Klió 1995/1.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

Carol S. Lilly

Kommunista propaganda Jugoszláviában, 1944-1948

A Jugoszláv Kommunista Párt a második világháború után azzal a vízióval és azzal a programmal ragadta magához a hatalmat, hogy egy új s jobb társadalmat fog felépíteni, amelynek alapjául - az elképzelések szerint marxista-leninista ideológia szolgál. A kommunista vezetők rögtön a felszabadulás után szembekerültek azzal a problémával, hogyan lehet az emberek meggyőzése (kommunista szóhasználattal élve az agitprop) szempontjából a hosszú távú társadalmi és a rövid távú, az ország újjáépítésére vonatkozó célokat összhangba hozni.

Az agitpropnak inkább a hosszú távú célok szempontjából volt jelentősége, mivel a párt végső célja nemcsak a társadalmi-gazdasági viszonyok átalakítása, hanem az embereknek, értékeiknek, erkölcseiknek, viselkedésüknek megváltoztatása volt. A JKP vezetői, bár sok esetben nem riadtak vissza az erőszak alkalmazásától, tudták, hogy az új társadalom építése csak a lakossággal való együttműködés alapján lehetséges.

Az agitprop munka irányítását a Központi Bizottság egyik osztálya végezte, amely feladatául azt határozta meg, hogy párt kezébe összpontosítsa a politikai, gazdasági, kulturális és tudományos élet irányítását, az emberek alulról jövő kezdeményezéseit a párt által megszabott cél irányába vigye. Az agitprop osztály utasításokat és iránymutatást küldött az egyes tagköztársaságok pártjainak. A valóságban viszont az agitáció nem volt mindig sikeres, a párt elképzelései gyakran ellenállásba ütköztek.

A propaganda terén 1944 októbere és 1948 júniusa, a Szovjetunióval való végleges szakítás között három szakaszt lehet elkülöníteni. 1945 novemberéig, a választásokon aratott kommunista győzelemig a JKP fő célja támogatói táborának kiszélesítése volt, s az, hogy ellenfeleit diszkreditálja. El akarta érni, hogy szűnjön meg a proletárdiktatúrától való félelem, és hogy az emberek higgyék el: az új Jugoszlávia a nemzetek egyenlőségére épül. Ebben az időszakban a párt nem törekedett arra, hogy ráerőltesse a lakosságra a marxista-leninista világnézetet. A választások megnyerése után viszont hozzákezdett célja, a társadalmi átalakítás programjának megvalósításához.

Először megszilárdította hatalmát (ez az ellenzék erői elleni fellépésben mutatkozott meg), és létrehozta a gazdasági átalakítás feltételeit. A propaganda ezt munkaversenyekre való felhívásokkal segítette. Ebben a második, 1947-ig tartó időszakban sem törekedett a párt arra, hogy belenevelje az emberekbe a helyes ideológiát, csak azt várta el tőlük, hogy neki megfelelő módon cselekedjenek.

1947 végén a JKP már nyíltan is kifejtette programját: a szocializmus építését. Ettől a pártvezetők szerint nem csak az emberek viselkedésmódjának, hanem gondolkodásának. világnézetének is meg kell változnia. Az új elképzelések új eszközöket követeltek az agitprop terén is: a direkt felhívások helyett rugalmasabb, a nevelésnek inkább megfelelő eszközöket kellett igénybe venni. 1948 elejétől a pártvezetők nagyobb figyelmet fordítottak például a folklór-előadásokra, azok ideológiai tartalmára. Az írókat és művészeket kötelezték, hogy műveik ideológiai töltést is tartalmazzanak. A meggyőzés és a lakosság szocializációja vidéken kezdődött, a parasztoknak önkéntes termelőszövetkezetekbe kellett lépniük, el kellett fogadniuk a kollektivizmus értékeit, és hinniük kellett abban, hogy a párt a szebb jövő felé vezeti őket.

A két világháború közötti tapasztalatokból okulva a pártvezetők nagy súlyt kívántak fektetni a jugoszláv egység érzésének kialakítására. - Eljött az idő - mondta Tito -, amikor Jugoszlávia nemzeteinek büszkéknek kell lenniük: saját és testvéreik hagyományaira, pl. a szerbeknek a horvátok és a szlovének hagyományaira, és ennek az egész hagyománynak kell a közös múltat jelentenie! A JKP egyrészt hajlandóságot mutatott az egyes nemzetek sajátosságainak, érzékenységének tiszteletben tartására, sőt ösztönözte a vezetőket, hogy vegyék figyelembe a propaganda során a nemzeti különbségeket, másrészt viszont a párt belső felépítése szigorúan centralizált volt, és „partikularizmus” címén elvetett minden decentralizációt.

Az ideológia közvetítése szempontjából különösen fontos területet jelentett az oktatás. A háború utáni első évben pártvonalon a szövetségi minisztérium volt felelős az oktatásért. Ugyanakkor mindegyik tagköztársaságban volt oktatási minisztérium. 1945-ben éles vita bontakozott ki: a szövetségi minisztérium nagyobb centralizációt, a tankönyvek és tananyagok egységesítését kívánta. A szerb, horvát, szlovén minisztérium viszont erőteljesen ellenállt, arra hivatkozott, hogy ezeknek a nemzeteknek megvan a saját irodalmuk, történelmük, kultúrájuk, s azt kívánják oktatni. A szövetségi minisztérium képviselője hiába hivatkozott a szovjet példára, az ottani egységesítésre, 1946-ban a kormány átalakítása során megszüntették a szövetségi oktatási minisztériumot, s helyére egy kisebb hatáskörrel rendelkező bizottságot állítottak. A tankönyvek összeállítását a tagköztársaságok minisztériumaira bízták. 1948 tavaszán, a propagandapolitika változásakor egy pártdokumentum megállapította: egyes köztársaságok történelem- és irodalom-tananyaga nyíltan nacionalistává vált, pedig „Ifjúságunkat az egységes jugoszláv szellemben kell nevelni!” Ebből kiindulva a dokumentum szövetségi bizottság felállítását javasolta, amelynek feladata a tankönyvek felülvizsgálata. Az 1948-49-es tanévre a szövetségi oktatási bizottság egységes programot dolgozott ki az általános és középiskolák számára, hogy elkerüljék a „korábbi hibákat". Végül 1948-ban újra szövetségi oktatásügyi minisztériumot hoztak létre.

A propagandapolitika hatékonyságát gyakran gátolták a vezetők közti felfogásbeli különbségek. Ez mutatkozott meg például az önkéntes ifjúsági brigádokkal kapcsolatban. Egyesek a gazdasági célokat tekintették elsődlegesnek, a toborzáskor eltekintettek az önkéntességtől. mások viszont a hosszabb távú meggyőzést helyezték előtérbe. Ugyancsak sokakban keltett csalódást, mikor a párt a Népfront keretében taktikai célokból mérsékelte céljait. Ezek az emberek a kommunista radikalizmus megfelelő kifejezését hiányolták.

A propaganda sikerét nagyban gátolta a megfelelő képzettségű szakemberek hiánya. A párt létszáma a második világháború kitörésekor 17 ezer fő volt, 1948 közepére 468 ezerre nőtt. A párt tagjainak többsége faluról származott, sokan közülük gyengén iskolázott, sőt írástudatlan volt, és teljesen ismeretlen volt számukra a marxizmus-leninizmus. A káderek többsége nagyon fiatal volt, közel a fele 26 év alattiak közül került ki, így hiába voltak a felső vezetők között művelt emberek, elképzeléseiket nem tudták megvalósítani. A képzett kommunista agitátorok hiánya miatt a sajtóban dolgozó régi szakemberek nagy részét meghagyták állásukban, egy belső dokumentum fel is rótta, hogy az országos sajtó kispolgári befolyás alatt állt. 1947-ben például a vezető horvát lapok közül a Vjesniknél a 26 újságíróból csak 10 volt kommunista, a zágrábi városi lapnál még kisebb ez az arány. Az újságok főszerkesztői persze kommunisták voltak. Valószínűleg a megfelelő kommunista erők hiányából kívántak erényt kovácsolni, amikor Dedijer kijelentette: a jugoszláv sajtó kevésbé irányított, mint a szovjet.

Gyenge volt a párt agitációs munkája az értelmiség körében. A belgrádi egyetemen a dolgozók 7 százaléka volt csak párttag, a pártszervről egy belső dokumentum azt mondta, hogy az olyan, mintha nem is kommunista szervezet lenne. 1848-ban megfelelő tanerő hiányában nem tudták a marxista-leninista oktatást bevezetni az egyetemen.

1947-töl a párt megállapította, emelni kell a propagandamunka színvonalát, növelni kell az abban résztvevők szakmai és műveltségi felkészültségét, ha el akarják érni a társadalom és kultúra, az emberek gondolkodásának megváltoztatását. Ugyanakkor, mint ahogy az ifjúsági brigádok példája is mutatja, 1949 után ismét visszatértek a kényszerítő, adminisztratív eszközök alkalmazásához.

Carol S. Lilly: Problems of Persuasion: Communist Agitation and Propaganda in Post-war Yugoslavia, 1944-1948. (A meggyőzés problémája: kommunista agitáció és propaganda a háboru utáni Jugoszláviában, 1944-1948.) Slavic Review, 53. 1994. 2. 395-413. p.

Bíró László