Klió 1995/1.

4. évfolyam

XIX. SZÁZAD

Vitomir Vuletič

Dosztojevszkij és a keleti kérdés

A ke1eti kérdés az újkori Európa egyik központi problémája. Három civilizáció (keleti és nyugati keresztény, mohamedán) találkozik a Balkánon, így az ott lakó délszláv népek többféle érdek ütköző zónájában élnek. Oroszország a XVIII. században, Nagy Péter uralkodása alatt kapcsolódott be a Balkánon zajló versengésbe. 1774-től, amikor megszerezte a Fekete-tenger feletti uralmat, és az Oszmán Birodalom pravoszláv népeinek védelmezőjeként lépett fel, a krími háborút lezáró párizsi békéig befolyása fokozatosan növekedett. Az 1856-os béke azonban nagyban csökkentette az orosz lehetőségeket.

Az orosz közvéleményt is élénken foglalkoztatta a keleti kérdés, Dosztojevszkij, az erősen szlavofil beállítottságú író is jól látta fontosságát. 1876-77-ben rovata volt a Grazsdanyin című lapban, s az ott Egy író naplója címen megjelent írásokból jól nyomon követhető vélekedése a Balkánról és általában a délszlávokról. A keleti kérdésben - vallja Dosztojevszkij - Oroszországnak általános emberi missziót kell teljesítenie, az egész emberiség érdekében kell harcolnia, fel kell szabadítania a szlávokat a török iga alól. Az orosz emberekben mérhetetlen szeretetét a többi pravoszlávnép iránt, amelyet a péteri reformok élesztettek fel. Dosztojevszkij a többi szlavofillel ellentétben pozitívan ítélte meg I. Péter szerepét, szerinte ő tette meg azt a lépést, amely lehetővé teszi Oroszország történelmi küldetésének teljesítését.

A küldetés a „Moszkva - harmadik Róma” eszméjéből fakadt, eszerint miután Róma elfordult az igazi krisztusi hagyománytól, Konstantinápolyt elfoglalta a török, az igazi kereszténység letéteményese Oroszország lett.

A nyugati államokat is ebből a nézőpontból kiindulva ítélte meg az író. Európa nem képes elfogadni azokat az emberi értékeket, amiket Oroszország képvisel, és a keleti kérdésmegoldásával is saját érdekeit akarja megvalósítani. Oroszországot viszont a keresztények felszabadításának magasztos eszméje vezeti. Dosztojevszkij három fő ellenfelet látott a várható balkáni összeütközésben: Angliát, Franciaországot és a katolicizmust. Franciaországra, mint a katolicizmus és a szocializmus képviselőjére tekintett. A katolicizmus szerinte a krisztusi igazság elárulása, a szocializmus (a francia forradalom egyenlőségeszméjét és a negyedik rend törekvéseit értette alatta, összefüggésbe hozva az Internacionáléval) pedig Isten nélküli rend, de Isten nélkül nincs igazság. A szocializmust még azért is gyűlölte, mert az elhalványítja a nemzeti szempontot, pedig ez alapján ment végbe a németegyesítés is, s Dosztojevszkij valamilyen hasonló egyesítésre gondol a szlávok körében. Az ellenfelekhez hozzá kell még venni Németországot, amely Oroszország közvetlen vetélytársa Európában, és az Osztrák-Magyar Monarchiát.

Az író szerint a keleti kérdést háborúval kell megoldani. A háború hasznos dolog, kivéve a testvér- és polgárháborút, mert morálisan erősíti az embereket, és az igazságot csak szenvedéssel lehet elérni. A keleti kérdés megoldása Dosztojevszkij szerint csak első lépés Oroszország történelmi szerepének kiteljesedése során. A küldetést az író a szlávok Oroszország vezetése alatt végrehajtott egyesítésében látta, „mert a szláv ügy orosz ügy, és természetesen azt Oroszországnak, az orosz eszme alapján kell megoldania!”. Ebben az idézetben és még számos helyen megmutatkozik, hogy Dosztojevszkij számára a szláv népek nem rendelkeznek nemzeti tudattal, és csak azért léteznek, hogy Oroszország nagylelkűségét megmutathassa. Nem látott bennük olyan erőt, amely felszabadításukat elősegítette volna. Másokat azzal győzköd, hogy Oroszország nagylelkű, és nem saját területét akarja a délszlávok rovására növelni. Dosztojevszkij meg volt győződve, hogy Oroszország megnyeri majd magának a balkáni szlávokat, akik tulajdonképpen „saját fészkükbe térnek vissza”. Véleményét csak az orosz-török háború végén változtatta meg, amikor azt írta: nem kell a balkáni népeknek hálásnak lenniük Oroszország iránt. Aligha menekültek volna meg az orosz hatalomvágytól, ha a békekötés során nem avatkoznak be az európai hatalmak. Ekkor már elismerte a délszlávok kultúráját és nemzeti tudatuk meglétét.

Különösen nagy figyelmet szentel Dosztojevszkij az Egy író naplójában a szerbeknek. Mint a szláv eszme rendíthetetlen képviselője, a hercegovinai felkelés kitörésekor és Szerbia háborúba való beléptekor népszerűsítette a szláv testvéreknek nyújtandó segítség gondolatát (a kormányzat a háború kitörésekor visszafogott volt), többször hírt adott az orosz önkéntesek készülődéséről, és kifejtette: Oroszországnak meg kell oldani a a keleti kérdést az orosz eszmének megfelelően. Nem töprengett el azonban a szerb szándékokon, az ő törekvéseiket egységük és felszabadulásuk érdekében az orosz elsőbbség veszélyeztetéseként értékelte. Az eszmékből kiindulva nem értette miért nem fogadták kitörő lelkesedéssel az orosz önkénteseket.

Az orosz politikai gondolkodás nem volt egységes a szerbekkel kapcsolatban. A viták az 1850-es évek végén kezdődtek, amikor a szlavofilek egy csoportja felhívást intézett a szerbekhez, s azt hirdette, hogy a szlávok legfőbb jellemzője a pravoszláv hit, amelynek Oroszország az őrzője. Ez a szlavofil kör nagy ellenállással fogadta Alekszandr Pipin és Vladimir Szpaszovics művét, A szláv irodalom történetének áttekintését, amelyben a szerzők kifejtik: a szerbek önálló nemzetet alkotnak, és kulturális fejlődésükre a nyugati hatás is meghatározó volt. Pipin elvetette az új bizánci-szláv birodalomról alkotott szlavofil álmokat, s rámutatott arra, Oroszországban nem ismerik a szerb törekvéseket. Valóban, a szerb liberálisok nem akartak orosz fennhatóság alá kerülni, csak a hatalmas ország katonai erejét kívánták felszabadulásuk érdekében felhasználni.

Dosztojevszkij számára a keleti kérdés egyik fontos mozzanata volt, kié legyen Konstantinápoly. Szerinte az oroszoknak joguk van a városra, hogy azzal is lehetővé váljon számukra a délszlávok segítése. Történelmileg pedig az támasztja alá igényüket, hogy a XV. század óta Oroszország vette át a keleti egyház vezetését.

A cikk végén a szerző Dosztojevszkij bonyolult és ellentmondásos világnézetéről író Dosztojevszkij egész írói tevékenységében a krisztusi igazságot, a pravoszlávia igazságát hirdette minden más áramlattal szemben. Oroszországot démonként szerette. A szerző nemzedékének Dosztojevszkij az igaz értékek, a klasszikus humanizmus szimbóluma. Az Egy író naplójában viszont a szlavofilek és a hivatalos politika nézeteit, imperialisztikus törekvéseit védte, nem mutatott türelmet a balkáni szlávok törekvései iránt. Mindezek hozzátartoznak az író munkásságához. Ezt sem szabad elhallgatni.

Vitomir Vuletič: Istočne pitanje u „Piščevom dnevniku” Dostojevskij, (A keleti kérdés Dosztojevszkij: Egy író naplójában) Zbomik Matice srpske za istoriju, 1993.47-48. 81-123. p.

Bíró László