Klió 1995/2.

4. évfolyam

rule

 

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

 

Georg G. Iggers:

A historizmus problémái

Iggers tanulmánya első részében a historizmus fogalmának történetével foglalkozik. A fogalom már a múlt század elején felbukkant. Schlegel, Savigny, Ranke, Humboldt és Droysen fő céljuknak a historizmusnak a filozófiától való elhatárolását tartották. Szerintük a történelem általános érvényű fogalmak helyett elsősorban az egyedi, a források által rögzített jelenségekkel foglalkozik. A historizmus fogalmának következő állomása a századfordulón kialakult szellemtörténeti iskola (Dilthey), illetve a neokantiánusok (Rickert, Windelband), akik a probléma ismeretelméleti vonatkozásai irányában végeztek mélyebb elemzéseket, s fő tézisük a természet- és szellemtudományok megismerési módja közötti alapvető különbség volt. Dilthey abban látta a fő eltérést, hogy a természettudományok csak a dolgok külső, mechanikusan ismétlődő oldala iránt érdeklődnek -ezzel szemben a szellemtudományok fő célja: a cselekedetek és az események mögött, azok belsejében meghúzódó gondolatok és célok élményszerű, empátián alapuló megértése.
Rickert és Windelband szerint a két megismerési forma között tárgyuk megközelítési módjában van az alapvető különbség: a természettudományok általánosítanak, s törvényszerűségek, képletekmegfogalmazására törekszenek (nomotetikus tudományok). A kultúrtudományok ezzel szemben inkább az események leírását, érzéki megjeÍenítését helyezik aközéppontba (idiografikus tudományok), s a dolgok lényegét, jelentőségét csak a történetileg feltárt kultúrértékekre való vonatkoztatás során világítják meg. A historizmus fogalmának továbbgondolása a két világháború közötti időszakban Croce, Colingwood és Ortega műveiben történt meg, akik - szemben az irányzat relativista, irracionális vagy reakciós jellegét hangoztató gyakori kételyekkel – a historizmus racionális és humanista jellegét emelték ki, mely nem az európai gondolkodás krízisét, hanem a krízis gyógyszerét, megoldását jelenthetné.
A historizmus elleni leghatásosabb támadást Karl Popper intézte a második világháború idején. Popper az irányzatot puszta „historicizmusnak” aposztrofálta, szerinte elsősorban a Platón, Hegel és Marx által fémjelzett „holista”, a történelem totális értelmezésére irányuló törekvések voltak a XX. századi totalitárius rendszerek (fasizmus, kommunizmus) legfontosabb előkészítői.

 

Tanulmánya második részében Iggers a historizmus krízisét analizálja. Ez a válság a két világháború közötti periódusban következett be, amikor súlyos kételyek merültek fel a historizmus, mint módszertani paradigma és mint világnézet ellen egyaránt. Metodológiai szemszögből a legerősebb kételyek – már Nietzschétől kezdve – a Ranke által megfogalmazott „wie es eigentlich gewesen”-nel szemben fogalmazódtak meg, mely a történelem tudományosságát a szakszerű forráskritikában, illetve (vö. Droysen) a forrásoknak a filológiához hasonlatos, hermeneutikai alapállású interpretációjában látta. A hermeneutisztikus megközelítés problematikus volta mindenekelőtt Max Weber és – Iggers szerint – Heidegger kételyeiben jutott kifejezésre. Előbbi a pusztán munkahipotézisként funkcionáló ideáltípusok keresésével, utóbbi az európai tudományosság ontikus vonatkozásainak megkérdőjelezésével fogalmazta meg alapvető kételyeit a rankei objektivitás értelmében és lehetőségében, (A történetírás – mint erre éppen Iggers mutatott rá több tanulmányában – saját erőből próbálta megtalálni a krízisből kivezető utat. A francia és angolszász történetírói iskolák – Annales, New History – az egységes tudományos modellhez tértek vissza, s a történelem objektivitását – pozitivista elődeik nyomán – a .természettudományos megismerés paradigmájának alkalmazásával, vagy pl. az egyéb társadalomtudományokkal – szociológia, közgazdaságtan, pszichológia, néprajz stb. – való kooperáció útján látták biztosítottnak.) Iggers tanulmányában kisebb teret szentel a historizmus két világháború között kibontakozott válsága világnézeti vonatkozásainak. Ebből a szempontból Ranke híres tézise tűnt a legkifogásolhatóbbnak, aki szerint az államok "isten gondolatai" s a nagyhatalmak összeütközései, a háborúk alkotják a történelem alapszövetét. Ebben pedig nincs semmi kivetendő, hiszen az egymással folytatott vetélkedésben az államok csak nemesítik, kiteljesítik egymást. A politikus feladata ebből következően a hatalom külső kiterjesztése, megerősítése (Primat der Aussenpolitik), sennek alárendelődnek az alkotmányosság vagy a belső társadalmi reformok kérdései. Ranke e tézisét egyik legnagyobb tisztelője, Meinecke vonta kétségbe a világháború tanulságait összegezve s inkább a hatalom (kratosz) démonijellegét emelte ki, amit feltétlenül összhangba kell hozni az erkölcs (ethosz) és a humanitás követelményeivel. Meinecke ennek szellemében lett .Herzensmonerchisr't-böl .Vernunftre-publikaner", azaz a külpolitikai szuverenitással egyenrangúnak tekintette a népszuverenitás problémáit, s egyértelműen támogatta a weimari köztársaság parlamenti demokráciáját.

Tanulmánya harmadik részében Iggers a historizmus legújabb irodai mát tekinti át, azaz a historizmust, mint historiográfiai jelenséget mutatja be. A legújabb értelmezéseket három nagyobb csoportba osztja. Muhlack és Ipperdey szinte feltétlenül azonosulnak a historizmus alapvető téziseivel.
Változatlanul a történelem tudományossága, a történelmi objektivitás paradigmájának tekintik, szerintük alapvető szerepe volt a XIX. századi történetírás modernizálásában, elfogadják állam- és nemzetcentrikus, valamint a nagy egyéniségek történetalkotó szerepét hangsúlyozó velleitásait is .

Óvatosabban értékelnek Rüsen, Blanke és Jaeger, s főként ideológiai szempontból tartanak nagyobb távolságot a historizmus konzervativiz-
musától, Módszertani szempontból azonban ők is nagyra értékelik a historizmus modernizációs, innovatív jellegét. Blanke pl. párhuzamosnak tekinti a társadalmi és a tudományos modernizáció folyamatát (modernization – scientification), s ez utóbbiban három fokozatot, paradigmaváltást különböztet meg: felvilágosodás, historizmus, illetve az ún. „történelmi társadalom-tudomány” megszületése a két világháború közötti időszakban, majd Németországban a második világháború után. Azaz a historizmust a társadalmi modernizációt nagymértékben elősegítő tudományos modernizáció egyik lépcsőfokaként értékeli, s csupán a társadalom- és kultúrtörténeti orientációt
hiányolja belőle.

Egyértelműen elutasítják a historizmus gondolatait Hardtwig, Oexle és Iggers. Ez utóbbi híres monográfiájában az elmaradt német társadalmi-történelmi viszonyokkal magyarázza az irányzat hátterét. Iggers szerint a német egyetemeken uralkodó kasztszellem, a polgári középrétegek hiánya, a junkerek társadalmi vezetőszerepe s a német forradalmak sikertelensége jelzi azt, hogy, a német társadalmi fejlődés a XVIII. századtól kezdődően elkanyarodik a nyugat-európaitól (Sonderweg). A historizmus ennek az eltorzulásnak a lecsapódása, s ezzel magyarázható a német gondolkodásban az állam, a hatalom kérdésének középpontba állítása, a fogalmi gondolkodás elutasítása vagy a normaellenesség, mely a társadalmi kritika helyett a fennálló hatalom igazolására törekszik.

További kérdésként vetődik fel a historizmus irodalmában, hogy mikortól tekinthetjük tudományos jellegűnek és mikor kezdődik a professzionalizálódás időszaka? Muhlack válasza egyértelmű: a cezúra a XVIII–XIX. század fordulója, s szerinte amoralizáló és statikus szemléletű, ahistorikus felvilágosodással szemben ekkor fejlődik ki a historizmus, mely az eseményeket genezisükben közelíti meg. Iggers kiemeli ezzel szemben: újabb kutatások rámutattak arra, hogy a felvilágosodás korántsem volt történelemellenes – különösen a göttingeni iskola (Schlözer, Gatterer, Heeren) jelentőségét emeli ki. Egyebekben pedig különbséget tesz „historical scholarship” és „historical science” között, s szerinte a XIX. századi historizmus csak az előbbi alapjait teremtette meg.

Tanulmánya befejező részében Iggers két kérdést fogalmaz meg a historizmus további kutatói számára: Milyen szerepet töltött be az irányzat a német nyelvterületen kívüli országokban? (Eddig csak az olasz és angol történészek végeztek ebből a szempontból érdemleges kutatásokat.) Mi a historizmus aktuális mondanivalója, különös tekintettel azokra a kísérletekre, amelyek a posztmodern keretében a historizmus egyfajta revideálására törekszenek (New Historicism) s bár nem osztják Ranke optimizmusát, a narráció vagy a politikatörténet ismételt középpontba állítására törekszenek?

 

Georg G. Iggers: Historicism. The History and the Meaning of the Term. (Historizmus. A fogalom története és jelentése) In: Journal of the History of Ideas. 1995/1. 129–152. p.

Erős Vilmos