat. A folyamat a gondolkodás történetében is követhető: Locke után már nem sokan merték védelmükbe venni a rabszolgaság intézményét, bár a felvilágosodás idején bizonytalan a kérdés megítélése.

Az tény, hogy éppen azok az országok váltak a későbbiekben az abolicionizmus fő harcosaivá, amelyek a legnagyobb rabszolga-kereskedelmet bonyolították le. A szerző szerint a britek esetében ennek magyarázata abban rejlik, hogy ők érintkeztek a legnagyobb mértékben a rabszolgákkal, ők láthatták a legtöbbször, s ismerhették fel sorsuk embertelenségét.

Egészen más volt a helyzet Németalföldön. Náluk nem volt rabszolgaság ellenes mozgalom, és a rabszolga-kereskedelmük is jelentéktelenné zsugorodott a XVIII. század végére. A ki- és bevándorlás mértékét mutató számok is igen alacsonyak a hollandoknál, azaz ők nem keveredtek nem európai népekkel.

Az eddigiekből további megállapítások szűrhetők le. Ami a fehér emberek feketékkel kapcsolatos magatartásának eredetét illeti, nem csupán gazdasági szempontok játszottak közre. Az európaiak szemében nem a relatív haszon volt a döntő, hanem képtelenek voltak európai társaikat rabszolgának látni. Arra viszont kevés volt az idő, hogy kiterjesszék a „hozzánk tartozók” fogalmát a „kívülállókra”.

A második megállapítás: az európaiak, főként pedig az angolok két nagy gazdasági lehetőséget is elszalasztottak, Az egyiket éppen azzal, hogy nem saját társadalmuk tagjait tették rabszolgává, holott ez alacsonyabb költséggel magasabb jövedelemhez juttatta volna őket; a másik gazdasági előnyt pedig akkor engedték ki a kezükből, amikor a XVIII. század vége felé kezdték maguk közé befogadni az óceánon túli népeket. Az első „elmulasztott lehetőség” hozta létre az afrikai–amerikai rabszolga-kereskedelmet, a második pedig mindenestől véget vetett a rabszolgaságnak Amerikában.

Harmadszor: a XVII. századi kapitalizmus korántsem volt annyira féktelen és mohó, ahogy sokan állítják. A profithajszolást bizonyos egyezményes korlátok és a szegényebb osztályok ellenállása fékezte. Az európai társak rabszolgaságra kényszerítése kívül esett e korlátokon.

Utoljára, de nem utolsósorban: az angol és a holland társadalomban éppen az egyén szerepévei kapcsolatos felfogás járult jelentékenyen hozzá az amerikai néger rabszolgatartás kialakításához, ugyanis saját honfitársaik nem válhattak rabszolgává vagy életfogytig elítéltté.

Összegezve: az, hogy nem volt európai származású rabszolga, azt bizonyítja, hogy a csak gazdasági okokra támaszkodó történelemmagyarázat gyakran tévutakra vezet.

David Eltis: Europeans and the Rise and Fali of African Slavery in the Americas: An Interpretation (Az európaiak és az afrikai rabszolgaság kibontakozása és megszűnése Amerikában – magyarázat). The American Historicai Review, 98. kötet, 5. szám, 1993. december, 1399–1423. p.

Fodor Mihályné