Klió 1995/2.

4. évfolyam

rule

 

ÖSSZEFOGLALÁSOK

 

Jean Baptiste Duroselle:

Európa népeinek története

 

Nem mindennapi vállalkozásról van szó, ezt mutatja, hogy DuroseIle könyvét a francia eredetivel párhuzamosan német, angol, holland, olasz, spanyol és portul nyelven is kiadták, s legnagyobb elégtételünkre magyar kiadása is készül.[1] Nyugodtan elmondhatjuk: közösségi fogantatású. Egyetemesebb szempontok~s tényanyag érvényesítésére serkenthette a szerzőt ez a négytagú szakembergarda, amelyet Duroselle tanácsadóként megnevez könyve elején. Részese volt a német Karl Dietrich Erdmann, az olasz Sergio Romano, a brit Keith Robbins es a spanyol Juan Antonio Sánchez García-Sanco. De számos más történésszel is konzultált DuroseIle, közülük is kiemeli azokat, akik a medievisztika és a hellenisztika szakterületén segítették. A gondolat, az ötlet és a kezdeményezés Frederic Delouche nevéhez fűződik, aki a munka többnyelvű megjelentetését és a kiadói együttműködést is messzemenően támogatta. A sajtó eredményként üdvözölte a könyvet, s belőle a gyűjtőknek külön illusztrált kiadás is megjelenhetett. Maga Duroselle a párizsi Sorbonne-on eltöltött négy évtized, 32 könyv és 300 tanulmány megjelentetése után hosszas történetírói tevékenysége mintegy summázataként vállalkozott munkája megírására.

Európa-történetek eddig is születtek, s az utóbbi évtizedekben a legkiválóbbak fokozatosan az objektivitás irányába haladtak közös hagyományokat villantottak fel és összefonódó, azonos szemléletet igyekeztek meghonosítani. A gondolat elkötelezettje, Charles Seignobos, az első világháborúba torkolló katasztrófa ellenére, reménykedéssel tekintett a kontinens jövője felé. Úgy vélte, hogy az európai élet fejlősében a találnyok és felfedezések, a közlekedés és a szórakoztatás eszközei az irodalmi és művészeti alkotások biztató kilátásokkal kecsegtetnek. Végül azt avetkeztest vonta le: „A haladás ... oly rohamosan történt, hogy a népeknek nem volt idejük megváltoztatni szokásaikat s alkalmazkodni az új viszonyokhoz”.

Kortársa, az angol Christopher Dawson Európa születése című munkájában éppen az elmaradottabb tudat korszerűsödésében s az európai népek kultúrájának közös vonásaiban, a kontinens történeti és társadalmi egységességében, az európai hagyományok azonosságában vélte felfedezni a biztató jeleket. Végkövetkeztetése pedig az volt, hogy a fenti szempontok alapján meg kell írni Európa történetét, fel kell fedni civilizációnk közös gyökereit.

Jellemző módon éppen 1956-ban vetődött fel a nyugati államokban egységes nyugat-európai érvényességű történeti tankönyvek megíratásának gondolata. Mikor pedig a nyugati integráció megkezdte diadalútját, az érdekelt népek tudatát hozzá kellett igazítani: „Úgy tűnik, hogy annyi felhalmozott gyűlölködés olyan örökséget jelent, amit túlságosan nehéz elviselni, és mindenekelőtt olyan költséges és mind az egyik, mind a másik fél számára előre nem látott kimenetelű, hogy legjobbnak tűnik mindezt félretenni, majd annak utána új életet kezdeni, új szomszédi viszonyt és a kapcsolatok új módját kiépíteni, amely egy új közösségen alapszik” írja az ügy egyik elkötelezettje (M. Faucher: Bibliographie européenne. Paris, 1964.). Az új közösség szemléletének hordozói inkább honfitársaiknak érzik magukat, mint ellenségnek, közösen fejezik ki hazafiságukat, egymással szolidárisak, találkozásaik békés természetűek és mentesek a más népek szabadsága elleni fenyegetésektől, még inkább a meggondolatlan tettektől, az erőszaktól.

Azért foglalkoztunk ilyen részlétesen az ideológiai és historiográfiai előzményekkel. mert ezekben rejlik DuroseIle könyvének igazi mondanivalója. Könyvének első sorától az utolsóig végigvonuló gondolata az, hogy földrajzi és nyelvi sokszínűsége ellenére, a történelem igazi Európát hozott létre. A történelmi út rajzolódik ki szemünk előtt a születéstől egészen napjainkig.

Megszületésében a földműves kelták, az írásunkat, jogrendszerünket, közigazgatási-városi életünket és közlekedési eszközeinket alapozó rómaiak; latin népek játszották a vezető szerepet. Körükben született irodalmunk, művészetünk, a matematika és az asztronómia tudománya. A filozófiában a görögök jeleskedtek, míg a germánok a hatalom gyakorlásában és a nők szerepének felismerésében hoztak újat, valamint a fémművességben és a ló haszonállattá alakításában. Európa kialakulásában benne foglaltatik a zsidókereszténység” 'is, melynek katolikus és ortodox részre szakadása napjainkig ható tényező. Nem merülnek feledésbe az európai fejlődés ellentmondásai sem, az egység ellen fellépő különböző elemek, áramlatok, a nyugati világ változatossága, a római katolikus és a protestáns egyházak közti eltérések, Nyugat és Kelet ellentéte, az egyes országok és népek sajátosságai. Noha szemben áll a fajelmélet minden változatával, büszke a fehér ember eredményeire és sikereire, vezető szerepére a glóbuszon. Nyelvi tekintetben nemcsak a döntő indoeurópaiakkal foglalkozik (azok sorában többet a latin, a germán és a szláv nyelvekkel), hanem a baszkokéval és a finnugorokéval is. Végülis a kontinens – a szüntelen háborúk ellenére a hajózással és a felfedezésekkel a XVI–XIX. században nagysága csúcsára

érkezett („grandeur politique de l'Europe”). Európa kiállta a népvándorlás hullámait, a tatár és a török hódításokat, a „fekete halált” okozó járványok pusztításait, a háborúk veszteségeit, és demográfiailag mindig újrateremtődött és erősödött. Átvészelte a kereszténység nagy kríziseit, népei államokba szerveződve és szatva folytatták életüket, miközben tudományos kincsestára folyton gyarapodott, kiváló egyéniségeket, újítókat, feltalálókat. tudósokat tudott felmutatni. Európa végig elöl járt a tudományokban, az irodalomban és a művészetekben, az értelmiség alkotókészségének érvényesítésében. Duroselle számára a fordulatot hozó négy újító” Leonardo da Vinci, Erasmus, Machiavelli és Luther. Mindenütt az egység felé haladó nagy személyiségek és áramlatok érdeklik, köztük II. Frigyes német-római császár, aki egyben a vallási tolerancia előfutára, amikor a mohamedánizmussal is megbékélést hirdet. A szellemi áramlatok zül lönösen a humanizmus egyetemességét emeli ki, amely közel hozott egymáshoz gondolkodókat és átfogta Európa javarést.

„Az igazi európai egység felé” vezető úton haladva a könyv láthatóan kellő érzékenységgel viszonyul a művelődés kérdései iránt, mikor a középkori egyetemek, a tudományok kincsesházai, a filozófia és a művészetek (román kor, gótika, reneszánsz) és a kereszténység fejlődését kíséri végig, de szellemi világunk más összetartó tényezőiről szólva, a humanizmuson kívül a racionalizmus és a felvilágosodás is döntő nyezőként szerepel a tolerancia érvényesítési útján.

Amikor az európai politikai nagyság évszadairól beszél, nemcsak annak tudományos előkészítését, a találmányokat, a hajóépítés tökéletesedését, az emberi alkotó és felfedező szellem leleményességét, az eredményeket, Amerika, Afrika és Ázsia feltárását, a civilizáció kiterjesztését tja, hanem azt is, hogy az európai gyarapos, tőkefelhalmos, fejlődés szamos árnyoldalt is felfedett. Gyarmatosíst, rabszolga-kereskedelmet, pirtást, elnyomást és pusztítást is jelentett egyben, ami szemben állott a humánum, az emberiesség elveivel, mások értékeinek lebecsülését hozta magával. Európának kétségtelenül nagy lendületet adott a világkereskedelem kiépülése, éppúgy, mint később az ipari forradalom és annak kiterjesztése a ld java részére. Mindez együttvéve Európa vezető szerepét biztosította. Aztán fokozatosan behatolt a népek tudatába a nacionalizmus, elkövetkezett a nyugati forradalmak korszaka, az azt követő kiábrándulás és a fokozódó ellentétek jelensége. Reményt keltőnek tartja viszont Immanuel Kant Örök békét (1795), mely már 200 évvel ezelőtt felvetette az európai államok önkéntes szövetségének és a háborúk kizárásának eszméjét. A francia forradalom sorsdöntő volt ugyan, de a végén a Nagy Nemzet szembe került Európával, a nemzeti kizárólagosság, a hódító politika kudarcba fulladt, és Napóleonnak el kellett buknia. Sokkal erősebbnek és hatékonyabbnak bizonyult viszont az ipari forradalom élén járó Anglia, a szabad kereskedelem, a békés építés, a közlekedés forradalmasítása, a világ erőforrásainak bevonása a gazdasági életbe, a világkereskedelmi hálózat rendszerének kiépítése az egész Földre, az európai ember fizikai és szellemi gyarapodásának érvényesülése.

„A romantika és a nemzetek Európájának” korszak után a szerző tragikusnak tartja a nacionalizmus eluralkodását, a nagyhatalmak versengését, amely végül is katasztrófába, két világháborúba taszította a kontinens, sőt a világ népeit. A korábbi francia állásponttal szemben Duroselle bátran kimondja, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések „a bosszú békéi” voltak és újabb konfliktus csíráit hordozták döntéseikben. A két világháború pedig számára azt jelenti, hogy „Európa szétrombolja önmagát”, végeredménye, következménye pedig, hogy véget ér a kontinens vezető szerepe a világon. Az elkötelezett Duroselle könyvének végén ismét felcsillan a reménysugár: az európai egység kiutat jelent az itteni népeknek. Szervezetének és intézményeinek megvalósulásával az összefogott nyugat-európai népek kizárták az egymás közötti konfliktus, a háború fenyegetését, a pusztítás újabb lehetőséget. Az Európai Tanács, az Európai Unió, a maastrichti egyezmény, az Európai Parlament, az integrálódó kontinens bizottságainak jelenléte és működése nemcsak a békét, hanem természettudományos és technikai haladást, anyagi-szellemi prosperitást, gyarapodást és világpolgári jogokat eredményez. Persze a teljes integráció egyelőre Nyugatra szabott – Közép- és Kelet-Európa bekapcsolódása a távoli ködbe vész. Minthogy e régió múltjának megíratásába, a készülő Európa története munkálataiba nem vontak be idevaló historikusokat. Így amikor Európa történetéről beszél a szerző, ezen Nyugat-Európa története értendő. A Lajtán és az Elbán túli területek csak alkalomszerűen kerülnek bele a könyvbe, a hatalmas és kitűnő adattárral rendelkező szerző ezekre a részekre kevés gondot fordít, dokumentációja is éppen itt kevésbé pontos. Az integráció tehát a Keletet illetően a történeti múlt viszonylatában is várat magára. Ettől függetlenül érvényes Duroselle mondanivalójának végső kicsengése a kontinens kommunizmus utáni jövőjére nézve. Hogy tudniillik: Európa nem lehet igazán élő valóság demokrácia nélkül”.

 

Jean Baptiste Duroselle: É'Europe. Histoire de ses peuples (Európa népeinek története) Paris, 1993. Une initiative européenne de Fréderic Deloche.

 

Csetri Elek

 



[1]. Időközben megjelent DuroseIIenyve magyarul is az Officína Nova gondozásában.