Klió 1995/1.

4. évfolyam

KORA ÚJKOR

Vincenzo Poggi S. I.

A jezsuiták és Grúzia

A szerző először rövid történeti áttekintést nyújt Grúziáról, és megjegyzi, hogy a kereszténység az első századoktól fogva jelen volt az országban. Az egyházszervezet szinte az egész történelem folyamán autokefal, azaz önálló volt, a helyi ortodox egyház élén a katholikosz állt, aki a pátriárkának felelt meg. Ez alól két időszak volt kivétel: 1811-1917, amikor a cár a moszkvai Szent Szinódus alá rendelte exarchátusi minőségben, majd a Szovjetunióhoz való tartozás 70 éve. Napjainkban a konstantinápolyi pátriárka elismeri a grúz ortodox egyház önállóságát. A középkortól kezdve a katolikus kapcsolatok gyakoriak voltak Grúziával, de a szerző megállapítja, hogy ebben kevés szerepet játszottak a jezsuiták, főleg azért, mert a terület más szerzetesrendek missziós tevékenységének célja volt (ágostonosok, kármeliták, teatinusok és kapucinusok).

A szerző ezután kronologikus sorrendben mutatja be azokat a jezsuitákat, akik: eljutottak Grúziába. Az első és egyben leginkább figyelemreméltó pater Louis Granger volt, aki 1575-ben született Dijonban és 1615-ben halt meg Konstantinápolyban. 1612 végén küldték Grúziába, ahonnan nemsokára levelet írt a jezsuita generálisnak, Claudio Aequavivának. s ebben a paphiányra hivatkozva javasolja néhány jezsuita kiküldését. Egyúttal megjegyzi, hogy szívesen részt venne a misszióban.

Ez a levél rendkívül figyelemre méltó, mert Granger kilenc olyan kérdést tesz fel benne a generálisnak, amely túlmutat az egyszerű missziós feladat megoldásán: az egész Kelettel való kapcsolat stratégiáját magában foglalja. Az első például arra vonatkozik, hogy a missziósok nem vehetnék-e fel a keleti rítust, ha más módon nem tudnak segíteni az ortodoxoknak. A többi kérdés az öltözékre, a szentségek esetleges kölcsönös kiszolgáltatására és a nem katolikusok újrakeresztelésére vonatkozik. Ugyancsak érdekes kérdés, hogy az a gyakorlat, miszerint a görög papok fizetnek a török hatóságoknak püspöki mivoltuk elismeréséért, szimóniának minősíthető-e.

A rítuskérdésre, elsősorban Roberto Bellarmino bíboros nézete alapján, egyértelmű „nem” volt a válasz. Bellarmino érvelése így hangzott: „Ha mi, latinok, felvesszük a görög rítust, jóváhagynánk a görögök tévedését, akik: szerint a mi latin rítusunk nem megengedett (illecito)”.

Granger közben egy jezsuita testvér kíséretében elindult Grúzia felé, de először a török hatóságok akadékoskodásai, majd a kedvezőtlen időjárás miatt csak nagy sokára tudtak partra szállni. Fogadtatásuk nagyon kedvező volt, az egyik herceg még azt is kérte a pátertől, hogy meggyónhasson nála. Innen Granger egy levélben ismét visszatér a rítus kérdésére, s nézetei valóban századokkal megelőzték korát; azt kéri, hogy a közös liturgiákban keleti rítus szerint vehessenek részt, míg a mindennapi szentmisét továbbra is latin rítus szerint végeznék. Majd megjegyzi: „Ily módon kifejezésre juttatjuk, hogy tiszteljük az ő rítusukat, ők viszont tisztelettel lennének a mienk iránt”. A kérés, ismételten Bellarminóra való hivatkozással, elutasításra talál.

Granger két év után visszatért Konstantinápolyba. Az úton kísérő je pestisben megbetegedett és meghalt. A városba való visszaérkezése utáni napon ugyanabban a kórban ő is meghalt.

A következőkben a szerző két, egy örmény és egy grúz származású laikus testvérről tesz említést. Mindketten a XVII. század második felében születtek, de tevékenységükről kevés adat áll rendelkezésre.

Ezután a név szerint is ismert francia Gilles Henry következik, akit a francia forradalom idején szenteltek pappá. Rendkívüli nyelvtehetsége szinte determinálta arra, hogy számos utazást tegyen. Ezekről leveleiben számol be. Fő gondja az volt, hogy „civilizálttá tegye a Kaukázus népeit”, amint egy rendtársa írja róla. Egy érdekes megjegyzés az ismertetésből: a cári birodalom engedélyezte a jezsuiták működését az 1773-as feloszlatás után is. Amikor azonban a pápa helyreállította a rendet, a cár kiűzte a szerzeteseket. P. Henry a görög szigeteken további 27 évet élt és 1856-ban halt meg, 84 éves korában.

Kevésbé megalapozottnak tűnik a szerző részéről William G. Palgrave említése ebben az összefüggésben, mert jóllehet a páter az egész KözépKeletet bejárta, egy részét arab álnéven, Grúziába csak a rendből való kilépése után, mint brit konzul jutott el.

Ezután már csak egy félben maradt misszió említése marad hátra. 1919-be n apostoli vizitátor utazik Grúziába, s beszámolója alapján a Keleti Kongregáció javasolja egy apostoli adminisztrátor és néhány jezsuita küldését. A következő év elején név szerint ki is jelöltek három atyát és egy laikus testvért. 1921 elején indultak útnak, de nem érkeztek meg Tbiliszibe, mert 1921 februárjában Szovjet-Oroszország véget vetett Grúzia függetlenségének.

Befejezésül a szerző megemlít még néhány jezsuitát, akik napjainkban Grúziában jártak, köztük maga a cikk írója is. Ezenkívül néhányan tanulták a nyelvet, pl. ketten a bollandisták közül.

A cikk mindenképpen értékes adalék a Jézus Társasága történetéhez. A renden kívül is feltétlen érdeklődésre tarthatnak számot a P. Granger által felvetett gondolatok, amelyek még nem képezték alaposabb elemzés tárgyát. A rítuskérdés akkori római kezelése hozzásegíti az olvasót annak meglátásához, milyen hatalmas lépés történt ezen a területen az egyházon belül. Ugyanakkor megismerhetünk egy olyan személyt, akinek gondolkodása messze túlmutatott a rövid távú és szűk kört felölelő problémák megoldásának keresésén. A szerző kimutatja, hogy a kérdést Bellarmino a kölcsönösség jogi elve alapján állva szemlélte. Granger felfogása viszont gyakorlatilag az egyház mai álláspontját tükrözi, amit a II. vatikáni zsinat „Orientalium Ecclesiarum” kezdem, a keleti egyházakról szóló határozat így fogalmaz meg: „A Kelet és Nyugat e részegyházai… tehát egyenrangúak, úgy hogy a rítus címén egyikük sem előzi meg a többit".

Egyetlen észrevétel a cikkel kapcsolatban az, hogy William G. Palgrave említését ebben az összefüggésben azért nem tartjuk teljesen megalapozottnak, mert nem a Jézus Társasága képviselőjeként jutott el Grúziába.

Vincenzo Poggi S. 1., I gesuiti e la Georgia (A jezsuiták és Grúzia) Civiltá Cattolica. 1994. I. 246-259. p.

Szabó Tamás