Klió 1995/2.

4. évfolyam

KORA ÚJKOR

B. J. Spruyt:

Magyarországi Mária és a vallásreform

B. J. Spruyt leideni egyetemi tanár cikke Habsburg Máriáról, II. Lajos magyar király feleségéről szól. A dolgozat érdekességét növeli a magyar olvasó szemében, hogy egy külföldi tudós szél arról, hogyan látja a reneszánsz kori magyar királyi udvart.

Mint ismeretes, Mária, Szép Fülöp és Őrült Johanna leánya, V. Károly német-római császár húga Németalföldön nevelkedett, de már hathónapos korában kijelölték számára életútját: az I. Miksa császár és Ulászló magyar és cseh király között megkötött egyezség értelmében Mária Ulászló ezután születő fiához megy férjhez, Ulászló Anna nevű leánya pedig Miksa unokájának lesz a felesége. A kettős házassággal a császár Közép- és Kelet-Európában akarta bővíteni birodalmát. Négy hónappal később meg is született Ulászló fia, Lajos. Az újszülöttet frissen leölt disznókból készített „inkubátorban” tudták életben tartani (érdekesség az orvostudomány történetéből!).

Tíz évvel később megtartották Bécsben a két gyermek esküvőjét, majd 16–17 éves korukban Budán megülték a lakodalmukat. A boldog házasság csupán négy évig, a mohácsi csatáig tartott, a 21 éves Mária özvegységre jutott, és soha nem ment többé férjhez. 1531-ben bátyja, V. Károly kívánságára Németalföld helytartója lett, majd 1555-ben lemondott, és Spanyolországban halt meg 1558-ban.

Mária királyné egész életét a Habsburg-ház hűséges szolgálatának szentelte: Magyarországon támogatta férjét a Habsburg-ellenes nemességgel szemben, majd 1526 után bátyja, Ferdinánd mellé állt Zápolyai János ellenében a magyar trónért vívott harcban. Később Németalföldön szintén a Habsburg-törekvések, a területi egyesítés és a központosítás érdekében tevékenykedett. Egyetlen dologban távolodott el bizonyos fokig a Habsburgok politikájától, s ez a vallás volt. A tanulmány készítője főleg azt vizsgálta, számtalan adatot, kortársat, különféle dokumentumot szólaltatva meg: igaz-e, hogy titokban Luther követője lett. Az igen gazdag bizonyító anyagból csak utalásszerűen említjük meg a fontosabbakat, s inkább a szerző végkövetkeztetéseit emeljük ki.

A bécsi püspök, Johann Fabri 1530-ban egy prédikációjában nyílt célzással Mózes és Áron leprás nővéréről – Máriáról – beszél. 1522-ben Mária és Lajos udvarában humanisták vitatkoznak arról, vajon Luther Erasmustól vette-e a gondolatait. 1523: egy tanácsos azt jelenti szászországi Bölcs Frigyesnek, hogy Magyarországon ediktumot bocsátottak ki Luther követői ellen, azonban Mária királyné leállította az üldözéseket, hiszen „a szóbeszéd szerint maga is jó evangélikus”. Mi több, Brandenburgi Albrecht lutheránus könyveket küldött a királynénak. Da Burgo nuncius ugyanezt jelenti: Mária támogatja a lutheránusokat, udvarába fogadja őket. Sokat mond azoknak a humanistáknak, művészeknek a felsorolása, akik Mária és Lajos udvarához tartoztak, vagy bejáratosak voltak oda: Simon Grynaeus, Melanchton barátja; Conrad Cordatus udvari káplán; Brandenburgi György; a három Thurzó-fiú, akik mind neves humanisták, barátai, levelező partnerei Erasmusnak, és követői Luthernek. Az udvar humanista köréhez tartoztak Szalkay László esztergomi érsek és Brodarics István történetíró, Velius retorikaprofesszor, Oláh Miklós, a királyi pár titkára és Johann Henckel udvari káplán. Mindannyian művelt gondolkodók, akik merészségükért börtönt, száműzetést szenvedtek, s akiket Mária királyné sokszor védelmébe vett az államtanáccsal és az egyházzal szemben.

Erasmus egy 1526. március 7-én kelt levelében azt írta Henckelnek, hogy mérsékelt reformokkal kell meggyógyítani a súlyosan beteg egyházat, olyan nehéz kezű, durva sebészre nincs szükség, amilyen Luther. Luther arrogáns, nyers tréfái vannak, szeret rágalmazni, s ezzel a magatartással sokat árt az ókori tudományoknak is, melyek feledésbe mennek. Új evangélistákra van szükség, akik békésebben, evangéliumi szellemben tanítanak, s ilyen Henckel és ilyen az ő pártfogója, a jámbor, okos Mária királyné – írja Erasmus –, aki rászolgál megbecsülésünkre.

Mária királyné vallási felfogásának híre Lutherhez is eljutott, aki, amikor hírét vette II. Lajos király mohácsi tragédiájának, zsoltármagyarázat formájában vigasztaló sorokat írt a fiatal özvegynek. Ezt Mária bátyja, Ferdinánd már nem hagyhatta szó nélkül. Számonkérés, feddés, a másik oldalon pedig öntudatos érvelés, magyarázkodás következett a két testvér leveleiben: ne olvasson Mária tiltott könyveket, ne tűrjön meg környezetében Luther tanításával rokonszenvezőket! Mindezekben Mária nem tartja magát bűnösnek! Arról nem tehet, hogy Luther neki ajánlotta négy zsoltárát, Luther azt teszi, amit akar, s akik rémhíreket költenek róla, Máriáról, csak viszályt akarnak szítani közte és Ferdinánd között.

1528-ban újra szemrehányó levél érkezik Ferdinándtól. Erre Mária válaszképpen elküld bátyjának egy anabaptisták ellen írott Luther-értekezést, nézze meg, milyen szépen ír a hitújító! Ferdinand természetesen helytelennek tartja Mária viselkedését: jobban tenné a királyné, ha az egyház által jóváhagyott olvasnivalókkal ismerkedne! És mellékelten küld Máriának egy Luther által fordított Új Testamentumot, hadd lássa, mennyi hiba van benne, hányszor megváltoztatta Luther a szavak értelmét, hogy a saját nézeteihez igazítsa őket. Mária válaszában arról értesíti fivérét, hogy a lutheránus prédikátort már elbocsátotta, s a helyét egy igen tanult pappal töltötte be, azt azonban nem írta meg, hogy ez a művelt prédikátor maga Henckel volt. 1528 nyarán Henckel levelet írt Erasmusnak. Leírta, milyen művelt, istenfélő asszony Mária királyné, s arra kérte a rotterdamit, ajánlja neki néhány írását. Erasmus meg is írta A keresztény özvegy című értekezését, és 1529 februárjában elküldte Máriának. (Igaz, ezzel úgy járt Erasmus, mint a későbbi korok színikritikusa, aki megbírált egy előadást, amelyet – fájdalom! – meg sem tartottak. Erasmus arról írt ugyanis, milyen fájdalmas lehetett

Lajos halála szüleinek és gyermekeinek. A szülők ekkor már nem éltek, gyermekei pedig soha nem voltak II. Lajosnak.) Mária később, már Németalföld helytartójaként, 1533-ban megpróbálta hazahívni a költőfejedelmet, s letelepíteni udvarában. Az utazáshoz szükséges pénzt is elküldte neki Freiburgba, azonban Erasmus 1536-ban meghalt.

Mária Erasmushoz és Lutherhez fűződő kapcsolatának híre okozta talán, hogy az 1530-ban, Augsburgban tartott birodalmi gyűlésen sokan azt várták tőle, közbenjár V. Károlynál az Evangélium hívei érdekében. Ez azonban hiú remény volt. Mária ugyanis Henckel és Melanchton közvetítésével, írásban a következőket kérdezte Luthertől: elegendő-e nyilvános úrvacsora vételkor csak a kenyeret magunkhoz venni, és vajon megengedhető-e titokban, nyilvános hitvallás nélkül részesülni a kenyérben és a kehelyben. A kérdés ezt jelentette: megteheti-e Mária, hogy titokban csatlakozik az új hithez, de nyilvánosan megmarad a régi mellett. Luther csalódottan utasította vissza ezt a „nikodémizmust”, és a maga kíméletlen módján határozott választ követelt Máriától. Mária, a Habsburg-ház leánya azonban ilyen választ nem adhatott.

1531-ben az özvegy királynét bátyjai, Károly és Ferdinánd arra kérik, vállalja el a megüresedett németalföldi helytartói pozíciót. Kikötik azonban, hogy néhány Luther tanaihoz húzó embert, például Henckelt, Barnart Behairnot nem viheti magával új állomáshelyére. Mária beleegyezik a feltételekbe, bár megjegyzi, ő a megnevezetteket „egyszerűen jó keresztényeknek tartja”.

Németalföldet természetesen szintén megérintette a reformáció. Több változata alakult ki, holland földön például megtalálható a középkorból örökölt eretnek gyökerekből sarjadó népi áramlat, a klasszikusokon tanult, a Bibliát szövegkritikával, az egyházat bírálva kezelő biblikus humanizmus, és végül jelen van maga a lutherizmus is. A megreformált vallás tanait és híveit Károly már 1521 márciusa óta üldözte, napirenden voltak a könyvégetések, börtön és máglyahalál járt az ellenszegülőknek. Szigorúan tiltott nyomdatermékek voltak a Summa der godliker scrifturen és a Vorsterman-féle Biblia-fordítás és ennek előszava. Fellépett a lutheri tanok ellen a Louvaini Egyetem és Holland Törvényszéke is. A 30-as évektől fokozottan üldözték az anabaptistákat. 1529 októberében igen szigorú falragaszokon halálbüntetést helyeztek kilátásba mindenkinek, akit bűnösnek találnak a lutheri eretnekségben.

Mária, megérkezvén Németalföldre, újra kifüggesztette a halálbüntetésről szóló plakátokat, és anyagi segítséget nyújtott a münsteri anabaptisták leverésére az ottani püspöknek. Ugyanakkor nem lépett fel erőszakkal a helybeli anabaptistákkal szemben, és megbékélést, sértetlenséget ígért a katolikus egyházhoz visszatérőknek. Csak amikor a münsteri Van Geelen támadást indított Amsterdam ellen 1535-ben, akkor tért vissza szigorúan az 1531-es plakátok rendelkezéseihez.

Az 1550-es években feltűntek a falakon az ún. „véres plakátok”. Ezek zendülőnek minősítették az eretnekeket, és halált mondtak ki rájuk, sőt még az utóbb megtértekre is. A hirdetmény kötelezte a városokban, falvakban letelepedni szándékozókat, hogy szerezzenek be igazolást előző lakóhelyükről arról, hogy hithű katolikusok. Mária később elérte Károlynál, hogy enyhítsék ez utóbbi rendelkezést, tekintettel a sok idegen származású kereskedőre, aki Németalföldre érkezik. Ugyanekkor viszont különös eréllyel lépett fel egy spiritualista szekta ellen, s a hangadó Eligius Pruystincket 1544-ben elevenen megégették. Usselstein hűbéri birtokon is letartóztattatott valakit Mária, s nem rajta múlt, hogy az illető kiszabadult. A pápai nuncius viszont panaszkodott a pápának. majd az Károly császárnak, hogy Mária nem eléggé erélyes az eretneküldözésben. Érdekes eset Mária lelkészének, Pierre Alexandre atyának az esete is; az atyáról kiderült, hogy eretnek tanokat vall, ám letartóztatása előtt egy órával valaki figyelmeztette, és el tudott menekülni. A kortársak közül többen tudni vélték, hogy Mária maga mentette meg káplánját. Egy másik humanista költő, Cornelius Grapheus, Antwerpen városának titkára szintén Mária tágabb környezetéhez tartozott, neki ajánlotta verseit, a nép pásztornőjének nevezte, és Oláh Miklós közvetítésével levelezett vele.

Tulajdonképpen Mária régensnő és Alexandre és Grapheus is a középső utat járta a végletesen konzervatív egyházi és a radikális reformer felfogás között – állapítja meg tanulmányunk szerzője. Grapheus szerint az erasmusi philosophia Christi hirdetésével lehetne javítani az egyház hanyatló helyzetén. Alexandre viszont úgy vélte, a katolikus papságnak nem szabad túllépnie az Evangélium szabta határokat. Az ilyen program elutasította az együttműködést az olyan radikális mozgalmakkal, mint például az anabaptizmus. A Mária környezetéhez tartozó gondolkodók egy része mindvégig megmaradt a reformáció oldalán (Alexandre), más részük visszatért az anyaszentegyház kebelébe (Henckel breslaui kanonokként halt meg), sőt Oláh Miklós érsek, kancellár a magyarországi ellenreformáció vezéralakjává vált.

Mária magatartása, vallási felfogása új volt, eltért az addigiaktól a burgundi Habsburg-ág történetében. Mária elődei, Portugál Izabella, Yorki Margit és Ausztriai Margit, mindannyian tipikus középkori figurák voltak, akik, bár kórházakat, apácarendeket alapítottak, templomot építettek, szerzetesi szabályzatot újítottak meg, mégis egészen másfajta reformelképzelések megtestesítői voltak, mint Mária a maga vonzódásával a biblikus-humanista nézetekhez. E nézetekben addig ment el, ameddig azt az ő helyzetében megtehette. Mária eleinte sajnálta az egyszerű, félrevezetett üldözötteket, és csak amikor a fanatikus eretneküldözők már az egyház keretén belül működő emberek ellen is – mint amilyenek Alexandre és Grapheus voltak – felléptek, csak ekkor ütközött össze benne az egyháza és a reformerhumanizmus iránt érzett lojalitás. Luthernek feltett kérdéseivel azt próbálta megtudni, meddig mehet el, hol van a határa a kétféle lojalitásnak. Mária békítő, kiegyenlítő szerepét abban látja a cikk írója, hogy megakadályozta a Habsburg-ellenes erők vallási reformmozgalommá szerveződését, de

megakadályozta azt is, hogy a vallásújítók egységes ideológiát adjanak a Habsburg-politika sokféle ellenzőinek kezébe. Később azután rájött Mária, hogy nem tud szembeszállni ezekkel az ellenzéki erőkkel. 1555-ben azzal indokolta lemondását, hogy előretörnek az eretnekség és a forradalmiság, az emberek már nem tisztelik sem Istent, sem az uralkodót. Ilyen körülmények között ő nem tudja többé betölteni feladatát: „mon debvoir tant envers Dieu

qu'envers mon prince”.

B. J. Spruyt: „En bruit d'estre bonne luteriene”: Mary of Hungary (1505–58) and Religious Reform, („A szóbeszéd szerint ő jó lutheránus” – Magyarországi Mária [1505–58] és a vallásrefonn) The English HistoricaI Review, CIX. évf., 431. szám, 1994. április, 275–307. p.

Fodor Mihályné