Klió 1995/1.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

Vraukó Tamás

Észak-Írország hosszú háborúja

- Ha éppen tudni akarja, én zsidó vagyok - mondta a felügyelő.

- Na és katolikus zsidó, vagy protestáns zsidó?

(Részlet az Angel című filmből)

Ez a rész, amikor az eseményeket kívülállóként és pártatlanként figyelni akaró rendőrtiszt zsidónak vallja magát, a filmben a bosszú angyalaként megjelenő fiatal rockzenész pedig ezt a kérdést teszi föl válaszul, azt példázza, hogy a negyedszázados ír testvérháborúban nem volt hely pártatlan kívülállóknak - valahol mindenkinek állást kellett foglalnia.

Miközben Európa legnagyobb része a berlini fal lebontásának örült, a földrész egy másik városában, Belfastban egy másik fal, alattomosan, mint a rák, terjedt a város testén. A város északi felében, a Shankill Roadon és környékén az emberek rövid kis utcákat tűzfalakkal tettek megközelíthetetlenné, házak erkélyei elé ferde acélhálókat húztak, hogy bombákat ne lehessen bedobni, orvlövészeknek fedezéket nyújtó kéményeket vagy kiszögelléseket bontottak le, vagy zártakel újabb falrészekkel. Ez a zegzugos építményrendszer nem olyan látványos, mint a berlini fal volt, és nem külpolitikai kényszer, hanem az ott lakó emberek saját akarata, önvédelmi ösztöne emelte. Ez teszi talán még tragikusabbá.

A falat megszülő politikai helyzet nem is igen érthető külső szemlélő számára. A válság oly régi, mint a palesztin krízis, és olyan áttekinthetetlen is. Azért sem könnyű megérteni a kialakult helyzetet, mert nem valami nagyszabású, de elhibázott politikai koncepció vezetett hozzá, hanem inkább kisebb-nagyobb, rossz helyzetfelismerésből, nem a megfelelő időben jövő segítő szándékból, politikai dillettantizmusból fakadó kis döntések sorozata; amit nevezhetnénk akár az apró hibák taktikájának is. 1994. augusztus utolsó hetében, amikor az IRA fegyverszünetet hirdetett, éppen negyedszázada volt, hogy az első brit katonákat bevetették az akkor még csak politikai válság leküzdésére.

Sokáig nem volt jele annak, hogy Észak-Írországban idáig fajulhat a helyzet. Az ötvenes években a brit politikusok olyan nyugodt politikai állóvíznek tartották az országot, mint a Csatorna-szigeteket, vagy Skócia eldugottabb tájait, ahol soha nem történik semmi érdemleges, és kiválóan alkalmas falkavadászatra vagy horgászatra.

A ma már Hosszú Háborúnak nevezett véres válságsorozatot az 1969 és 1972 között elkövetett politikai-katonai baklövések váltották ki, és a tehetetlenség szította még évtizedekig. Észak-Írországnak domíniumi státusza volt a birodalmon belül, amelyet az uralkodó képviseletében jelen levő főkormányzó személye, és az államrész saját parlamentje jelképezett. Ezekhez járultak még olyan, az állami önállóságra jellemző további testületek, mint a saját rendőrség (Royal Ulster Police) és egy paramilitáris szervezet is. A bajok ott kezdődtek, hogy a parlament, a rendőrség és a katonai szervezet is erősen diszkriminálta a katolikus többségű lakosságot. Ez a diszkrimináció megnyilvánult a munkavállalási lehetőségek megoszlásában, az iskolarendszer, a kulturális lehetőségek stb. terén. A katolikus lakosság növekvő elégedetlenséggel élte meg ezt a rendszert, és tüntetéseken adott hangot követeléseinek. A brit kormányzat nem bizonyult elég fogékonynak a követelésekre, őnekik ugyanis nem volt ellenükre, hogy az ír parlament protestáns, és protestáns érdekeket képvisel. Az észak-írországi politikai intézményrendszert a parlamenttől a rendőrségig a brit kormány tartotta fenn, és hagyták, hogy a parlament úgy vezesse az országot, ahogyan akarta. A szakértők ezt később politikai rövidlátásnak és hanyagságnak bélyegezték, bár Sir Oliver Wright, aki 1969-70-ben északír ügyekben kinevezett főmegbízott volt, úgy véli, hogy a brit kormány passzivitását az a remény táplálta, hogy a dolgok majd önmaguktól jóra fordulnak, és a feszültség a politikai szabadság megadásával magától oldódni fog. A feszültség azonban fokozódott, mert állandósult a katolikusokkal szembeni diszkrimináció. Ezért a politika immár véglegesen kivonult az utcára, ahol egyre gyakoribbak lettek az egyenlőséget követelő tüntetések. A kezdetben békés tüntetéseket a hatalom a gyengeség jelének tekintette, és nem adott engedményeket. A tüntetések ezért a tüntetők és a rendőrség egyre keményebb összecsapásaivá váltak. A katolikusokat azután otthonaikban is megtámadták szélsőséges lojalisták, akik attól tartottak, hogy a többségi katolikusok végül a két ír országrész egyesítését fogják követelni. A brit kormányzat tovább folytatta értetlen és a helyzetet fel nem ismerő politikáját. Továbbra is úgy gondolták, hogy ha biztosítják az észak-ír parlament működésének feltételeit brit forrásokból, akkor a helyzet megoldódik. A válság azonban mélyült, míg végül a pogromszerű méreteket öltő zavargások, gyújtogatások, verekedések megfékezésére 1969 forró nyarán brit csapatok tűntek fel Derry utcáin.

Ekkor még kevesen ismerték fel annak a jelentőségét, hogy brit katonákat nem a birodalom valamely távoli pontján, hanem az anyaországtó l60 km-re vetnek be. A kevesek egyike volt, aki nem hitte, hogy az egész csak egy rövid rendfenntartó kaland, Sir Anthony Farragh-Hockley tábornok, az Ulsterbe vezényelt angol szárazföldi csapatok parancsnoka. Ám intéseit a felelősségteljesebb, politikai helyzetelemzésre és figyelmeztetéseit a válság igazi mélységére Londonban csak megmosolyogták. A brit politikusok abból indultak ki, hogy az ún. Vilmosi Háborúk óta, amelynek során Anglia meghódította Írországot, az ír válságok szalmalángok, amelyek gyors fellobbanása után maguktól kialszanak. Wilson miniszterelnök és Callaghan belügyminiszter mégis kinevezett egy főmegbízottat Sir Oliver Wright személyében. Wright visszaemlékezve az eseményekre elmondja, hogy kinevezésének két fő oka volt: az egyik, hogy éppen nem foglalta le semmilyen aktív szolgálat, a másik pedig, hogy semmiféle tapasztalattal vagy ismerettel nem bírt északír kérdésekben. A kormány ezért úgy vélte, hogy nem fogják előítéletek vezetni döntéseiben. Jól illett ez a „kis hibák taktikájába”, mert az események azt igazolták, hogy a tapasztalat hiánya sokkal súlyosabban esett latba, mint az előítéletmentesség.

Callaghan belügyminiszter ugyanezzel az előítélet-mentességgel és tapasztalatlansággal érkezett Ulsterbe, amikor személyes megjelenésével akarta demonstrálni, hogy a kormány nagy fontosságot tulajdonít az eseményeknek, „Nem kész megoldással jöttem. Azért jöttem, hogy segítsek Önöknek megtalálni a megoldást”. - mondta éljenző lojalista hallgatóinak. A diszkrimináció megszüntetését ígérte egyszer és mindenkorra a nagy létszamú hallgatóságnak egy a Nagy-Britanniában az idáig példátlanul nagy számban megjelent belföldi és külföldi újságíróknak. Távozása után azonban a katolikusok még nagyobb bizonytalanságban érezték magukat - kiváltképp mivel Wilson miniszterelnök és Callaghan belügyminiszter eleikhez hasonlóan a jól beváltnak tartott passzív várakozás álláspontjára helyezkedtek, várva, hogy a válság most végre tényleg elmúljon. Nem múlt el. A katolikusok félelmei tovább erősödtek, és tovább erősödött érdekérvényesítési elszántságuk is. A brit kormány részéről az egyik legnagyobb hiba az volt, hogy a katonaság bevetésekor változatlanul meghagyta a protestáns többségű parlamentet. Ez óhatatlanul azt a képzetet erősítette a katolikusokban, hogy a katonaság azért jött, hogy megvédje a protestánsokat a katolikusok ellen. Ez a nézet sok protestáns számára is magától értetődőnek tűnt.

Mit sem javult a helyzet, amikor Wilson kormányát Edward Heath konzervatív kabinetje váltotta föl 1970-ben. Reginald Maudling, Heath belügyminisztere éppúgy teljesen tapasztalatlan volt északír ügyekben, mint elődje, Callaghan. Észak-Írországban tett több rövid látogatása közül az elsőt mindjárt két héttel beiktatása után tette. A látogatás teljes kudarc volt, amely a katolikusok tömegeit idegenítette el a brit kormányzattól. Callaghannel ellentétben, aki legalább kísérleteket tett valamiféle politikai megoldás kimunkálására, Maudling örömmel hagyott mindent a hadseregre. A hadsereg kezdeti tevékenységét pedig Farragh-Hockley tábornok úgy jellemezte, hogy „jó példa volt arra, hogyan nem lett volna szabad csinálni”.

A tüntetők és a sereg közötti első igazán kemény összecsapásokra 1970-ben, közvetlenül a munkáspárti-konzervatív hatalomváltás után került sor. Ekkor az utcákon már kijárási tilalom volt érvényben, járműveket gyújtottak föl, halálos áldozatok voltak, és százával foganatosítottak letartóztatásokat.

A hadsereg, amely a házkutatások során a katolikusok otthonaiban feszületeket és szentképeket tört össze oktalanul, teljesen elidegenítette magától az addig még lojális vagy közömbös katolikusokat is.

A hadsereg brutális eljárásait Tim Pat Coogan történész úgy magyarázza, hogy ezek olyan csapatok voltak, amelyeket korábban Malájföldön, Kenyában, és a széteső birodalom utóvédharcainak egyéb helyszínein vetettek be. Csakhogy, mint Coogan mondja, ami jó volt mondjuk Adenben, az nem volt alkalmazható európai fehér emberek ellen. Ezeket a kissé rasszista ízű megjegyzéseit Farragh-Hockley tábornok is megerősítette annyiban, hogy itt valóban olyan tisztek voltak jelen, akik csak a gyarmati forgatókönyveket ismerték, azok pedig Észak-Írországban látványos csődöt mondtak.

Ekkor még az Ír Köztársasági Hadsereg, a később terrorcselekményeivel hírhedtté vált IRA nem harcolt fegyverrel az angolok ellen. Fegyveres ereje már megvolt, de azt ekkor még csak a zavaros helyzetet kihasználni igyekvő, fosztogató bandák ellen vetette be. A világ ekkor még éppen csak elkezdte tanulni a néhány évvel később címlapokról nap mint nap visszaköszönő nevet s rövidítéseket, amelyek különböző fokú radikalizmustói vezéreltetvén a Nagy-Britanniától való elszakadásért küzdő szervezeteket takartak: UVF, azaz Ulster Volunteer Force = Ulsteri Önkéntes Erő; UFF, Ulster Freedóm Fighters = Ulsteri Szabadságharcosok; l)DA = Ulster Defender Association, vagyis Ulsteri V édelmi Szövetség stb. A legismertebb később kétségkívül az Irish Republican Army, vagyis az IRA lett. A Sinn Féin szervezet neve már 1916-tól ismert, amikor az angolok által brutálisan levert Húsvéti Felkelést megszervezték. A szervezet neve annyit tesz, hogy Mi Egymagunk. A felkelést eredetileg partraszálló erőkkel, később már csak lőszerszállítmányokkal Németország is tervezte támogatni, de erre nem került sor, az írek magukra maradtak. (Később az angolok is hasonló jelszavakra fanyalodtak, hiszen amikor Hitler Anglia összes szövetségesét megverte a kontinensen, Churchill állítólag ezt mondta: „Jól van hát. Akkor mi, egyedül!”)

Az IRA és társszervezetei tehát egyre radikálisabb harcot vívtak a britek ellen, előbb tüntetések, majd utcai zavargások, később robbantások, lesvetések, merényletek követték egymást 25 éven át, miközben a színfalak mögött, megmegszakadva, titkos tárgyalások folytak a brit kormány és az IRA között.

A Heath-kormány eleinte hitt a katonai megoldásban, és Lord Michael Carvert hívta segítségül. Lord Carver marsall, a ciprusi veterán, 1971-73-ban a birodalmi vezérkar főnöke volt. Nem rejtette véka alá az üggyel kapcsolatos fenntartásait. Több tábornok és politikus ugyanis továbbra is úgy vélte, hogy a gyanús elemeket, akárcsak Adenben és Cipruson, tárgyalás és egyéb teketória nélkül össze kell fogdosni, és szögesdrót mögé kell dugni. De mint Coogan mondta, az ilyesmit fehér emberekkel mégsem lehetett olyan könnyen megtenni. A Heath-kabinet titokban tanácskozott a katonai vezetéssel. A visszaemlékezők egybehangzó állítása szerint ez a titkosság vicclapba illő volt, és a konspiráció csúcsát az jelentette, hogy a megbeszélésekre érkezők a Downing Streeten, a miniszterelnöki hivatal hátsó bejáratát használták. Az internálások mégiscsak megkezdődtek, és ez a tény, valamint a hadsereg állítólagos vallatási módszereiről kiszivárgott informácók az IRA-t egyre inkább a kemény harc vállalása felé sodorták. Ehhez járult még az, hogy a fegyveres felforgató elemek utáni kutatás ürügyén a hadsereg fegyvert soha életükben nem fogott szakszervezeti vezetők és polgárjogi aktivisták ellen is fellépett.

A véres utcai zavargások 1972. január 30-án tetőztek, amikor a brit elit alakulat, az 1. Ejtőernyős Ezred katonái a tüntetések alatt 13 ártatlan civilt lőttek agyon. Lord Carver szerint olyan méreteket öltöttek a zavargások, hogy ez a szám még alacsonynak is tekinthető. A tavasz folyamán az északír parlament lemondott. A brit kormány a saját kezébe vette az északír ügyek intézését, és ezúttal szakértőt nevezett ki felelősnek, William Whitelaw gróf, korábbi északír miniszter személyében. Whitelaw titkos tárgyalásokra hívta az IRA-t Londonba. A tárgyalások tehát kisebb-nagyobb megszakításokkal folytak, de folyt közben az IRA és a brit hadsereg fegyveres harca is. Ez a harc egyre keményebbé vált és egyre ellenőrizhetetlenebb méreteket öltött. Sokan vannak azonban, akik úgy vélik, hogy a hadsereg beavatkozása protestánsok és katolikusok még véresebb polgárháborúját akadályozta meg.

A merényletek, rajtaütések, robbantások és ezekkel párhuzamosan a tárgyalások 1994. augusztus utolsó hetéig tartottak. Ekkor - nyilvánvalóan kiszámított módon, pontosan a hadsereg bevonulásának 25. évfordulóján az IRA fegyverszünetet hirdetett, és kifejezte reményét, hogy ez a fegyverszünet elvezet a végső békéig. A brit kormány óvatos optimizmussal fogadta a bejelentést, hiszen 1969-ben, a csapatok bevetésekor az újságok tele voltak jóslatokkal az akció várható időtartamára vonatkozóan. A derűlátóbbak öt napot jósoltak, a borúlátóbbak azt mondták, eltarthat ez akár öt évig is. Ha a béke végleges lesz, a háború akkor is a XX. század teljes egy negyedén át tartott.

A brit kormány - jobb híján - elfogadta tárgyalópartnernek a Sinn Féin szervezetet, amely az IRA politikai szárnyának tekinthető. A fegyvernyugvás pedig még bejelentése után fél évvel is, a mikor e sorok a papírra kerülnek tart, és a karácsonykor meg szilveszterkor Belfast utcáin önfeledten ölelkező protestánsokat és katolikusokat látva talán reménykedhetünk, hogy így is marad. Az elmúlt 25 év alatt a Shankill Road és környéke protestáns közössége 120 ezer emberről 56 ezerre csökkent, de humorukat nem veszítették el. Amikor az IRA bejelentette a fegyverszünetet, a városban korábban mosóporokat és üdítőitalokat hirdető hatalmas plakátokon ilyen feliratok jelentek meg: „Mi, a Shankill Road koronahű lakói elfogadjuk az IRA feltétel nélküli kapitulációját”.

Veszélyes játék volt ez, de az IRA tartotta a szavát. A háború mérlege 3390 halott, akiknek egy részét az IRA, egy valamivel kisebb hányadát a protestánsok ölték meg. Mivel a katolikusok öltek meg több embert, a brit közvélemény egy része Gerry Adamset, a Sinn Féin vezetőjét s a brit kormány tárgyaló partnerét háborús bűnösnek vagy éppenséggel közönséges gyilkosnak tartja, akinek törvényen kívül a helye. Ám úgy tűnik, hogy a békének egyebek mellett éppen az ő személyének elfogadása lesz az ára. Ha a megegyezés létrejön és a béke tartós lesz, akkor a palesztin kérdés és a dél-afrikai apartheid mellett századunk újabb hosszú és tragikus fejezete oldódik meg, és a jövőben csak kalandregényírókat, szakdolgozati témát kereső diákokat és történészeket fog foglalkoztatni.

Bob Purdie: Politics in the Street (politika az utcán), Blackstaff Press, Ltd., Belfast, 1990. 286 p.

Bob Purdie és Stephen Regan előadásai, elhangzottak az oxfordi John Ruskin College-ben, 1994. július.

A BBC-ben 1994 első felében vetített The Long Var (A hosszú háború) és a Shankill Road (Shankill út) című filmsorozatok.