Klió 1995/1.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

Gerhard Wettig

Sztálin és a német újraegyesítés kérdése 1952-ben

Vajon komolyan gondolt-e Sztálin a német állam egységének helyreállítására, amikor 1952. március 10-én erre vonatkozó javaslattal fordu1t a három nyugati nagyhatalomhoz? Erről sok vita folyt, s háromféle felfogás kristályosodott ki. A hagyományos nézetet vallók szerint Sztálin ki akarta terjeszteni, vagy legalábbis fenn akarta tartani a kommunista uralmat Közép-Európában. A revizionisták hajlamosak elhinni, hogy Moszkva valóban a közeledést kereste a német újraegyesítés kérdésében. A két felfogás képviselői arról is sokat töprengenek, vajon a nemzeti érdekek szempontjából helyes volt-e Adenauer politikája, amellyel a Szövetségi Köztársaságot a Nyugathoz kívánta kötni. Egy harmadik korabeli nézet szerint viszont Sztálin valójában nem akart megegyezni Németország ügyében a nyugatiakkal, csupán a részükről tapasztalható nyomás kényszerítette volna kompromisszumra.

Mindhárom nyugati feltételezés hívei egyetértenek azonban abban, hogy Sztálinnak lényegi javaslattal kellett volna előállnia, nevezetesen azzal, engedi-e, hogy Nyugat-Németországot politikailag és katonailag integrálják a Nyugathoz, vagy ezt megakadályozandó, feladja a szovjet befolyást és kommunista uralmat Kelet-Németországban.

Többen úgy próbálták megközelíteni a kérdést: vajon mi lehetett Sztálin „igazi” érdeke. Akik úgy gondolták, a szovjet diktátor nem akarhatta KeletNémetországot kockáztatni, a szovjet retorika militáns hangjára, és a moszkvai politika merevségére hivatkoztak. Az ellenvéleményen lévők mindezt csak politikai mimikrinek tartották, és úgy vélték, a szándékos kétértelműség az alkudozás része volt.

Az érvek három területen csaptak össze. Először a szovjet vezetés belső erővonalait vizsgálták: Berija, később Malenkov demokratikus és semleges, egyesített Németországot akart, ellentétben Molotovval, Hruscsovval és feltehetően másokkal is. Emellett nincs más bizonyíték, csupán a Berija ellen felhozott vádak. A második vitatéma az, vajon milyen választ vártak a Kremlben az 1952. március lO-i jegyzékre: az elfogadására vagy a visszautasítására számítottak-e. Az elemzők harmadik csoportja a szovjet jegyzék hátterét vette szemügyre; a tradicionalisták a szövegezésből határozott Nyugat-ellenességet véltek kiolvasni, a revizionisták viszont úgy vélték, a jegyzék szerzőjének az volt a célja, hogy a nyugatiak kívánsága szerint lehessen értelmezni. Felmerült az is, hogy Sztálin ki akarta játszani a németeket a nyugati partnerekkel szemben.

Cikkünk szerzője, Gerhard Wettig az 1952. március 10-i szovjet jegyzék keletkezésének, fogadtatásának körülményeit az orosz külpolitikai levéltár anyagának felhasználásával világítja meg. Az előzmény 1951 februárjára vezet vissza. A szovjet külügyminisztérium európai osztályának vezetője, Gribanov ekkor javasolta Gromiko szovjet külügyminiszter-helyettesnek, készítsék el a Németországgal kötendő békeszerződés elveit. Ezt megelőzően, február 21-én Pieck, Ulbricht és Grotewohl önként felajánlották, hogy előjönnek a javaslattal, amely lehetővé teszi, hogy a szovjetek a saját javaslatukat már erre épülő válasznak tüntethessék fel.

A szovjetek halogató taktikája következtében végül a külügyminiszteri tanács ülésszakát lekésték a témával, s újból csak augusztus 3-án tértek vissza rá. Ekkor ugyan felállítottak egy bizottságot a békeszerződés kidolgozására, azonban a tervezetet maga Gribanov és az európai osztály készítette el.

Szeptember közepére már jóváhagyta Visinszkij és Sztálin is, csak az akcióba lépés időpontjáról nem döntöttek még. Végül Gromiko 1952 januárjában látta elérkezettnek az időt a megvalósításra. Öt nappal később a kelet-német kormány elküldte az előre elkészített jegyzéket.

Moszkva egy héten belül válaszolt, támogatván a kezdeményezést, és a szovjet jegyzék a mellékelt békekötési elvekkel 1952. március 10-én a nyugati kormányok asztalán volt, és nyilvánosságra is hozták. A Politbüró részéről Molotov legalább tízszer látta a szöveget, Sztálin pedig kétszer. A Politbüró más tagjai csak egyszer kapták kezükbe a tervezetet, tehát vita nem lehetett körülötte. Ekkortájt Sztálin már különben is maga döntött minden fontos kérdésben.

A dokumentumokból kiderül, hogy a szovjetek nem vártak, nem akartak pozitív választ kapni a jegyzékre. Igaz, azért egy alkalommal ezt a lehetőséget is számba vették, s azzal reagáltak volna rá, hogy a német tömegek „nyomására” történt így (lásd Gromiko feljegyzését Sztálinhoz 1952. január 21-e körül). Többé viszont nem latolgatták, tehát nem készültek erre a lehetőségre. A szovjet üzenet tulajdonképpen a nagyközönségnek, a német tömegeknek szólt; a német változásokat próbálták elősegíteni „a német imperialista burzsoázia” ellen szóló propagandával, „a potsdami elvekre” hivatkozással, Németország demokratikus alapon való egyesítésének emlegetésével, s annak a célnak hangoztatásával, hogy az egyesült Németországgal akarnak békét kötni.

A szovjetek az 1952. március 10-i jegyzékükhöz csatolt német béke szerződés-tervnél már korábban, 1951. szeptember 8-án is készítettek egy tervezetet. Ez a korábbi sokkal élesebb, szókimondóbb volt. Szigorúan megszabta volna az egyesített Németország politikai és társadalmi rendjét; szabadon csak a „demokratikus pártok és szervezetek” tevékenykedhettek volna, az NDK iparának, mezőgazdaságának demokratikusan átszervezett rendszerét rákényszerítették volna a nyugati országrészekre is; ugyanakkor NyugatNémetországnak ki kellett volna lépnie az Európai Szén- és Acélközösségből, és meg kellett volna szakítania minden más gazdasági kapcsolatot a Nyugattal.

Tartózkodnia kellett volna „a politikai és katonai szövetségektől” is.

Az 1952. március 10-i szovjet jegyzék hasonló tendenciát mutat, csak valamivel finomabban fogalmaztak meg. A cél az volt, hogy érzékeltessék, „segíteni akarnak” a német kommunistáknak a Németország egyesítéséért vívott harcukban, s közben leleplezzék a három nyugati hatalom agresszív szándékait. A stratégiát maga Gromiko dolgozta ki. A dolog kényes pontja a békekötés, amely elősegítené a hódító csapatok kivonását, és az általános választások megtartását. A sajtóban ebben az értelemben indítottak kampányt „Németország egységének helyreállításáért”…

Tanulságos, hogyan magyarázta a szovjet külügyminisztérium a Jegyzéket Németország két kommunista szomszédjának, Varsónak és Prágának. A nekik küldött levélben hangsúlyozták, hogy a három nyugati hatalom akadályozza a Németország egyesítését követelő tömegek mozgósítását. A nyugatiak a békeszerződést általános szerződéssel akarják helyettesíteni, s be akarják vonni Nyugat-Németországot az atlanti tömb háborús terveibe. Mindezzel szembe kell szegezni a német nép mozgalmát, és pozitív programot kell nyújtani a békeszerződéshez.

Az, hogy Sztálin valójában nem akart komolyan tárgyalni a német újraegyesítésről, s hogy nem akarta kockára tenni az NDK-t, három tényből világosan kitűnik. A szovjet vezető már 1952 tavaszán tárgyalt a kelet-nemet vezetőkkel az erőltetett államosításról, a gyorsított militarizálásról, és az NDK határainak intenzívebb őrzéséről. Mindezt igen nehéz a megbékélési szándék jeleként értelmezni. Másodszor a kérdéses időszakban a szovjet diplomácia elzárkózott mindenféle párbeszédtől. Az egyetlen alkalommal, amikor személyes találkozásra került sor, nevezetesen amikor Cumming amerikai ügyvivő átadta Visinszkijnek a három nyugati hatalom elutasító válaszát a márciusi jegyzékre, a szovjet külügyminiszter szemmel láthatóan örömmel fogadta a választ. Végül pedig semmi jele annak, hogy a Német Szocialista Egységpárt (SED) vezetőit aggasztotta volna a szovjet kezdeményezés, márpedig ennek így kellett volna lennie, ha veszélyben érezték volna a pozícióikat Kelet-Németországban. Sőt, Willielm Pieck 1952. március 31-én Moszkvában kijelentette, hogy a szovjet jegyzék mély benyomást keltett nemcsak az NDK-ban, hanem Nyugat-Németországban is.

A tanulmány írója, Gerhard Wettig végül az alábbi következtetésekben összegezi a véleményét. A szovjet jegyzék címzettje tulajdonképpen nem a három nyugati kormány volt, hanem valójában a német tömegeket akarta mozgósítani - főként a Szövetségi Köztársaságban. A kommunista káderek mögé akarta felsorakoztatni az embereket, továbbá szembe akarta állítani őket az Adenauer-kormánnyal, s a Németországban tartózkodó nyugati hatalmakkal. Sztálin a nyugati hatalmak, különösképpen pedig a nyugatnémet kormány ellen kívánta feltüzelni a német népet, s ennek révén politikai változást akart elérni Németországban. Tévedtek a nyugati elemzők, amikor azt gondolták, Sztálinnak nem volt más választása, csak az, hogy vagy kiegyezik a nyugati kormányokkal, vagy belátja, hogy kezdeményezése jelentéktelen volt. Az mindenesetre bizonyos, hogy a szovjetek nem akartak komolyan kiegyezni a Nyugattal Németország újraegyesítése érdekében.

Gerhard Wettig: Stalin and German Reunification: Archival Evidence on Soviet Foreign Policy in Spring 1952. (Sztálin és Németország újraegyesítése. A szovjet külpolitika 1952 tavaszán leltári bizonyítékek alapján.) The Historical Journal, 37. évf., 2. szám, 1994. junius, 411-419. p.

Fodor Mihályné