Klió 1995/2.
4. évfolyam
ÖSSZEFOGLALÁSOK
Jean Baptiste Duroselle:
Európa népeinek története
Nem mindennapi vállalkozásról van szó, ezt mutatja,
hogy DuroseIle könyvét a francia eredetivel párhuzamosan
német, angol, holland, olasz, spanyol és portugál nyelven is kiadták, s legnagyobb elégtételünkre magyar kiadása is készül.[1] Nyugodtan elmondhatjuk: közösségi fogantatású. Egyetemesebb szempontok~s tényanyag érvényesítésére serkenthette a szerzőt ez a
négytagú szakembergarda, amelyet Duroselle
tanácsadóként megnevez könyve elején. Részese volt a német Karl Dietrich Erdmann, az olasz Sergio Romano, a brit Keith Robbins
es a spanyol Juan Antonio Sánchez
García-Sanco. De számos más történésszel is konzultált DuroseIle,
közülük is kiemeli azokat, akik a medievisztika és a hellenisztika szakterületén segítették. A gondolat, az ötlet és a kezdeményezés Frederic Delouche nevéhez
fűződik, aki a munka többnyelvű megjelentetését és a kiadói
együttműködést is messzemenően támogatta. A sajtó eredményként
üdvözölte a könyvet, s belőle a gyűjtőknek külön illusztrált
kiadás is megjelenhetett. Maga Duroselle a párizsi Sorbonne-on eltöltött négy évtized, 32 könyv és 300
tanulmány megjelentetése után hosszas történetírói
tevékenysége mintegy summázataként vállalkozott munkája megírására.
Európa-történetek
eddig is születtek, s az utóbbi évtizedekben a legkiválóbbak fokozatosan az
objektivitás irányába haladtak közös hagyományokat villantottak fel és összefonódó, azonos szemléletet igyekeztek meghonosítani. A gondolat elkötelezettje, Charles Seignobos,
az első világháborúba
torkolló katasztrófa ellenére, reménykedéssel tekintett a kontinens jövője felé. Úgy vélte,
hogy az európai élet fejlődésében a találmányok és felfedezések, a közlekedés és a szórakoztatás eszközei az irodalmi és
művészeti alkotások
biztató kilátásokkal kecsegtetnek. Végül azt a következtetést vonta le: „A haladás ... oly rohamosan történt, hogy a népeknek nem volt idejük megváltoztatni szokásaikat s alkalmazkodni az új viszonyokhoz”.
Kortársa, az angol Christopher Dawson Európa születése című munkájában éppen az elmaradottabb tudat korszerűsödésében s
az európai népek kultúrájának
közös vonásaiban, a kontinens történeti és társadalmi egységességében, az európai hagyományok
azonosságában vélte felfedezni a biztató jeleket. Végkövetkeztetése pedig az volt, hogy
a fenti szempontok alapján meg kell írni Európa történetét,
fel kell fedni civilizációnk közös gyökereit.
Jellemző módon
éppen 1956-ban vetődött fel a nyugati államokban
egységes nyugat-európai érvényességű történeti
tankönyvek megíratásának gondolata. Mikor pedig a
nyugati integráció megkezdte diadalútját, az érdekelt
népek tudatát hozzá kellett igazítani: „Úgy tűnik, hogy annyi felhalmozott
gyűlölködés olyan örökséget jelent, amit túlságosan nehéz elviselni, és mindenekelőtt olyan költséges és mind az egyik, mind a másik fél számára előre nem látott kimenetelű, hogy legjobbnak tűnik mindezt félretenni, majd annak utána új életet kezdeni, új szomszédi viszonyt és a kapcsolatok új
módját kiépíteni, amely egy új közösségen alapszik” – írja az ügy egyik elkötelezettje (M. Faucher: Bibliographie
européenne.
Paris, 1964.). Az új közösség
szemléletének hordozói inkább honfitársaiknak érzik magukat, mint ellenségnek,
közösen fejezik ki hazafiságukat, egymással szolidárisak,
találkozásaik békés természetűek és mentesek a más népek szabadsága elleni
fenyegetésektől, még inkább a meggondolatlan tettektől, az
erőszaktól.
Azért foglalkoztunk ilyen részlétesen az
ideológiai és historiográfiai előzményekkel.
mert ezekben rejlik DuroseIle
könyvének igazi mondanivalója. Könyvének első sorától az utolsóig végigvonuló gondolata az,
hogy földrajzi és nyelvi sokszínűsége
ellenére, a történelem igazi Európát hozott létre. A
történelmi út rajzolódik ki szemünk előtt a születéstől egészen napjainkig.
Megszületésében a földműves kelták, az írásunkat, jogrendszerünket, közigazgatási-városi életünket és közlekedési eszközeinket alapozó rómaiak; latin népek játszották a vezető szerepet. Körükben
született irodalmunk, művészetünk, a matematika és az asztronómia tudománya. A filozófiában a görögök jeleskedtek, míg a germánok a hatalom gyakorlásában és a nők szerepének felismerésében
hoztak újat, valamint a fémművességben és a ló haszonállattá
alakításában. Európa kialakulásában benne foglaltatik a „zsidókereszténység” 'is, melynek katolikus és ortodox részre
szakadása napjainkig ható tényező. Nem
merülnek feledésbe az európai fejlődés ellentmondásai sem, az egység ellen
fellépő különböző elemek, áramlatok, a nyugati
világ változatossága, a római katolikus és a protestáns egyházak közti
eltérések, Nyugat és Kelet ellentéte, az egyes országok és népek sajátosságai. Noha szemben áll a fajelmélet minden változatával, büszke a fehér
ember eredményeire és sikereire, vezető
szerepére a glóbuszon. Nyelvi tekintetben nemcsak a döntő indoeurópaiakkal foglalkozik (azok sorában többet a latin, a germán és a szláv nyelvekkel), hanem a baszkokéval és a
finnugorokéval is. Végülis a
kontinens – a szüntelen háborúk ellenére – a hajózással és a felfedezésekkel a XVI–XIX. században nagysága csúcsára
érkezett („grandeur politique
de l'Europe”). Európa kiállta a népvándorlás hullámait, a tatár és a török hódításokat, a „fekete halált” okozó járványok pusztításait, a háborúk veszteségeit, és demográfiailag mindig újrateremtődött és erősödött. Átvészelte a kereszténység nagy
kríziseit, népei
államokba szerveződve és szakítva folytatták életüket, miközben tudományos kincsestára folyton gyarapodott, kiváló
egyéniségeket, újítókat, feltalálókat. tudósokat tudott felmutatni. Európa végig elöl járt a tudományokban, az
irodalomban és a művészetekben, az értelmiség alkotókészségének érvényesítésében. Duroselle
számára a fordulatot hozó négy „újító” Leonardo
da Vinci, Erasmus, Machiavelli és Luther. Mindenütt az egység felé haladó nagy személyiségek és áramlatok érdeklik, köztük II. Frigyes
német-római császár, aki egyben a vallási tolerancia előfutára, amikor a mohamedánizmussal is megbékélést hirdet. A szellemi áramlatok
közül különösen a humanizmus egyetemességét emeli ki, amely közel hozott egymáshoz
gondolkodókat és átfogta Európa javarészét.
„Az igazi európai egység felé” vezető úton haladva a könyv láthatóan kellő
érzékenységgel viszonyul a művelődés kérdései iránt, mikor a középkori egyetemek, a tudományok kincsesházai, a filozófia és a művészetek (román kor, gótika, reneszánsz) és a
kereszténység fejlődését kíséri végig, de szellemi világunk más összetartó tényezőiről szólva, a humanizmuson kívül a racionalizmus és a felvilágosodás is döntő tényezőként szerepel a tolerancia érvényesítési útján.
Amikor az európai politikai nagyság évszázadairól beszél, nemcsak annak tudományos előkészítését, a találmányokat, a hajóépítés tökéletesedését, az emberi alkotó és felfedező szellem leleményességét, az eredményeket, Amerika, Afrika és Ázsia feltárását, a civilizáció kiterjesztését látja, hanem azt is, hogy az európai gyarapodás, tőkefelhalmozás, fejlődés szamos árnyoldalt is felfedett. Gyarmatosítást, rabszolga-kereskedelmet, népirtást, elnyomást és pusztítást is jelentett egyben, ami szemben állott a humánum, az emberiesség elveivel, mások
értékeinek lebecsülését hozta magával. Európának kétségtelenül nagy lendületet adott a világkereskedelem
kiépülése, éppúgy, mint később az ipari forradalom és annak
kiterjesztése a Föld java részére. Mindez
együttvéve Európa vezető szerepét biztosította. Aztán fokozatosan behatolt
a népek tudatába a nacionalizmus, elkövetkezett
a nyugati forradalmak
korszaka, az azt követő kiábrándulás és a fokozódó ellentétek jelensége. Reményt keltőnek tartja viszont Immanuel Kant Örök békéjét (1795), mely már 200 évvel ezelőtt felvetette az európai államok önkéntes szövetségének és a háborúk
kizárásának eszméjét. A francia forradalom sorsdöntő volt ugyan, de a végén a Nagy
Nemzet szembe került Európával, a nemzeti kizárólagosság, a hódító politika kudarcba fulladt, és Napóleonnak el kellett buknia. Sokkal erősebbnek és hatékonyabbnak bizonyult viszont az ipari
forradalom élén járó Anglia, a szabad kereskedelem, a békés építés, a közlekedés forradalmasítása, a világ erőforrásainak bevonása a
gazdasági életbe, a világkereskedelmi hálózat rendszerének kiépítése az egész Földre, az európai ember fizikai és
szellemi gyarapodásának érvényesülése.
„A romantika és a nemzetek Európájának”
korszak után a szerző tragikusnak tartja a nacionalizmus eluralkodását, a
nagyhatalmak versengését, amely végül is katasztrófába, két világháborúba taszította a kontinens, sőt a
világ népeit. A korábbi francia állásponttal szemben Duroselle bátran kimondja, hogy az első világháborút lezáró
békeszerződések „a bosszú békéi” voltak és újabb konfliktus csíráit hordozták
döntéseikben. A két világháború pedig számára azt jelenti, hogy „Európa
szétrombolja önmagát”, végeredménye, következménye pedig, hogy véget ér a kontinens vezető
szerepe a világon. Az elkötelezett Duroselle
könyvének végén ismét felcsillan a reménysugár: az európai egység
kiutat jelent az itteni népeknek. Szervezetének és intézményeinek
megvalósulásával az összefogott nyugat-európai
népek kizárták az egymás közötti konfliktus, a háború fenyegetését, a pusztítás
újabb lehetőséget. Az Európai Tanács, az Európai Unió, a maastrichti egyezmény,
az Európai Parlament, az integrálódó kontinens bizottságainak jelenléte és
működése nemcsak a békét, hanem természettudományos
és technikai haladást, anyagi-szellemi prosperitást, gyarapodást és
világpolgári jogokat eredményez. Persze a teljes integráció egyelőre Nyugatra szabott – Közép- és
Kelet-Európa bekapcsolódása a távoli ködbe vész. Minthogy e régió múltjának megíratásába, a készülő Európa története munkálataiba nem
vontak be idevaló historikusokat. Így amikor
Európa történetéről beszél a szerző, ezen Nyugat-Európa története értendő. A Lajtán és az
Elbán túli területek
csak alkalomszerűen kerülnek bele a könyvbe, a hatalmas és kitűnő adattárral rendelkező szerző ezekre a
részekre kevés gondot fordít, dokumentációja is éppen itt kevésbé pontos. Az
integráció tehát a Keletet illetően a történeti múlt
viszonylatában is várat magára. Ettől függetlenül érvényes Duroselle
mondanivalójának végső kicsengése a kontinens kommunizmus utáni jövőjére nézve.
Hogy tudniillik: „Európa nem lehet igazán élő valóság demokrácia nélkül”.
Jean Baptiste Duroselle: É'Europe. Histoire de ses peuples (Európa népeinek története) Paris, 1993. Une initiative européenne de Fréderic Deloche.
Csetri Elek