Klió 1995/1.

4. évfolyam

KORA ÚJKOR

Gigliola Fragnito

Bíborosi udvartartások a XVI. századi Rómában

A szerző, a firenzei egyetem tanára úgy véli, hogy a kardinálisok udvartartásának vizsgálatát méltatlanul elhanyagolták a történészek, holott a pápai udvarhoz és a bíborosokhoz kapcsolódó emberek létszáma jelentős volt, nem is beszélve a hatalomban, a vagyonban való részesedésükről, a kultúrában játszott szerepükről. Egy 1526-27-ben készült cenzus szerint a 21 bíboros udvarában 3111, a pápai udvarban pedig 780 személy élt, s ez együttesen mintegy 7 százaléka volt az akkori Róma felnőtt lakosságának.

Az olasz történészek általában negatív véleménnyel voltak a bíborosi udvarokról: az abszolutizmus és a dogmatizmus megtestesítőinek tekintették őket, úgy vélték, túlságosan világiak, korruptak, sőt, ők a felelősek Itália erkölcsi és politikai hanyatlásáért. Mások viszont művészet- és irodalompártolásukért tisztelték őket, a reneszánsz fényűzés és pompa megtestesítőit látták bennük. Mások érdeklődését az keltette fel, milyen mechanizmus működött a bíborosok és rokonságuk, klienseik, azaz házuk népe között az ancien regime-ben.

G. Fragnito jelen tanulmányában a bíborosi udvartartások szerepét, fejlődését a pápai monarchia politikai, intézményi fejlődéséhez kapcsolva vizsgálja, mégpedig 1460 (II. Pius ekkor adta ki Execrabilis kezdetű bulláját, melyben elítélte a konciliárizmust, s fellépett a kuriális abszolutizmus, az egyedül érvényes pápai főhatalom mellett) és 1586 között (amikor is V. Sixtus pápa Postquam verus ille kezdetű bullájával szabályozta a bíborosi testület létszámát, jogállását, a Szent Kollégium szervezeti felépítését). Ez idő alatt a Szent Kollégium szerepe megváltozott, s a háttérben folyt a küzdelem a pápai hatalom helyreállításáért, Szent Péter örökségének területi állammá változtatásáért. Fragnito professzor politikai-intézményi és társadalmi szempontú közelítéssel vizsgálja a főpapi udvarok helyzetét, szerepét; arra keresi a választ, mi állt annak hátterében, hogy a római udvaroncok kezére hatalmas egyházi vagyonokat játszottak át, s mi volt az egyház álláspontja a bíborosi udvarokkal kapcsolatban. Megfelelő kiindulópontnak bizonyultak a XV. és XVI. századi, e témában tett reformjavaslatok. A tanulmány nagy mennyiségű korabeli világi és egyházi dokumentum (levelek, bullák, dekrétumok) és ezek későbbi feldolgozásain alapul.

A quattrocento idején készített reformtervek közvetett módon azt bizonyítják, hogy a kardinálisok igen fényűzően, igen világi módon éltek. Érdekes azonban, hogy e reformjavaslatok a kardinálisok udvartartásának létszámát nem bírálták, csak regisztrálták: az V. Márton és VI. Sándor trónra lépése (1417 és 1492) között eltelt 75 év alatt ez a szám 25-80 fő között mozgott. Hogy a reformjavaslatok nem korlátozták a létszámot, annak részben az volt az oka, hogy védeni igyekeztek a megvásárolható hivatalokban már bent ülőket részben hogy, a kúriai hivatalok eladásából igen nagy jövedelme származott a pápáknak. Érdekes, hogy az V. Lateráni Egyetemes Zsinat nemhogy nem csökkentette a főpapi udvaroncok számát, hanem ellenkezőleg, azt tanácsolta a bíborosoknak, a magnificentia érdekében bánjanak bőkezűen udvartartásuk tagjaival, házuk álljon nyitva a becsületes és tanult emberek és szegény nemesek előtt. Még a római egyházi udvarok pompája ellen irányuló protestáns támadások sem ösztönözték a katolikus egyházat erélyes fellépésre e kérdésben. III. Pál 1537. évi reformtervezete például csupán azon sajnálkozott, hogy „a kurtizánok, akikre nyíltan várakoznak a kardinálisok nemes kísérői és a klerikusok, úgy sétálgatnak a városban, mint a tisztességes férjes asszonyok”. A Tridenti Zsinat először szigorúan korlátozni akarta a bíborosi háztartások létszámát, a bíborosok bizottsága azonban minimum 40 fő engedélyezését kérte, és nem jelölt meg felső határt. A reform-dekrétum végső formájában végül csak általánosságban kérte a püspököket, bíborosokat és udvartartásukat éljenek szerény, mértéktartó életet. Végül V. Sixtus Postquam verus bullája csak a bíborosi kollégium tagjainak számát korlátozta 70 főben, a főpapok kísérőinek nem szabott létszámhatárt.

Felmerül a kérdés, miért bátorította az V. Lateráni Egyetemes Zsinat a bíborosokat udvaraik kiterjesztésére, és miért nem tettek ez ellen a későbbi pápai bullák és reformerek, miért nem korlátozták a beneficiumok és hivatalok halmozását, miért engedtek utat a nepotizmusnak. Cikkünk írója szerint a zsinat éppen ezzel a külszíni csillogással, és a mindent átszövő patrónusi kapcsolatokkal kárpótolta a főpapokat politikai hatalmuk meggyengüléséért. Ugyanis miközben a bíborosi kollégium egyre inkább elvilágiasodott, és elvesztette autonóm politikai hatalmát, a pápaság hatalma megerősödött, abszolút monarchiává alakult át. Ez a folyamat II. Pius pontifikátusa alatt kezdődött, és V. Pius idején fejeződött be. Ekkorra a pápa és a bíborosok közös döntést hozó testülete, a konzisztórium beneficiumokat osztogató fórummá változott, és feladatai közé tartozott a szemét összegyűjtése Róma utcáin. A pápáknak sikerült centralizálniuk a hatalmukat, a bíborosok hatalma viszont kiüresedett. (Némileg hasonlít ez a francia abszolutizmus és az udvari fényűzéssel elkápráztatott francia arisztokrácia viszonyához). Érdekes az is, hogy a pápai monarchia, amely maga fosztotta meg hatalmától a konzisztóriumot, arra biztatta a bíborosokat, megjelenésükben legyenek pompázatosak. Erre Róma új szerepének kialakításához, az egész keresztény világ fővárosa fényének emeléséhez volt szükség. A pápai intézkedések sürgették a bíborosokat, prelátusokat, kúriai hivatalnokokat, fektessék be vagyonukat paloták, házak, villák építésébe. Járuljanak hozzá a renovatio Urbis programjához, s növeljék a Szentszék politikai presztizsét. A szerző mindebben, s abban, hogy a pápa átköltözött a Laterán-palotából a Vatikánba, a szuverenitás új ideológiájának kifejeződését, a világi érdekeknek a lelkiek fölé kerekedését látja. A pápai udvar körül keletkező színpadias pompájú szatellita bíborosi udvarok, amellett, hogy emelték a pápai hatalom fényét, egyidejűleg el is takarták annak gyengeségeit.

A kardinálisok udvartartásának méretei természetesen folytonosan változtak. A létszám főleg attól függött, Rómában tartózkodik-e a főpap, s hogy rendszeresen befolynak-e jövedelmei a pápától, az államoktól és az egyházi birtokoktól. Emellett nem voltak bővében a megfelelően kényelmes és dekoratív palotáknak Rómában; egy kortárs 160 l-ből származó feljegyzése szerint 82 szép palota állt ekkor Rómában, s ha valakinek nem volt saját épülete, bérelnie kellett. A rendelkezésünkre álló adatokból kiderül, hogy a XVI. század első felében a bíborosok udvartartásának létszáma maximum 300-350 fő, minimum 40 fő volt. Az átlag 100-120 körül mozgott.

A bíborosok testülete vagyon szempontjából természetesen nem volt egységes. Éppen ezért jórészük a tőlük elvárt fényűzést kénytelen-kelletlen fejtette ki, s csak kevesen élték ki benne magukat. Ahogy növekedett a bíborosok Szent Kollégiumának taglétszám a (az 1430-as évek 18 főjéről 1565-ben 76 főre) és a többi bíboros létszáma is emelkedett, egyre többen voltak közöttük, akik nem tudtak lépést tartani az elvárt fényűző életmóddal. A főpapok közül ezért sokan kérték, hogy távol élhessenek Rómától. Rómában kardinálisnak lenni háromszor annyiba került, mint Firenzében.

III. Pál változtatott a főpapokhoz kapcsolódó elképzeléseken; jóllehet továbbra is elvárták tőlük a pompát, ám most, a reformáció okozta válság hatására már nem egyedül az udvartartás méreteivel kellett a tömegek fölé emelkedniük, hanem az egyházi, vallási művészetek pártolásával és jótékonykodással. Előtérbe került tehát a szerénység, a mértékletesség.

Felmerül a kérdés, miért nem oldottak meg a szegény bíborosok anyagi gondjait az alkalmankénti adományok helyett egyszer s mindenkorra a mindannyiuk számára egyenlő és rögzített javadalmazással. A quattrocento idején minden reformjavaslat próbálkozott ezzel; sőt a Tridenti Zsinat utolsó ülésén is tervezték a beavatkozást. 1500-ban a bíborosok évi jövedelme 2000 és 30 000 aranydukát között mozgott; 1521-ben 2000 és 50 000 között, 1571-ben pedig 510 és 130 000 dukát jelentették a két szélsőértéket. A pápák azonban egymás után utasítottak el a reformbizottságok elképzeléseit. Részben azért tették ezt, hogy megtarthassák a Szent Kollégium jóakaratát, részben pedig azért, mert ha megszüntetik a rugalmas pénzbeszedési rendszert, akkor a saját jövedelmüket is csökkentették volna. (A reformjavaslat egyébként 4000 és 6000 dukát között szabta volna meg a bíborosi jövedelmeket. ) Végül a Tridenti Zsinat dekrétuma megtiltotta az óriási vagyonok felhalmozását, de nem szabályozta a bíborosi járadékokat. XL Ince pápa 1676-ban az V. Sixtus által alapított 70 bíborosi helyet megpróbálta 50-re csökkenteni a Szent Kollégiumban, ám ez sem sikerült.

Mindebből érdekes következtetést von le a cikk szerzője. Ha valóban jelentősen csökkentették volna a bíborosok udvartartásának létszámát, ha egyenlő s maximált jövedelmet kaptak volna, s visszafogták volna a fényűzést, az gazdasági katasztrófát okozott volna Róma városának; főként az élelmiszerágazat, a textilipar és -kereskedelem sínylette volna meg. Ezt a kortársak nagyon világosan látták. A gazdasági szükségszerűség összefonódott tehát azzal a szándékkal, hogy megmutassák a külvilágnak, a pápai uralom területi hatalommá alakult át, s egyidejűleg eltakarják a belső gyengeséget s a külső fenyegetettséget; hogy a pápai államot konszolidált világi uralomnak tüntessék fel; hogy biztosítsák a Szentszék függetlenségét az európai hatalmakkal szemben. Emellett-éppen a protestantizmus kihívására válaszként - a nép tetszésének elnyerésére a „Diadalmas Egyház politikai és vallási víziójával összhangban” is elutasították a dísztelen egyház evangéliumi modelljét.

A római egyházi udvarok tündöklése a XVII. század elején kezdett csökkenni. Ez részben az akkor bekövetkező nagy áremelkedésnek (árforradalomnak) tulajdonítható, részben annak, hogy változott a bíborosok felfogása, ízlése, most inkább hintókat, libériákat, ezüstöt, ékszereket és palotákat vásároltak, és jótékonyságra költöttek, s nem kívántak népes szolgahadat maguk köré.

A kardinálisok létszámának és kiválasztásának egyébként fontos taktikai szerepe volt a XVI. században. Az itáliai származású bíborosok kiválasztása eszköz volt a kúria és az itáliai uralkodó elit érdekeinek összehangolására, az itáliai egyensúly megvalósítására. Ugyanakkor ily módon ki lehetett szorítani a hatalomból a túl nagyra nőtt római bárókat, patrícius családokat.

A pápai és bíborosi udvartartások bizonyos társadalmi feszültségeket is levezettek. A népességnövekedés idején s a primogenitúra szorításában az itáliai uralkodó osztály fiai szívesen kerestek menedéket, karriert az egyház szárnyai alatt. A nemesek egyre jelentősebb jelenléte azután erős nemesi öntudatot érvényesített, megmerevítette az udvartartás hierarchikus struktúráját. Mindenesetre a bíborosi udvarok így kölcsönös átjárást biztosítottak a polgári és egyházi társadalom között, és erős köteléket hoztak létre a római kúria és az itáliai uralkodó osztályok között. Ez az összefonódás az uralkodó elitnek tehetővé tette, hogy nagy jövedelmekhez jusson, cserébe viszont az egyház ellenőrizhette, uralhatta e felsőbb osztály hitét, gondolatait, tudatát.

Gigliola Fragnito: Cardinals' Courts in Sixteenth-Century Rome. (Bíborosi udvartartások a XVI. századi Rómában) The Journal of Modem History, 65. évf., 1. szám, 1993. március, 26-56. p.

Fodor Mihályné