Klió 1995/2.

4. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

Paul Robert Magocsi:

A szlovákiai ruszinok

Magocsi Paul neve nem ismeretlen a magyar történészek előtt, a Századok hasábjain két munkájának ismertetését is megtalálhatjuk. (Vö. P. R. Magocsi: The Shaping of National Identity. Subcarpathian Rus, 1848-1949. Cambridge, Mass. London, 1978.640 p., ismertette: Niederhauser Emil: Egy nemzeti azonulás formálódása. Századok, 113. évf. 1979.6. sz. 1125–1126; P. R. Magocsi: Historicai Atlas of East Central Europe. Washington, 1993., ismertette: Niederhauser Emil: Kelet-Közép Európa Történeti Atlasza. 9. Századok, 128. évf. 1994. 3–4 sz. 780–783. p.) Jelzem, hogy Magocsinak a kárpátaljai ruszinok nemzeti azonosulása történetéről írott terjedelmes monográfiája 1994-ben Ungvárott ukrán nyelven is megjelent. (Vö. Formuvannya nacionalnoji szamoszvidomosztyi: Podkarpatszka Rusz. 1848–

1948.)

Az itt ismertetett könyvben Magocsi a szlovákiai ruszinok történetének vázlatát adja. Az ruszin és szlovák nyelven megjelent munka ruszin nyelvű része a következő fejezetekre tagolódik: 1. Etnikai és geográfiai tényezők (7–9.); 2. A ruszinok legrégibb történelme (10–12.); 3. A XVI–XVII. század (13–15.); 4. A Habsburg-uralom megújulása és a reformkor (16–21.); 5. A ruszinok nemzeti újjászületése és 1848. (22–24.); 6. A ruszinok kulturális és nemzeti hanyatlásának évei. 1868–1914. (25–29.); 7. Az első világháború és az 1918–1919-es forradalmi évek. (30–34.); 8. A két világháború közötti időszak. (35–42.); 9. A nemzetközi válság tíz éve. 1938–1948. (43–47.); 10. A kommunizmus jármában. 1948–1989. (48–56.); 11. Az 1989-es forradalom (57–64.).

A bevezető fejezetekben Magocsi a ruszinok által lakott területeket természetföldrajzi tekintetben jellemzi, kitérve a klimatikus viszonyokra is. A kelet-szlovákiai ruszinok mintegy 3400 km² területen 292 községben laknak. Az egykori Szepes, Sáros és Zemplén vármegyékhez tartozó, az Alacsony és Nyugati Beszkidekben fekvő falvak többsége a tengerszint fölött 450–900 méteren fekszik. A megművelhető és hasznosítható földterület csaknem teljesen a Kárpátok gerincétől az Alföld felé siető folyók (Cirocha, Udava, Labore, Ondova, Tapoly, Tarca stb.) völgyeiből áll. A közlekedési útvonalak is e folyóvölgyekben húzódnak. E természetföldrajzi tény ma is meghatározza a ruszinok gazdasági, kulturális kapcsolatait. Észak–déli irányban mozogva könnyen elérik a szlovákok lakta városokat, de kelet–nyugat irányban a különböző folyóvölgyek ruszin lakói nehezebben találkozhatnak.

Nyelvileg, etnográfiailag, a szlovákiai ruszin területek egy egészet képeztek a Kárpátokon túl élő lengyelországi lemkókkal, bár a Kárpátok déli lejtőin élőknek soha nem volt lemkó identitása. A szlovákiai ruszinok a kárpátaljai ruszinokkal alkottak történetileg kialakult és megszilárdult egységet – állapítja meg a szerző. 1945-ig a kelet-szlovákiai ruszinoknak is kulturális központja volt Ungvár. Ezért – írja Magocsi – bonyolult a szlovákiai

ruszinok történetét megírni, mert az XX. századig egy mederben folyt a kárpátaljai ruszinok történetével.

A Párizs-környéki békeszerződések értelmében a történeti Magyarország kompakt ruszin népességű területei Csehszlovákiához és részben Romániához kerültek. A Csehszlovákia keretein belül élő ruszinok közigazgatásilag, politikailag, kulturálisan, s bizonyos értelemben nyelvileg is két részre oszlottak. Bereg, Ugocsa, részben Ung és Máramaros megyék ruszin népessége a bizonyos autonómiával bíró Kárpátalja (Podkarpatszka Rusz, Ruszinszko) keretein belül élt, mely területet 1945-ben az Ukrán SzSzK-hoz csatolták. Ung vármegyének az Ung folyótól nyugatra eső területein, továbbá a Zemplén, Sáros és Szepes megyék északi részein élő ruszinok Szlovákiához kerültek. A Szlovákiához csatolt területeken a szlovák hivatalos (közigazgatási, iskolai, művelődési) szervek tudatos és módszeres denacionalizáló politikát folytattak, aminek következtében a ruszinok száma jelentősen csökkent. A nemzetiségi lét megőrzésének egyik legfontosabb eszközére, az iskolára különösen kedvezőtlen hatással volt az a szlovák iskolaügyi határozat, amelyben elrendelték, hogy azokban a görög katolikus iskolákban, amelyekben a hírhedt 1907-es Apponyi-törvény értelmében a magyar lett a tanítás nyelve, nem a ruszin tanítási nyelvet kell visszaállítani, hanem szlovákul kell tanítani. A szlovákiai ruszinok lélekszáma radikálisan csökkent: 1930-ban lélekszámuk 95 783, a szlovákiai lakosság 2,9 százaléka; 1980-ban számuk 37 260, a lakosság 0,8 százaléka. 1945-ig a szlovákiai ruszinok irodalmi nyelvként az orosz nyelvet vagy az orosz nyelv ruszin változatát használták.

Az 1945 utáni évek kulturális és irodalmi életét a nyelvi dualizmus jellemezte, két irodalmi nyelv, az orosz és az ukrán is alkalmazásban volt. A Szlovák Kommunista Párt KB-jának egyik 1953-as határozata nyomán 1953–54-től az iskoláztatásban, a sajtóban, és a könyvkiadásban áttértek az ukrán irodalmi nyelvre. Az ukrán nyelvű művelődésre, iskoláztatásra való radikális áttérés, az ukrán népnév elfogadásának erőszakolása, a Szovjetunióval folytatott, 10 ezer főt megközelítő lakosságcsere kedvezőtlenül befolyásolta a szlovákiai ruszinság nemzetiségi öntudatát, nemzeti életét. Magocsi megemlíti pl., hogy az ukrán szó a szlovákiai ruszinok szervezeteinek nevében először csak 1945-ben jelent meg. A ruszin lakosság jelentős aránya szlovák nemzetiségűnek vallotta magát, iskolaügyük visszafejlődött. Könyvkiadásuk viszont fejlett. A szlovákiai ruszin értelmiség egy része a ruszin népesség számának radikális csökkenését az erőszakos ukrainizálásban látja. Az iskolák szlovákosítását részben a szülők kérték, aminek egyik oka az, hogy az ukrán nyelvet úgy tették kötelezővé, hogy ehhez a legelemibb feltételek is hiányoztak: hiányoztak a tankönyvek, az ukrán irodalmi nyelvet ismerő tanítók, s nem utolsó sorban az ukrán öntudat. A szovjet Ukrajnából behozott s minden adaptáció nélkül bevezetett tankönyvek inkább taszító hatást fejtettek ki, mint szimpátiát az ukrán nemzeti gondolat iránt. A ruszin falvak iskoláiban ezt követően tömegesen tértek át a szlovák nyelvre.

Szlovákiában ma 17 iskolában mindössze 1100 gyerek tanul bizonyos óraszámban ukrán nyelvet. Ukrán nyelvű tanítási intézmény pedig egy sincs. Szovjet mintára, felső parancsra avatkoztak be az államvédelmi szervek az egyházi-vallási ügyekbe is. 1950-ig a kelet-szlovákiai ruszinok túlnyomó többsége görög katolikus, kisebb hányada pravoszláv vallású volt. Arra hivatkozva, hogy az ukrán nép egysége megköveteli a vallási-egyházi egységet is, 1950-ben betiltották a görög katolikus egyház működését, óriási csapást mérve ezzel a ruszin művelésügyre is. 1950-ig a görög katolikus egyház volt a szlovákiai ruszinok egyetlen nemzetinek nevezhető intézménye, mely iskolát, több gimnáziumot és tanítóképzőt is fenntartott. A ruszinok egy része nem fogadta el a pravoszláv vallást és egyházat, római katolikussá lett, vagy illegálisan gyakorolta vallását. A központi szlovák szervek által támogatott gyorsított etnointegrációs elképzelések végeredményben ruszinelleneseknek minősíthetők. A kelet-szlovákiai eperjesi görög katolikus egyházmegye 1968-ban 1egalizálódott, de hierarchiáját 1989-ig nem építhette ki, 1989-ben Róma a szlovák származású Ivan Hirkát nevezte ki eperjesi püspökké. A fentiekkel összefüggésben Magocsi a szlovákiai ruszinok 1948 utáni történelmét befolyásoló tényezők közül hármat emel ki: 1. kollektivizálás, 2. dekatolizálás, 3. ukrainizálás. Mindhárom tényező elősegítette a ruszinok akkulturalizálódását, denacionalizálódását, s ezen túl is negatívan befolyásolta, gyakorlatilag megakasztotta a ruszinok nemzeti életének szerves fejlődését. A szerző ugyanakkor tényszerűen szól a kommunista korszak ruszin régióban elért gazdasági és szociális eredményeiről. A ruszinlakta régióban kiépült a közlekedési infrastruktúra, befejeződött a villamosítás. 1956-tól, a második csehszlovákiai ötéves terv programjának megvalósításaként nagyszámú ipari üzem, gyár létesült. Ezzel összefüggésben megváltozott a ruszin lakosság szociális struktúrája. Megszűnt a hagyományos nemzetiségi életmódot és mentalitást konzerváló bezártság.

Alig fejeződött be a kilencnapos csehszlovákiai csendes forradalom, a szlovákiai ruszinok körében felszínre kerültek a ruszin irányvonal hívei, újra hivatalosan alkalmazást nyert a ruszin népnyelv – ruszin–ukrán formában. 1989. november 27-én megalakult a Csehszlovákiai Ruszin-Ukrán Peresztrojkát Kezdeményező Csoport, mely első ülésén megállapította, hogy a kommunista hatalmi szervek kinyilatkoztatásai ellenére a nemzetiségi kérdés a szlovákiai ruszinok körében soha nem nyert megnyugtató megoldást. 1990. november 17-én Mezőlaborcon (Medzilaborce )Ruszin Újjászületés (Ruszinszka obroda) társadalmi egyesület alakult, melynek programjában többek között ez szerepel: a Ruszin-Ukrán Dolgozók Szövetségének nevét Ruszin és Ukrán Dolgozók Szövetségére kell változtatni; alkotmányos an is biztosítani kell a ruszin népnév használatát; a csehszlovákiai, ún. ruszin-ukrán kiadványokban helyet kell biztosítani a népnyelvi anyagoknak; a Mezőlaborc környéki ruszin népnyelv alapján önálló ruszin irodalmi nyelvet kell létrehozni!

Az ukrán sajtóorgánumokra nehezedő társadalmi nyomás hatására az eperjesi Druzsno Vpered, és a Nova Zittya című lapok népnyelvi mellékleteket is megjelentetnek. Mezőlaborcon Ruszin CÍmmel folyóirat jelenik meg. A folyóirat célkitűzései között többek között a következőket olvashatjuk: hozzájárulás a ruszin nép történetének feltárásához; a ruszin nemzetébresztők hagyományainak ápolása; a ruszin népi öntudat erősítése; a ruszin települések szlovákizálása elleni küzdelem; hozzájárulás a ruszin nyelv kodifikálásához; átfogó információk nyújtása a világ ruszinságáról. Eperjesen megjelenik a Narodny Novinky című ruszin nyelvű hetilap. Mezőlaborcon ruszin nyelvre lefordították a görög katolikus vallás legfontosabb liturgikus könyveit, és a népnyelvű biblia is kiadás előtt áll. A Ruszinszka obroda ruszin nyelvű görög katolikus katekizmust adott ki.

Az 1991-es cseh-szlovákiai népszámlálás szerint Szlovákiában a ruszinok száma 16937, az ukránoké pedig 13 847. Mintegy 1600 ruszin anyanyelvű egyén orosznak vallotta magát. Egyházi források ugyanekkor a görög katolikusok lélekszámát 170200 főben; a pravoszlávokét pedig 31 000 főben határozták meg. Tanulságosak az anyanyelvre vonatkozó adatok is: ruszin anyanyelvűnek vallotta magát 49 100 fő, ukrán anyanyelvűnek 9 500 fő. Hálás dolog lenne részletesen, fejezetről fejezetre haladva bemutatni Magocsi könyvét, de ezt a terjedelmi korlátok, sajnos nem engedik meg. Magocsi a ruszinok mindenkori államainak (Magyarország, Csehszlovákia, Szlovákia) történelmébe ágyazva vizsgálja a ruszinok politikai történelmét.

A szerző elsősorban a nemzeti problematika szempontjából kíséri végig a ruszinok fej lődését, néhány általánosságon túl alig tér ki a gazdasági és társadalmi fejlődés kérdéseire. Maga a feldolgozás szinte csak felét teszi ki a könyvnek. Terjedelmesek és alaposak a jegyzetek (65–76.) Részletező a kötethez mellékelt bibliográfia is (193–214.), melyben a szlovákiai ukrainisztika és ruszinisztika legfőbb eredményeit sorolja fel a következő tematikus csoportok szerint: bibliográfiák, statisztika és demográfia, történelem, szervezetek és tudományos intézmények, művelődés- és irodalomtörténet, szépirodalom, nyelvészet, néprajz. A térkép- és képmellékletek jól kiegészítik Magocsi mondanivalóját, Az illusztrációk meggyőzően szemléltetik a görög katolikus klérus szerepét és jelentőséget a ruszin nép politikai fejlődésében, irodalmi és művelődési viszonyaiban. A ruszinok történelmében kiemelkedő szerepet játszó személyiségek között ott találjuk II. Rákóczi Ferenc (86.) és Hodinka Antal arcképét (100.). A szovjet s általában a marxista historiográfia által elhallgatott vagy lebecsült ruszin származású magyar történészről Magocsi elismerően nyilatkozik.

A Magoesi által közölt térképek között rácsodálkozhatunk a párizsi békekonferenciára Eperjesen készült, lengyelországi területeket is magában foglaló Karpatszka Rusz (Kárpáti-Ruthenia) térkép lapra (103.), s a Zsatkovics Gergely, Kárpátalja első kormányzója által 1919-ben összeállított Magyar-Ruszinia térképére (105.). Ez utóbbi az akkor születendő Csehszlovák Köztársaság harmadik tagállama, Magyar-Ruszinia részének tüntette fel Máramarosszigetet, Lőcsét, Kassát, Sátoraljaújhelyet.

Magocsinak a Ruszinszka obroda (Ruszin újjászületés) egyesület által kiadott könyve közérthető, könnyű stílusban készült. Didaktikus módszere révén bizonyára jól hasznosítható lesz a szerveződő szlovákiai ruszin iskolákban is. Nálunk Északkelet-Magyarország múltja s a nemzetiségi kérdés iránt érdeklődő kutatók forgathatják haszonnal a kötetet.

Paul Robert Magoesi: Rusziny na Szlovenszku. Isztoricsnyj perehljad. (Ruszinok Szlovákiában. Történelmi vázlat) Prjasov (Eperjes), 1994. 214 p.

Udvari István