Klió 1995/1.

4. évfolyam

KÖZÉPKOR

Walter Pohl

„Sötét évszázadok”? A korai középkor új megközelítése az ausztriai kutatások alapján

A keleti Alpok és a középső Duna-vidéken az V-IX. század közötti korszakra vonatkozóan az utóbbi időben, elsősorban a régészeti kutatásoknak köszönhetően, rengeteg új történeti anyag került elő, melyek alapján új kérdéseket fogalmazhatunk meg. Nevezhetjük-e ezt a korszakot, a korai középkort a „sötétség évszázadainak”? - teszi fel a kérdést a szerző, Walter Pohl, aki szerint történeti szempontból nem helytálló a négy évszázadig tartó „sötétség” minősítés. Megállapítja, hogy az írott források lényegében csak a VII., illetve részben a VII. századra vonatkozóan hiányoznak, de az ezt megelőző korszakot (ti. az V. századot) és már a VIII. századot illetően vannak írásos emlékeink. Ezek mellett a gazdag régészeti leletek is részletesen szólnak a korabeli életmódról és mindennapokról.

A népvándorlás korában a barbárok elsősorban nem hódítóként jelentek meg, hanem igyekeztek a római világhoz integrálódni. Ez tulajdonképpen sokkal mélyrehatóbb változást eredményezett az európai térségben, mint a római birodalom politikai összeomlása, bukása. A mai Ausztria területét a korai középkorban a kulturális és etnikai sokszínűség jellemezte. Walter Pohl jelentős eredménynek tartja, hogy az újabb kutatás túllépett a pozitív-negatív jellegű, leegyszerűsítő, s alapvetően nacionalista érzelmű történelemszemléleten, amelyben például a hunok vagy az avarok mindig kíméletlen, vad és barbár ellenségként jelentek meg. Az újabb kutatások szerint azonban térségünkben a hunok vagy az avarok egyáltalán nem csak ellenségként szerepeltek. A hunokról alkotott kép például már a kortársak számára is árnyaltabb volt, hiszen a Nibelung-énekben Attila nem egyértelműen negatív szereplőként jelenik meg. A régészeti kutatások szerint pedig a mai Ausztria keleti részei számára az avar uralom szokatlanul békés periódusnak számított.

A hun és az avar kultúra ugyanakkor jelentős hatást gyakorolt Európára. Elég csak arra utalnunk, hogy a kengyel használata például az avarok révén terjedt el.

Természetesen sem a hunok, sem az avarok nem voltak etnikailag egységesek, mint ahogyan a szomszédaik sem. A különböző kisebb-nagyobb keleti nomád népcsoportok mellett germán és romanizált népek egyaránt harcoltak soraikban. Az osztrák térség kora középkori sajátosságát éppen a különböző népek és kultúrák sokszínűsége jelentette. Az első évszázadokban a római birodalom hatásának, kulturális kisugárzásának terjedése figyelhető meg, ami nem állt meg a Dunánál, a birodalom határánál, hanem attól északabbra is kiterjedt, a markomannok és a kvádok szállásterületeire. Így például Oberleiser-hegyén a germánok egy rómaiak által épített kővárban telepedtek le. Az egykori Raetia, Noricum és Pannónia provinciákban végzett ásatások a római-germán együttélésnek még számos bizonyítékát tárták fel. Ezek a „barbárok” a IV-V. században vándoroltak be és telepedtek le a római birodalomban. A Duna mentén egészen az 5. század végéig igen sok vár és erődítmény esetében mutatható ki a polgári lakosság jelenléte. A szerző megállapítása szerint a folyón átkelő germánok egyáltalán nem bizonyultak vérszomjas ellenségnek. A Duna római oldalán élő barbárok általában katonaként római szolgálatban álltak, s egy-egy nagyobb germán népcsoport is legtöbbször szerződés alapján telepedett meg a birodalomban, s alkotott ún. foederatii-ként „államot” az államban. A lényegi kérdés az, hogy a birodalomban élő különböző barbárok milyen szerepet játszottak a belső római hatalmi küzdelmekben.

400 után több nagy barbár hullám is kiindult a Duna-vidékéről a belső és gazdagabb Földközi-tengeri provinciák felé, ahol egyre nagyobb szükséglet, igény mutatkozott a harcosok, katonák iránt. A 400 körüli nagy germán mozgás sorában különösen két hullám volt jelentős: a vízigótok I. Alarich vezérlete alatt, akik 410-ben Rómát is feldúlták, és a vandál-alán-szvéb szövetség, amely később uralma alá vette Karthágót és Észak-Afrika jelentős részét. Azok a germánok, akik nem keltek át a Dunán, a hun birodalom fennhatósága alá kerültek. A nagyszámú, s különböző népcsoportokat magában foglaló hun birodalom 450 körül, Attila uralkodása alatt ért hatalma csúcsára. Attila halála után a birodalom etnikailag heterogén vezető rétege egymás ellen fordult, egyesek római szövetségben, mások azzal szemben. A Duna-térség feletti ellenőrzésért - amely fontos, kiinduló pozíciót jelentett a birodalom központi részeiért folyó hatalmi küzdelmekhez - Ardarich gepida király, Edeka skir fejedelem és fia, Odoaker, az osztrogót király és örököse, Theoderich, valamint a herulok és rugierek csaptak össze egymással. A korszakra vonatkozó legfontosabb forrás a VI. században Szent Severinról készült életrajz, a Vita Severini. 488-ban a Ravennában székelő Odoaker királya rugierek ellen vívott háborút követően Raetia és Noricum romanizált lakosságának egy részét a Duna-mellől áttelepítette Itáliába. Ennek az volt a fő oka, hogy a birodalom belső részein létrehozott hatalmi központból nem lehetett szilárdan kézben tartani és biztosítani a Duna-régiót. Az Ennsfolyótól keletre néhány évtized leforgása alatt egymást váltották a rugierek, osztrogótok, herulok és a longobárdok, az Ennstől nyugatra pedig a VI. században kialakult a bajor hercegség.

Arra a kérdésre, honnan jöttek és kik a bajorok, ma még nem tudunk egyértelmű választ adni. Egy jelentős csoportjuk a mai Csehország területéről érkezhetett, amire a bajor elnevezés is utal (Böhmen ~ Bayern). Nagyobbik részük azonban különböző germán néptöredékekből állt. Etnogenezisükre mindenekelőtt a frankok gyakoroltak nagy hatást, de az alemann, alpesirómai, valamint az osztrogót-itáliai befolyást sem lehet figyelmen kívül hagyni, Walter Polh „a népvándorlás talált gyermekeinek” nevezi a bajorokat.

Az utóbbi évek kutatásai szerint az V. században az Alpok térségében még erősen tovább élt a késő antik-keresztény kultúra. Ezt kőtemplomok, mozaikképek, egyházi kőfeliratok tanúsítják. A noricumi püspökök 575-ben még zsinatot is tartottak Gradoban. A VI-VII. század fordulójától BelsőNoncumban kezdtek megjelenni a szlávok is. Az ásatások során azonban sehol sem találtak pusztításra, háborús viszonyokra utaló nyomokat. A szlávok betelepedése minden jel szerint békésen zajlott, egyedül a bajorokkal keveredtek kisebb-nagyobb konflistusba.

Ausztriában ma a korai középkor kutatásának leginkább vitatott kérdése az, hogy négy évszázad alatt mi maradt meg a késő antik népességből és kultúrából. Az biztosan állítható, hogy a provinciák lakosságának jelentős része nem vándorolt el, és nem is érte nagyarányú pusztítás. Igen népszerű az a hipotézis, hogy az „alpesi rómaiak” részben a korábban itt élő kelták romanizált leszármazottai voltak, de arról mégsem beszélhetünk, hogy az Alpok térségében a középkorban még kelta népesség élt volna. Egyedül a Brenner-vidékén bizonyítható az alpesi, többé-kevésbé romanizált lakosság jelenléte a IX. századig. A kontinuitás kérdésére vonatkozóan a nyelvi vizsgálatok azt mutatják, hogy a folyóvizek nevén kívül alig vannak a római kor előtti időkből származó nevek. A latin nevek elterjedése és gyakorisága régiónként természetesen más és más volt. Voralbergben és Tirolban egészen a virágzó középkorig megmaradt egy romanizált népcsoport. Salzburg környékén a VIII. században meg ugyancsak jelentős volt a latin nyelvű lakosság aránya, amit többek között a római kori Noricum provinciában népszerű és gyakori Ursus név hosszú továbbélése bizonyít. Az elszigetelt, romanizált népcsoportokat germán környezetükben, „Walchen”-nek nevezték, ami a Walchen, Seewalchen helynevekben jól felismerhető. (Természetesen azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy sok ilyen „Walche” név az újkori Walkmühlenből, azaz „kallómalomból” is eredeztethető.) Összességében annyit mondhatunk, hogy a korai középkorban a középső Duna és az Alpok térsége igen kevert népességű volt.

Még bizonytalanabb a kulturális kontinuitás kérdése. Az ásatások a Dunavidékén már 500, Belső-Noricumban pedig 600 után kevés nyomát találták a késő antik római kultúrának. A városi településeket, a keresztény-római kultúra centrumait többnyire elhagyták lakóik. Akadt azonban egy-két kivétel is. Lauriacumban (Lorch) például, amely 751-ig a bajor-avar határvidéken feküdt, továbbélt a romanizált népesség és e közösségen belül a késő ókori Szent Flórián kultusza is. 700 körül Szent Rupert egyházi központot hozott létre Salzburgban, s nagy szerepe volt a bajor egyházi élet újjászervezésében is. A „sötét évszázadok” kutatásánál nem csak az a kérdés, milyen mértékben és mennyi ideig élt tovább az antikvitás, hanem az is, milyen módon, hogyan keveredett a régi és az új, és hányféle új forma jött így létre.

A bajor befolyási térségtől keletre szinte teljesen megszűntek az antik hatások. Már a hun birodalom is másfajta kultúrát és szervezeti formát jelentett a késő római viszonyokkal szemben, de ez az ún. „hun alternatíva” csak alig egy évszázadig maradt fenn. Attila halála után újra megnőtt a római világ és kultúra vonzereje, amihez a gótok, a gepidák és mások is integrálódni akartak. A VI. században Pannóniában a longobárdok, ettől keletre pedig a gepidák alakítottak államot. Az osztrák területeken is számos longobárd előkelő sírját tárták fel ebből a korszakból. Justinianus császár gót háborúja Itáliában, majd a longobárd-gepida háború a VI. század második harmadában destabilizálta a térség politikai viszonyait. 568-ban Alboin longobárd király, miután Baján avar kagánnal szövetségben döntő győzelmet aratott a gepidák felett, soketnikumú népével és seregével Itáliába vonult, a Kárpát-medence pedig avar uralom alá került. Az avar kaganátus a sok népből álló nomád birodalmak mintájára szerveződött politikai egységgé, és mintegy 800-ig fennállt. A Fertő-tó és a Bécsi-medence is avarok által lakott terület volt. Itt az utóbbi években számos avar kori sírt tártak fel.

Jóval szegényesebb a korai szlávokra vonatkozó írásos és régészeti anyag. Az avar hatalom terjeszkedésével párhuzamosan a VI. század utolsó harmadában a mai Ausztria területén egyre több szláv település jött létre. Amikor 626 után megállt az avarok expanzív lendülete-több kisebb-nagyobb regionális szláv uralmi körzet alakult ki, mint például Samo „állama”, amelynek valószínűleg a mai Cseh- vagy Morvaország volt a központja. Samo uralma azonban rövid életűnek bizonyult: 630 körül széjjelzúzták a frankok. Az Alpok térségében e legjelentősebb szláv fejedelemség Karintiát és Stájerországot foglalta magában, amire egy régi tájnév, a Karantánia is utal. Erről a szláv politikai alakulatról 740-ig alig tudunk többet, mint hogy kisebb-nagyobb összeütközései voltak az észak-itáliai longobárdokkal. Az alpesi szlávokról alig vannak archeológiai emlékek. Néhány 3. századi sírból arra következtethetünk, hogy nyugati, azaz bajor-frank, és keleti avar hatások egyaránt érték őket. A szlávokról döntően azért nincs régészeti hagyaték, mert a korai középkor századaiban általában elégették halottaikat, és ritkán tettek a sírokba mellékleteket.

740 körül avar támadás fenyegette az alpesi szlávokat, az ún. karantánokat, akik a bajorokhoz fordultak segítségért. Az avarok feletti győzelmük: után azonban a bajorok igyekeztek fennhatóságuk alá vonni az Alpok térségét. Expanzív törekvéseiket egyházi missziós tevékenységgel kapcsolták össze, amelynek a salzburgi püspökség lett a központja, de a szláv térítésekbe az aquileiai pátriarcha, a passaui és freisingi püspökök is részt vettek. A bajor missziós lendület a nem sokkal korábbi bajor egyházreformra, a püspökségek, apátságok szervezetének kiépülésére alapult. Ekkoriban (748-ban) alapították Mondsee kolostorát, Ausztria legrégebbi klastromát. A katonai és missziós expanzív politika fő szorgalmazója III. Tassilo bajor herceg (748-788) volt, s ezt a törekvést jóval nagyobb erőkkel Nagy Károly is folytatta, amikor 788 után uralma alá vonta Bajorországot. Míg 250 évig az Angilofinger-házi bajor hercegek és az avarok rendszerint békés viszonyban álltak egymással, és az Enns-folyó kölcsönösen tiszteletben tartott határt jelentett, addig Nagy Károly avar háborúja széjjelzúzta az avar kaganátust. Az újonnan meghódított „Avaria”-ból rövid időre a frank birodalom részét képező „Ostland” lett. Az inkább csak névleges frank hatalmi jelenlét mellett az avar birodalom romjain különböző szláv fejedelmecskék hoztak létre kisebb-nagyobb hatalmi központokat, mint például a morva területeken, a Balatonnal vagy a Száva mellett.

A Karoling-birodalom felbomlását követő hatalmi vákuumhelyzetben egy új sztyeppei nép nyomult be a Kárpát-medencébe: a magyarok. A bajorok a mai Pozsony környékén 907-ben ugyan megverték a magyarok egyik seregét, de ez nem jelentett valódi győzelmet. Jó fél évszázadig, egyes helyeken még tovább is, a magyar rablóhadjáratok állandó rettegésben tartották Európát. A magyarok közelsége, s részben uralma ellenére a korai középkor utolsó évszázadában a mai Ausztria térségében a bajorok és frankok gyakoroltak meghatározó hatást.

Walter Pohl azzal zárja tanulmányát, hogy a relatíve kevés forrásanyaggal rendelkező korai középkor alaposabb vizsgálata csak interdiszciplináris kutatásokkal valósítható meg.

Walter Poh1: Frühmittelalterforschung in Österreich - ein neues BUd "dunkler Jahrhunderte". (A korai középkor kutatása Ausztriában - új kép a "sötét évszázadokról") In: Österreich in Geschichte lmd Literatur (ÖGL) 37. évf., 1993. 2. szám (263). 65-75. p.

Pósán László