Klió 1995/2.

4. évfolyam

ÓKOR

P. Zanker:

Pompeji városkép, lakáskultúra, társadalom

Az elmúlt évtizedek erőteljes gazdaság- és politikatörténeti érdeklődése után ma mind több figyelem jut az életmódkutatásra. P. Zanker, a müncheni egyetem klasszika-archeológia professzora, az antik műalkotásokban nem csak művészeti emlékeket lát, hanem a kor gondolkodásának, életmódjának tükörképeit is. Ezért vállalkozott arra a feladatra, hogy alapvetően a pompeji emlékekre építve, képet adjon e város lakóinak életfelfogásáról. Minthogy a város virágkorát a köztársaságkor végi és császárkor eleji évtizedekben élte, tanulmányozása során egyben megismerkedhetünk egy jelentős történelmi korszakhatár szociális változásaival is.

Pompeji egyike volt Itália közepes nagyságú vidéki városainak, a rá vonatkozó megállapítások más városokra is érvényesnek tekinthetők. A szerző a várost a közélet színpadának tekinti, melyet a társadalom igényei szerint alakít ki. Az épületeken, tereken, utcákon, temetőkön egyaránt a kortársak önmegvalósítási törekvése érvényesül.

A római város meghatározó része a fórum, ahol az állami és vallási élet építményei egységet alkotnak. A legjelentősebb nemesi családok igyekeztek házaikat ennek közelében felépíteni. Házaik tágas átriumaiban naponta gyűltek össze klienseik. A császárkor elejétől fokozatosan új épülettípus veszi át a közélet színterét, a fürdő (therma).

A római ház a szerző megfogalmazása szerint a szociális kommunikáció és a demonstratív önábrázolás központja. A villa urbana-ban a római arisztokrácia a Kr. e. II. század közepe óta egyre inkább Görögországot és annak mintaképszerű kultúráját igyekezett felidézni. Mindenfelé görög tematikájú ábrázolások jelentek meg. A villa és az otium világa a közéleti tevékenység ellenpólusává vált. Így mutatták meg a rómaiak, hogy a görög kulturális örökséget magukévá tették, és nem csak hódítani és uralkodni tudnak, hanem élni is. A principátus létrejöttével ez a folyamat csak erősödött, minthogy a politikai közszereplés tere szűkült és mind kockázatosabb volt. A társadalmi elit nyilvános szereplés iránti vágya a képzésben és a kulturális tevékenységben nyilvánult meg.

A III–II. század folyamán az alapvetően oszk lakosságú Pompejit erőteljes hellenisztikus hatás érte. A város Kr. e. 89-ben vált római coloniává, ami rómaiak tömeges betelepítés ével járt együtt. A római polgárjog megszerzése az őslakosok számára is olyannyira vonzóvá vált, hogy eléréséért a teljes önromanizáció utjára léptek.

A város központját római szokás oknak megfelelően építették át; Jupitertemplomot, Comitiumot, decuriói hivatalt emeltek. A Casa del Faunónak, az egyik legnagyobb magánháznak a tulajdonosa még az oszk időszakban a bejárat padlómozaikján nem oszkul vagy görögül, hanem latinul (HA VE) köszöntötte a belépőt.

A coloniává válással járó felvirágzás eredményeként épült egy kisméretű fedett színház (odeion), egy nagy amphitheatrum – nyilván a letelepített veteránok kívánságára – és több fürdő. Az összetételében fokozatosan megváltozó társadalmi elit vonzódása a hellénisztikus kultúra iránt nemhogy csökkent, hanem inkább fokozódott. Házaik kertjének szobordíszeit, miniatur szakrális építményeit a hellénisztikus fejedelmek palotáinak mintájára helyezték el. Városkömyéki villáikban a szabadidő eltöltésének kedvelt formájává vált a filozófia, történelem, irodalom, művészet tanulmányozása. Hasonló törekvés figyelhető meg a kevésbé tehetősek körében is. A kisebb méretű kertek gazdái a kert falára nagyméretű képeket festtettek dús növényzettel, állatokkal, kis építményekkel. Ez volt a legolcsóbb villautánzás.

A paradicsomi hangulatot idéző vadaskert-ábrázolások értelmét leginkább egy Varro-hely (r. r. III 13, 2) világítja meg. Eszerint gazdag villatulajdonosok kertjében mindent élőben lehetett látni. A vendégek gyönyörködtetésére egy rabszolga Orpheusnak öltözött, és énekével, illetve zenéjével az állatokat maga köré gyűjtötte.

Pompeji elpusztulása előtt nem sokkal egy újabb szokás alakult ki: a falmezők középpontjába úgy helyeztek el egy-egy figurális jelenetet, mintha táblakép volna odaakasztva. Ezt nevezik a szakirodalomban pinakothékának (képtár). A megoldás magyarázata hasonló a nagyméretű vadaskertfestményekéhez. A táblaképek ára a villatulajdonosok többségének elérhetetlen volt, így azokat imitálni voltak kénytelenek. A város régi házainál is meg lehet figyelni, hogy azokat tulajdonosaik új ízlésnek megfelelően igyekeznek átalakítani: kicsiny belső udvart alakítanak ki néhány oszlop elhelyezésével, kis medencét építenek csorgadozó nymphaeummal.

A Kr. u. I. század közepének újgazdagjai jelentős részben a felszabadítottak, akik kereskedelmi és kézműves tevékenységükkel a korabeli társadalom legaktívabb tagjai voltak, és nemcsak gazdasági szempontból, hanem a fentebb megismert lakáskultúra és ízlés kialakítása és terjesztése szempontjából is. Ennek a típusnak az irodalmi megfogalmazása Petroniusnál Trima1chio, aki a leggazdagabbak közé tartozott. Ha ezt kevesen is érték el, sokan voltak csodálói és buzgó utánzói az arisztokrácia körében. Valójában Trima1chio is utánzója volt egy olyan életstílusnak, ami nem egyéniségéből. gondolkodásmódjából fakadt, hanem a Kr. e. II–I. század görög műveltségű arisztokráciájától származott.

P. Zanker: Pompeji. Stadtbild und Wohngeschmack, (Pornepeji városkép és lakáskultúra) Mainz, 1955. 238 p.

Gesztelyi László