Klió 1995/2.

4. évfolyam

ÓKOR

John R. Clarke:

A római házak i. e. 100–i. sz. 250-ig

1748-ban világszenzációnak számított, amikor a műkedvelő és kincshajhász Bourbon Károly, antik maradványokat keresve, egy egész ókori város romjaira bukkant. Ettől kezdve Pompeji, az i. sz. 79-ben a Vezuv kitörésének áldozatául esett campaniai kisváros kezdett romjaiból feltámadni. Akik a hírt hallva, sebtiben a feltárások helyszínére siettek (szép számmal akadtak köztük jeles személyiségek, mint pl. Goethe és Stendhal) s ott bábáskodhattak, bizonyára nagyszerű pillanatokat éltek át.

A pompeji, illetve a későbbi herculaneumi feltárások azóta is ámulatba ejtik mind a laikusokat, mind a szakértőket. Falaik között romjaiban is teljességében tárul szemünk elé az egykori rómaiak élete, az időutazás fantasztikus élményében lehet részünk, az azonosulásnak azonban előfeltétele, hogy „római szemmel” tudjuk látni a csodálatos enteriőröket. Ez nem könnyű dolog, szükségesek bizonyos klasszikafilológiai előismeretek hozzá. Erre a felismerésre jutott a kaliforniai művészettörténész, John R. Clarke is, amikor a Pompeji, Herculaneum és Ostia Antica házairól készült képeket, rajzokat, rézkarcokat és publikációkat, majd a terepen maguknak a házaknak egy-egy reprezentatív csoportját tanulmányozni kezdte. Buzgón beleásta magát a Római Birodalom vallási, társadalmi és politikai intézményeiről szóló szakmunkákba, vizsgálati szempontjai kibővültek, érdeklődési köre szélesedett, megközelítésmódja pedig rugalmasabbá vált. A kutatómunka mintegy tíz évig tartott, ezalatt elsősorban tizenhét tipikus lakóépülettel foglalkozott. A kitartó munka gyümölcse szép kiállítású, a római házépítészet mozaik-, festmény- és stukkóegyütteseinek szervezettségét meglepően új megközelítésben vizsgáló kötet.

A könyv a rómaiak által lakott, Vitruvius De architectura című könyvében részletesen leírt különböző háztípusok beható vizsgálatával kezdődik. Véleményem szerint ez a rész a kötet egyik legérdekesebb és legjobban sikerült része. A szerző az egykorú auctorok családi életről szóló leírásait veszi alapul ahhoz, hogy tudatosítsa bennünk a ház római családok életében betöltött, a mai házainkénál sokkal sokoldalúbb szerepét, legyen szó akár a köztársaságkori domusról vagy egy I. századbeli villáról. Ha egyszer megértjük, hogy milyen funkciókat kellett ellátniuk a lakóépületeknek, akkor válik világossá igazán, hogy milyen szerepe volt az egyes szobáknak. Ezzel a megközelítéssel sokkal messzebbre juthatunk, mint a helyiségek egyszerű megnevezésével, pl. tablinum, oecus, cubiculum stb. Fontosnak tartja, hogy a térhasználat hogyan felel meg mindazon ismereteinknek, amelyek a tulajdonosokra vonatkoznak, miként határozták meg társadalmi helyzetük és érdekeik, hogy mekkora alapterületen, milyen elrendezésben alakították ki a szobákat, hogyan hangolták össze a tervezést a dekorációval ugyanazon a házon belül a különböző rendeltetésű helyiségekben, mit változtattak meg az átalakítások, átépítések során, és hogy az adott épületnek milyen a viszonya a közel egy időben épített más házakhoz. Különösen nagy hangsúlyt fektet a szerző arra, hogy a család életében szerepet játszó szűkebb és tágabb értelemben vett szertartások (a születéshez, a nagykorúvá váláshoz, a házassághoz, a gyász ceremóniájához illetve a patrónus-kliens kapcsolathoz fűződő rítusok) milyen hatással voltak a domus kialakításában. Megpróbál rávilágítani arra, hogy a kor emberei hogyan használták az adott helyiséget, arra szolgált-e az csak, hogy rajta keresztül más szobákba eljussanak (dinamikus tér), vagy huzamosabban tartózkodtak-e bennük (statikus tér), ennek megfelelően hogyan szervezték meg a műalkotások kompozícióját, a helyiségekben tartózkodók szeme elé tárulkozó látványt.

A könyv második fő részében a házak dekoráció-együtteseit vizsgálja, visszahelyezve őket az eredeti kontextusba. Az első fejezetekben Alexander Mau hagyományos tipológiájának megfelelően halad, az elsőtől a negyedik pompeji falfestészeti stílus egy-egy reprezentatív alkotását elemzi. Az első stílushoz tartozó Casa Sannitica és Casa del Fauno bemutatásakor a középületek hatását igyekszik bizonyítani a magánépítkezésre. A Villa Oplontist a második stílus extravaganciájának kiemelkedő példájaként szerepelteti, az Augustus korabeli ízlés eleganciáját a Casa del Lucretio Frontoban szemlélteti, a Casa dei Vettiiben a polgári réteg igényének megfelelően létrehozott, meglehetősen túlfinomult díszítőegyütteseket mutatja be, stb. Clarke fölismerte a kronológikus sorrendben történő vizsgálat buktatóit és rámutat a mesterséges korszakhatárok meghúzásának önkényére. Ironikusan kérdezi, hogy vajon a pompeji falfestményeket készítő művészek isteni sugallatra változtatták-e meg ábrázolásmódjukat, pusztán azért, hogy a modern idők művészettörténészeinek lehetősége legyen a precíz, időrendiségen alapuló osztályozásra (30. p.). Mindenesetre ő sem talál jobb megoldást, marad a kronologikus tárgyalásnál. Így az egyes házakat az adott dekorációs stílus oknál írja le, és előfordul, hogy egy-egy ház többször is terítékre kerül. (Pl. Casa dei Misterii 94–112. p., 140–146. p.) Ennek a munkamódszernek a hátránya, hogy némileg elhomályosítja azt a tényt, hogy sok házon belül az egyes stílusok keverednek, és hogy a pusztulás évében ezek egyidejűleg léteztek.

John R. Clarke tanulmánykötetének egyik legnagyobb újdonsága a korábbi szakirodalomhoz képest – amelyben Pompeji hívei az ostiai falfestmények rossz minőségét és a hanyatlás tényét emlegetik, míg Ostia rajongói büszkén mutatnak rá a fekete-fehér mozaikpadlók gazdag motívumvilágára –, hogy igyekszik elhomályosítani a Vezuv kitörésének évében, i. sz. 79-ben meghúzott mesterséges korszakhatárt, és hangsúlyozza Pompeji és Ostia házaiban a díszítési törekvések folytonosságát (358–361. p.). Hadrianus, Antoninus és a Severusok korában a legjobb állapotban fennmaradt ostiai házak dekorációs stílusait mutatja be.

Jól szerkesztett jegyzetapparátus és index könnyíti meg a könyvben az olvasó eligazodását, a gazdag bibliográfia pedig segít a témához kapcsolódó szakirodalom felderítésében. Az igényes illusztrációs anyag, a térképek, a házalaprajzok, a számos fénykép a szerző szándéka szerint nemcsak a szemléltetést szolgálja, hanem arra is hivatott, hogy a Pompeji 1748–1980 kiállítás szomorú tanúságából okulva – azaz hogy a feltárás óta a modern konzerválási eljárások, a vandalizmus, a lopások, az 1980-as földrengés milyen károkat okoztak az egyedülálló műemlékekben –, legalább a könyv lapjain megőrizze azt az állapotot, amelyben a romvárosok a tanulmányok írásakor voltak. Reméli, hogy a római házak szerepének, festményeinek, mozaikjainak és stukkóinak e sajátos megközelítése a szakértőket újabb vitákra sarkallja, a római lakóházépítészet iránti érdeklődést pedig szélesebb körökben népszerűsíti.

Clarke, John R.: The Houses of Roman ltaly 100 BC–AD 250: ritual, space and decoration (A római Itália házai i. e. l00–i. sz. 250., háztartás, tér és díszítés) The Regents of the University of Califomia, 1991. XXVII + 411 + Fig. 227 + Pl. 24.

Kocsis Anikó