Klió 1995/1.

4. évfolyam

XIX. SZÁZAD

C. J. Bartlett

Palmerston után: Britannia és az Ibériai-félsziget, 1865-1876

C. J. Bartlett angol történész tanulmányában Palmerston halála után, az 1865-1876 közötti időszakban Britannia ibériai külpolitikáját követi végig. Bemutatja, hogy Clarendon, Granville, Derby külügyminiszterek tevékenysége mennyiben követte a korábbi elképzeléseket, illetve miben tért el azoktól. Részletesen elemzi az adott időszak fontos eseményeit, valamint az angol külügyminisztérium reakcióját a spanyol és portugál változásokra.

Bevezetőjében megállapítja, hogy eddig az Ibériai-félszigetnek, mint brit érdekszférának a vizsgálata - eltekintve a Hohenzollernek spanyol trónra jelölésétől, valamint a francia-porosz háborútól - tudományos körökben nem keltett nagy figyelmet. Úgy véli, hogy a történészek jelentős részének

- C. H. D. Howardnak, H. W. V. Temperleynek, L. M. Pensonnak és Agatha Rammnek - nem sikerült teljes mértékben feltárnia Délnyugat-Európának, mint földrajzi és politikai egységnek a jelentőségét és szerepét. Tanulmányaikban csupán azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy a brit külpolitika milyen lépéseket tett a régi szövetségi szerződésre hivatkozó portugál segítségkérésre, amikor a spanyolok a két ország egyesítésére törekedtek. Elsiklottak viszont amellett, hogy az 1873-1874-ben Spanyolországban lezajlott politikai küzdelmek milyen mértékben járultak hozzá a francia-német ellentét kialakulásához. A témára vonatkozó irodalomból egyedül Paul Hayes tanulmányát méltatja, aki a Palmerston utáni brit külpolitikát elemző munkájában azt hangsúlyozza, hogy a be nem avatkozási politikához való visszatérés mellett igény volt az aktívabb brit külpolitikára is.

A következőkben rátér annak taglalására, hogy az 1868-1876 közötti brit kormányok milyen óvatos lépéseket tettek az Ibériai-félsziget politikai stabilitásának és gazdasági fejlődésének előmozdítására.

1868-1870 között Nagy-Britanniakülügyminisztere Lord Clarendon volt, ki pályafutását Spanyolországban kezdte az 1830-as évek carlista háborúi idején. A külügyminisztériumban Palmerston, Aberdeen és Russell vezetése alatt dolgozott, mindig jól érzékelte a pillanatnyi politikai helyzetet, kiválóan elemezte az európai konfliktusokat. Nem volt jó véleménnyel a spanyol politikai elitről, szerinte „a spanyolokat csupán irányítani lehet, de vezetni nem”. Osztozott Palmerstonnak az Ibériai - félsziget brit politikában betöltött szerepéről alkotott nézetében, mely szerint Spanyolország nem ébredt rá lehetőségére, pedig Franciaország ellensúlyozására erős, független állammá válhatna. Palmerston tartott attól, hogy Spanyolország Franciaország befolyása alá kerül. E mellett arra is törekedett, hogy a spanyol-portugál unió létrejöttét megakadályozza, sőt az 1850-es években a két ország között még esetleges vámuniót is elképzelhetetlennek tartott. Palmerston a spanyol politika kiszámíthatatlansága miatt hangsúlyozta - a későbbi külügyminiszterek is ezt az álláspontot képviselték -, hogy Britannia a portugálok ellen irányuló mindenféle spanyol agressziót helytelenítene, s bekövetkezte esetén kénytelen lenni a Portugáliával kötött szövetség által rárótt kötelezettségének eleget tenni.

1866-tól a brit kabinet, de különösen Clarendon külügyminiszter próbált nyomást gyakorolni a portugál és a spanyol kormányra, hogy enyhítsenek a vallási türelmetlenségen, a kereskedelmet fékező szabályokat oldják fel gazdasági megerősödésük érdekében.

1868 szeptemberében, II. Izabella bukása nagy érdeklődé st és reményt váltott ki a változásokra. A spanyol trón betöltésének kérdése azonban 1870 júliusában a Hohenzollernek fellépésével nemzetközi feszültséget okozott. A brit külügyminisztérium a szóba jövő uralkodójelölteket elfogadhatatlannak találta, mert megválasztásuk Párizzsal vagy Lisszabonnal keltene feszültséget.

Clarendonnak mind a francia, mind a német jelölttel szemben aggályai voltak, 1870. május 20-án kelt levelében sürgette a spanyolokat, hagyjanak fel a trónörökös keresésévei, inkább a belső stabilizációra koncentráljanak. Ennek a spanyolok nem tettek eleget.

Claredon 1870. június 27-i halála után Lord Granville lett a külügyminiszter. Úgy vélte, a spanyol trónra az olasz jelölt a legmegfelelőbb. A spanyolok viszont újra tárgyalásokat kezdtek Lisszabonnal, ahol az ibériai egység kérdésének megvitatása nélkül az előrelépés lehetetlennek bizonyult.

Ez a kérdés a század közepe táján merült fel, s változó figyelem kísérte. Portugáliában - az ország gazdasági és politikai állapota miatt is - vonzó volt az iberianizmus, melytől reformok bevezetésévei a portugál fejlődés előbbre vitelét várták. A nagyhatalmak is azon a véleményen voltak, hogy e zaklatott félsziget számára a legjárhatóbb út az unió lenne. 1868-ban az osztrák és az olasz külügyminiszter titkos javaslatot ajánlott az egyesülésre. Clarendon eddig nem ment el ugyan, de a s angolok és Európa számára egyaránt elfogadhatónak tartotta a portugál király megválasztását az unió élére.

1869 februárjában azonban feszült helyzet alakult ki a spanyolok és portugálok között. Spanyolországban nem lelkesedtek a portugál jelöltért. Végül 1871 elejére meg született a megoldás, Spanyolország az olasz Savoyai Amadé mellett állapodott meg. Az uralkodót azonban 1873 elején a kiszámíthatatlan spanyol politika lemondásra késztette. A nagyhatalmak azonnal reagáltak a „spanyol ügyre”, a franciák, német beavatkozástól tartva, közös diplomáciai tárgyalásokat sürgettek, az oroszok Európa békéjének megőrzésére törekedtek, az angol kormány továbbra is tartotta magát be nem avatkozási politikájához.

1874 januárjától Spanyolországban újabb változás következett be, Madridban katonai uralom kezdődött. A föderalistákat elnyomták, a carlisták azonban továbbra is jelentős katonai erőt képviseltek. Élvezték Európa-szerte a konzervatív ultramontánok, különösképp a franciák támogatását, mely végül francia-német ellentéthez vezetett. Az angolok attól tartottak, hogy Bismarck esetleg kihasználja ezt az ellenségeskedést. Lord Derby, az új konzervatív kormány minisztere, hogy véget vessen a német-francia súrlódásnak, hozzálátott a Serrano-rezsim elismertetéséhez. 1874. augusztus ll-én Németország és Franciaország is elismerte a spanyol kormányt.

1876 elején Spanyolországban legyőzték a carlistákat, s ez újabb probléma megoldása elé állította az angol külpolitikát. Portugália ugyanis attól félt, hogy az erős hadsereggel rendelkező Spanyolország ismét felveti az ibériai egység kérdését. A régi, 1386-os és 1661-es szövetségi szerződésekre hivatkozva segítséget kért Nagy-Britanniától. 1876. október 23-án az angolok biztosították Lisszabont afelől, „Britannia nem nézné tétlenül, ha Spanyolország Portugáliát egy ibériai unióba akarná kényszeríteni, és hogy őfelsége számára Portugália függetlensége európai fontosságú kérdés”.

Bartlett összegzésében hangsúlyozza, hogy Derby Nagy-Britannia Portugália iránti politikájában világosabb és határozottabb hangnemet alkalmazott, mint Clarendon vagy Granville. Mindezt annak érdekében tette, hogy ne kerüljön sor a nagyhatalmak beavatkozására az Ibériai-félszigeten, valamint hogy a spanyolokat ez által haladóbb belpolitika folytatására késztesse.

A szerző végezetül leszögezi, az 1865-1876 közötti időszakban a britek jogosan érezték, hogy az Ibériai-félszigeten befolyásuk megtartásához, sőt növeléséhez kis erőfeszítés is elegendő. Sikeres politikájukat példázza a térségben jelentkező ellentétek eredményes kezelése, valamint az a tény, hogy a közel-keleti válságnak a Mediterráneum nyugati részére nem lett kihatása.

C. J. Bartlett: After Palmerston: Britain and the Iberian Peninsula, 1865-76. (Palmerston után: Britannia és az Ibériai-félsziget, 1865.76) The English HistoricaI Review, 1994. február, 74-88. p.

Bodnár Erzsébet