Klió 1995/1.

4. évfolyam

ÓKOR

Dominique Briquel

Az etruszkok lídiai eredete

Már korábban hírt adtunk Briquel egy másik könyvéről, amely voltaképpen az etruszkok bennszülött eredete elméletének kérdését vizsgálta, ahogy ez a nézet az ókorban kialakult és elterjedt. Most ennek a munkának egyik előzményét vesszük górcső alá, azt, amely az etruszkokkal kapcsolatos másik teóriát érint. Eszerint ez a titokzatos itáliai nép valójában Kis-Ázsiából került volna az Appennini-félszigetre. Valójában azonban ez a kitűnő, roppant tudással megírt, terjedelmes munka nem az etruszkok eredetével kapcsolatban régóta felvetett, és többnyire soha meg nem oldható, homlokegyenest ellentmondó nézeteket veszi számba, valamilyen újabb, ugyancsak nem bizonyítható elméletet állítva fel ebben a vonatkozásban; hanem csak azt a kérdést mutatja be elmélyült és gondos vizsgálatok nyomán, hogy miként alakult ki a klasszikus antikvitásban s terjedt el az a felfogás, miszerint az etruszkok népe valójában a Mediterráneum keleti feléből, közelebbről Lídiából érkezett volna Itáliába, így Briquel alkotása valójában tudomány történeti vizsgálat, amely főképp a történetírásra alapoz, de nem kizárólagosan.

A mű első része azt mutatja be, hogy az etruszkok kis-ázsiai származásának teóriáját elsőként a történetírás atyja, Hérodotosz 0, 94) fogalmazta meg ahhoz az időhöz kapcsolva, amikor az ősi lídiai Mermnada-nemzetség hatalma csúcsán volt, és kapcsolat állt fenn Kroiszosz líd uralkodó és az Égeitengeren hajózó tirrének (etruszkok) között. Ezt a nézetet azután, amely mintegy vulgatává lett, azok a görögök terjesztették el, akik ellenséges viszonyban álltak a szirakúzai türannosszal, I. Dionüsziosszal.

A könyv második része azt kutatja, miként terjedt el ez a legenda maguknál az etruszkoknál, s milyen propagandisztikus funkciót töltött be az egyes etruszk városokban, fontos szerepet kapva azok kulturális, szellemi életében, így pl. Tarquiniában, Cortonában, illetve Észak-Kelet Etrúriában, ahol ezt az etruszkok már a Kr. e. IV. század folyamán, azaz még Rómától való függetlenségük időszakában elfogadták. Ez az elmélet e városok számára arra szolgált, hogy a maguk politikai elsőbbségét bizonyítsák az ún. 12 városállam szövetségén belül. A legenda Caere városában is feltűnik, ugyancsak a hatalmi rivalizálás jegyében. Kimutatható továbbá ez a nézet Pisaban és a Po-vidéki Etruriában is, de itt már egy olyan periódusban, amikor az etruszkok elvesztették függetlenségüket. Ezért itt és ekkor a kérdés elsősorban már nem politikai vonatkozásokat mutat, hanem tudós elmélkedések, kalandos szellemi próbálkozások tárgya lesz. Adria városában a hagyomány még a hadrianusi korban is jelentkezik, nem a görög gyökerekhez, hanem a latin kidolgozáshoz kapcsolódva, noha nem nélkülözi a Po-völgyi szellemi előzményeket sem.

A harmadik rész azt térképezi fel, hogy a tárgyalt legenda miként dúsítódik fel, szépül meg bizonyos kulturális és történeti, művelődéstörténeti „tudós” elemekkel. Erre a hagyományra építve tulajdonítja ugyanis a császárkori görög szerző, Pauszaniasz az etruszkok névadó hősének, Türrhénosznak a trombita feltalálását; míg mások a tirrén kalózokkal hozták összefüggésbe pl. a rostra-t is, akárcsak a katonai és a színházi élet több szakkifejezését. Maga Tertullianus is arról tájékoztat, hogy a toga a pelaszgoktól ment át a lídekre, akik pedig mint etruszkok közvetítették ezt a szokást a rómaiaknak (De pall. 1). Nem véletlen tehát, hogy egy ókori Vergilius-magyarázó is a togát a lídiai Iuppiter öltözékének tartotta. Briquel joggal tételezi fel, hogy itt egy olyan késői „tudós” elméletről van szó, amelyet azon előzményekből dolgoztak ki, hogy a római toga eraetexta és a toga pieta biztosan etruszk eredern volt. Az etruszk eredetet igyekeztek bizonyítani egyes antik „tudósok” azzal is, hogy összefüggéseket véltek felismerni bizonyos kis-ázsiai (Hd) nevek és helynevek, valamint etruszk megjelölések között, beleértve bizonyos etruszkoktól is lakott helyeket. Így merült fel az összefüggés Lüdia fővárosa: Szardeisz és Szardinia szigete között, s az elnevezés egyezését Türrhénosz királyfi feleségének, Szardónak a nevével is kapcsolatba hozták, ekképp próbálva azt megmagyarázni. Az efféle „tudós” kísérleteknek még az augustusi propagandára is volt hatása, mert egyesek úgy próbálták Augustus anyjának, Alia-nak a származását előkelőbbé tenni, hogy nevét összefüggésbe hozták Tűnhénosz apjának, Atys-nek a nevével, amely szerintük az isteni Attis megjelölésével állt kapcsolatban.

Az utolsó, a negyedik rész az ókorban elterjedt ezen legenda határait és átalakulását mutatja be. Johannes Lydus megőrzött egy olyan hagyományt, amely a - Kr. e. vagy Kr. u. I. században alakulhatott ki, s amelyben Türrhénosz többé már nem az etruszk ethnos-nak, népnek a megalapítója, hanem csak az a személy, aki a már Itáliában élő etruszkokat megtanította a (h)aruspicinara, a jóslás egyik fajtájára. Ez a változat az etruszkokból immár szintén autochtónokat, vagyis bennszülötteket formál, anélkül azonban, hogy ennek olyan negatív színezete lenne, mint amilyennel az autochthón elmélet Dionysius Halicamassensisnél jelentkezik. A disciplina Etrusea, az etruszk vallásos jóstudomány ugyanis a római világban ekkor még meglehetősen nagy tiszteletben állt.

A jeles francia szerző hatalmas és szerteágazó roppant anyagot dolgozott fel, s ez a feldolgozás nagyon komoly akríbiával történt Ez utóbbi eredményezi, hogy Briquel számos következtetése meglehetősen kiábrándítóan hat, mert sok korábban csábító elméletről felfedi, hogy az mennyire nem rendelkezik megnyugtató történelmi bizonyítékkal, hanem csupán legend ára, vagy legendák sorára vezethető vissza. Az etruszkok Hd eredetének kidolgozása meglehetősen szűk időintervallumhoz kapcsolható csupán, a Kr. e. IV. századhoz, amikor I. Dionüsziosz végrehajtotta az etruszkok elleni támadásait, egyfelől az adriai tengervidéken, másfelől Pürgoi ellen. Ekkor tulajdonítottak az I. Dionüsziosszal szembenálló görögök Dionüsziosz ellenségeinek, az etruszkoknak, Hd eredetet, minthogy ekkorra már a lídek a görögökkel feltételezésük szerint szüngeneia-ban álltak, vagyis úgy képzelték el, hogy életük rokoni módon összekapcsolódik.

Mindez azonban mégsem fedi el azt, hogy a lídek - miként ezt Briquel nyomatékosítja - a görögök számára mégis csak barbárok voltak, noha hellenizáltságuk az I. Dionüsziosszal szemben fellépő görögök szemében biztosított számukra némi rokonszenvet. A munka, amely sok 1egendáról lerántja a leplet, megannyi további gondolatot is elindít, az efféle kérdések feltevése azonban már nem az ismertetés feladata, hanem további szakvizsgálatokat igényel. Az ilyenek Briquel munkáját már nem tudják nélkülözni.

Dominique Briquel: L'origine lydienne des Etrusques, Histoire de la doctrine dans I' Antiquité (Az etruszkok Iídiai eredete; ezen elmélet története az ókorban) École francaise de Rome, Paris-Roma. 1991, X + 675. p.

Havas László