Klió 1995/1.

4. évfolyam

KÖZÉPKOR

Jirí Spevácek

A tekintély elvének válsága a XIV. században

A tekintély (auctoritas) a középkor egyik alapvető fogalma, Aquinói Szt. Tamás négy jelentését is megkülönbözteti, a negyedik kapcsán állapítja meg azt, hogy a hatalom (potestas) a tekintélynek csak eszköze. A tekintély Istentől vagy közvetve a pápától származik. Ez utóbbit azonban már a XIII. század derekán kétségbe vonták. A tekintély dualista felfogása nyert teret, amely megkülönbözteti az egyházi és a világi tekintélyt. A kharizma önmagában már nem elég, propagálni is kell. A két elv kibékítése csak rövid, átmeneti időszakokra sikerült. A római királynak, vagyis a német-római császárnak persze szüksége van az egyházi tekintélyre. Viszont a XIV. században már a többi uralkodó is abszolút tekintélyt igényel magának, ismeretes IV. Szép Fülöp mondása: rex in regno suo imperator. Az uralkodó tekintélyének az egyházi hatalomtól való függetlenségét ebben a században már Ockham vagy Páduai Marsilius és mások is szükségesnek tartják.

VIII. Bonifác pápa a pápai hatalom abszolút voltát igénylő Unam sanctam bullával (1302) már teljesen korszerűtlen volt, nem is fogadták el sehol. VIII. Bonifác szerint a pápai tekintély elfogadásától függ az emberek üdvözülése. III. Ince az igazságszolgáltatást még meghagyta a világi hatalomnak. Bonifácnak reális hatalma nem is volt. A korban Dante is (De monarchia) a világi hatalom elsőbbségét, tehát önmagában való tekintélyét hirdette. Nála egyértelműen az ember tekintélyéről van szó. A császár hatalma szerinte közvetlenül Istentől való, a választófejedelmek által megejtett választás révén. A pápa iránti tisztelet persze Dante szerint kötelező, de ez olyasfajta tisztelet, mint amely az atyát megilleti.

Mindez már a korszak antropocentrikus szemléletének a megnyilvánulása. A vallás már egyéni, nem kollektív, ezt hirdeti a devotio moderna, amely azonban éppen emiatt sokszor eretnekgyanús is. Az egyéni hit a fontos, nem a szertartások. Ezt elsősorban az ágostonos kanonokrend tagjai hirdették, éppen Szt. Ágostonra hivatkozva.

Viszont az uralkodók továbbra is megtartották a külsőségeket, szertartásokat, tekintélyük megerősítése végett. A pápa viszont megtartotta közvetlen kapcsolatát az egyes országok papságával, az uralkodótól függetlenül. XXII. János pápa már ismét az abszolút tekintélyt igényelte. Az egyházi (pápai) és világi (uralkodói) tekintély tehát mintegy váltogatta egymást. A százéves háború miatt a francia király tekintélye csökkent, ami az avignoni pápáékét növelte.

A cseh szerző részletesebben a cseh Luxemburg-uralkodók példáján mutatja be a tekintély hullámzását. Károly sokáig jóban volt az avignoni pápával, elismerte tekintélyét, még császárrá választása után is. Egy ideig csak cseh királyként adott ki okleveleket. Az 1340-es évek vége felé a barátság elhidegült, a végső szakítást az jelentette, amikor IV. Károly második feleségként nem ismét egy francia hercegnőt vett el, ahogy a pápa tanácsolta, hanem Pfalzi Annát, s ezzel a Wittelsbachokhoz közeledett. 1355-re mégis el tudja érni császárrá koronázását. Eltávolodása Franciaországtól abban is megmutatkozott, hogy az 1378-as kettős pápaválasztás után a római pápa mellé állt, hogy elérje fia, a későbbi IV. Vencel római királlyá választását. V. Károly francia királynak viszont szüksége volt az avignoni pápára, az ellentétet a két uralkodó személyes találkozása sem tudta kiküszöbölni.

A XIV. században tehát az egyházi és a világi tekintély egyaránt csökkent. A két ellenfél, a pápa és a császár közül egyik sem érte el célját. A pápai tekintélyt a kettős, majd hármas pápaválasztás tette tönkre. Az uralkodónak saját tekintélye növelése érdekében a rendekkel kellett szövetkeznie. Már a jobbágyok sem érzik a tekintélyt. A tekintély hanyatlásához az egyetemi disputák is hozzájárultak.

A tekintély korabeli hanyatlásának okai külsők - a kor válsága, és belsők - az egyes személyiségek tevékenységévei kapcsolatosak. A marxista történetírás a XIV. század vonatkozásában egy ideig a feudalizmus általános válságát emlegette (Frantisek Graus). A szerző szerint nem általános válságról van szó, hanem egyfajta rendszerválságról, strukturális válságról, amely után a feudalizmus új formái jönnek, de már előkészül az átmenet a modern világra. Ez a válság persze a gazdasági életben, a társadalomban és a korszak gondolkodásában is megmutatkozott. Ez a cikk a cseh történetírásban először kísérli meg, hogy ezt a mentális vagy kulturális válságot feltárja.

Jiři Spěváček: Krize principu autority v mocenském systému Evropy 14. stoleti. (A tekintély elvének válsága a XIV. századi Európa hatalmi rendszerében) Česky Časopis Historický 1994. (92) 1. sz. 1-23. p.

Niederhauser Emil