Klió 1995/1.

4. évfolyam

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

Az európai régiók kapcsolatai (munkamegosztás és kooperáció a XIV-XIX. században)

1994 szeptemberében Milánóban rendezték meg a ll. Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszust, amelynek minden résztvevője megkapta a tanácskozás A, valamint D szekciójának anyagát. Az első kötet három témakör köré csoportosítva adta közre a konferencia vitaindítójának szánt, általános érdeklődésre számot tartó előadásait, míg az utóbbi, az újabb gazdaságtörténeti témájú doktori tézisekből nyújtott válogatást. Jelen írásunkban az első kötetből, az A-1 szekció anyagát foglaljuk össze.

A szekció az „Az európai régiók változó kapcsolatrendszere: munkamegosztás és kooperáció a tizennegyediktől a tizenkilencedik századig” címet viselte, s a tárgyalt korszak legfontosabb problémáit két előadás mutatta be Maarten Prak, illetve Sidney Pollard tollából. Maarten Prak, az utrechti egyetem professzora, a kora újkori Európa gazdasági régióit igyekezett meghatározni. Véleménye szerint elsősorban a francia Annales-iskola úttörő kutatásainak köszönhetően ma már teljesen világos, hogy az ancien régime még mindig alapvetően decentralizált rendszereiben a gazdasági jellegű források legnagyobbrészt helyi vagy regionális, nem pedig össznemzeti szinten keletkeztek. Ezért a kor gazdasági és demográfiai fejleményeinek vizsgálatában általános gyakorlattá vált a gazdaság- és társadalomtörténészek körében, hogy kutatásaikat regionális keretekben végezzék. Mégis csak nagyon kevés kísérlet történt arra, hogy elméleti kereteket dolgozzanak ki a kora újkori Európa gazdasági régióinak elemzésére, s az egyetemi jegyzetekre is leginkább az a gyakorlat a jellemző, hogy a „nemzetgazdaságot" egyszerűen az illető állam politikai határai között elhelyezkedő regionális gazdaságok puszta összegződéseként fogják fel, olyan korszak esetében, amelyben a legtöbb gazdasági tevékenység nem lépett túl az eléggé korlátozott földrajzi terület határain. A legfontosabb mutatók között említik az egyes országok összes exportjának és importjának adatait, amelyek azonban csak nagyon kis mértékben (kb. 10 %) járultak hozzá a GNP-hez. S ha sok gazdaságtörténész már nem is fogadja el a nemzetállamot a preindusztriális gazdaságok kizárólagos elemzési kereteként, a rendelkezésükre álló adatok, illetve elemzési eszközök továbbra is nagymértékben erre az egységre vonatkoznak. E helyzetnek viszont az a következménye, hogy nincs a régiónak általánosan elfogadott meghatározása, sőt még vita sem nagyon folyik arról, hogy az ilyen definíciónak mit kellene tartalmaznia, s a gyakorlati kutatásban mindig az adott szükségleteknek megfelelően határozzák meg azt. Prak ezért egy ilyen, a régiók osztályozására alkalmas - a kutatás jelen stádiumában szükségszerűen vázlatos - elméleti rendszer felvetését, s ezzel kapcsolatban a kora újkori Európa térbeli strukturálódását kialakító erők meghatározását igyekszik elvégezni írásában.

Elsőként áttekinti a kora újkori Európa térbeli-gazdasági megoszlásáról kialakult legfontosabb elméleteket. Az egyik nagyhatású megközelítés még a XIX. században fogalmazódott meg. 1826-ban jelent meg Heinrich von Thünen „Der isolierte Staat” (Az izolált állam) című munkája, amelyben az egyes mezőgazdasági termőterületeknek a városi piactói való távolsága alapján igyekezett tipikus termelési régiókat meghatározni. Eszerint a városhoz legközelebb találhatók a kertművelés és a tejgazdálkodás zónái, majd egy erdőövezetet követően a gabonatermelés, illetve az extenzív állattenyésztés régiói következnek. Nagyon hasonlít ehhez Wilhelm Abel 1961-ben megfogalmazott elmélete, amelyben az Északi-tenger erősen urbanizálódott centrum területén egy gabonatermesztő belső, illetve egy ezen túli, kelet-európai és skandináviai szarvasmarha-tenyésztő külső övezet látta el élelemmel. De lényegében Thünen álláspontját fogadta el Fernand Braudel is a „Civilisation matérielle, economie etcapitalisme” című munkája harmadik kötetében, azzal a megszorítással, hogy azt csak az egyes városok és azok gazdasági háttérterülete vonatkozásában tartotta érvényesnek.

Hasonlóan nagy hatásúnak bizonyult Walter Christaller 1933-ban megfogalmazott teóriája is, amely egy-egy régiót egy sajátos városhierarchia kialakulása alapján definiált, amely hierarchiát az áruk és szolgáltatások helyben megtalálható összessége határozott meg. Egyes áruk és szolgáltatások iránt ugyanis nagy igény mutatkozott, és így több helyen is hozzájuk: lehetett férni, míg mások kevésbé voltak keresettek, s így csak a nagyobb centrumokban lehetett beszerezni őket. Az adott városhierachiát tehát az áruk és szolgáltatások piacképessége határozta meg. Bár Christaller elmélete megtermékenyítően hatott a kora újkori városhierarchiák tanulmányozására, mégis - Thünen rendszeréhez hasonlóan ez is elszigetelt, a külvilággal csak csekély kapcsolatban lévő régiókkal operált - csak részben szolgálhat kiinduló pontul az újabb kutatások számára.

A harmadik fontos modellt a centrum-periféria elmélet jelenti, amelynek vitathatatlanul leghatásosabb megfogalmazója Immanuel Wallerstein volt több kötetes nagy munkájában. Az kora újkori európai régiók között kialakult munkamegosztás alapján centrumot, félperiferikus és periférikus területeket kü1önített el egymástól. A centrumot lényegében Németalföld és Anglia jelentette, ahol a független gazdálkodók tőkés jellegű szarvasmarha-, illetve juhtenyésztésbe kezdtek, s ez a tevékenység mezőgazdasági munkaerő-felesleget teremtett, amely megteremtette az iparosodás munkaerőbázisát. Ezzel szemben a kelet-európai periférián jobbágyi munkaerővel, a nyugati piacokra történő gabonatermelés vált uralkodóvá. Ezzel egy időben a korábbi centrum, a Mediterráneum elindult a périfériává válás útján, de ekkor még csak félperiferikus állapotig jutott el. Wallerstein ugyanakkor nem adott teljes magyarázatot arra, hogya fenti európai munkamegosztás miért pontosan ezt a térbeli formát öltötte.

E három modelltől némileg eltérő jellegű Michael Hechter és William Brustein elmélete, amelyet a tizenkettedik és tizehatodik század közötti korszakra vonatkozóan dolgoztak ki. Három, térbelileg differenciálódott termelési módot különböztettek meg a korabeli Nyugat-Európában, melyek

a következők: a „megte1epedett pásztorkodás zónája”, Skandináviától kezdve Skócián, Írországon, Anglián, Németalföldön és Bretagne-on keresztül húzódott, egészen Spanyolországig és Portugáliáig; a „kis szükségleti cikkek” zónája Észak-Itáliát, Katalóniát és Dél-Németországot, illetve ezen egységes tömbtől elszigetelten Flandriát és Brabantot foglalta magában, s ezt a régiót jelentős mértékű kommercializáltság és társadalmi mobilitás jellemezte; a „feudális zóna” övezetet pedig a Loire és a Rajna közötti terület jelentette, de voltak ilyen jellegű részletek Spanyolországban és Angliában is, s itt a mezőgazdasági termelés középpontjában a majorság állott, amelyet főleg háromnyomásos rendszerben műveletek, míg a lakosság jórészt falvakban élt.

Ezen modellek mindegyike hasznosnak bizonyult a kora újkori európai gazdaság egy-egy sajátos aspektusának a vizsgálatában, ám ugyanakkor az is jellemezte őket, hogy megfogalmazóik a régiók „kialakításakor” egy-egy kitüntetett tényezőnek tulajdonítottak döntőszerepet. Továbbra is hiányzik tehát az a törekvés, hogy a gazdasági régiókat meghatározó tényezők egyidejű, komplex figyelembevételével kísérletet tegyenek átfogó kora újkori regionális modell kialakítására. Prak ezt az integrációs munkát a mikro-, mezo- illetve makrorégiók megkülönböztetésével véli megoldhatónak. A mikrorégió olyan, 125-250 négyzetkilométeres területet jelent, amely közvetlenül kapcsolódik valamilyen közeli központi helyhez, vagyis nagyjából megfelel egy korabeli középméretű európai város vonzáskörzetének. A kora újkori Európa lényegében mikrorégiók halmaza volt, mivel a gazdasági tevékenység legnagyobbrészt ennek keretei között ment végbe.

Fernand Braudel alapján - aki szerint a kora újkori Európának szinte egész élete annak beltengerei köré szerveződött - Prak az Északi-, illetve a Földközi-tenger övezeteit tekinti makrorégióknak, amelyeket a vízi közlekedés lehetősége határozott meg, beleértve a két tengert összekötő rajnai útvonalat is. Közép- Európa, nem rendelkezvén ilyen kedvező adottságokkal, kirekesztődött e két makrorégióból, de éppen ezért önálló jellegzetességű harmadik ilyen területként is felfogható. Az idő előrehaladtával a makrorégiók egy nagy európai makrorendszerré olvadtak össze.

Nehezebb a két véglet között elhelyezkedő mezorégiók meghatározása, amelyeket Prak a makrorégiók centrum- vagy magterületeiként értelmez. Ebből viszont az is következik, hogy Európa óriási területei semmilyen mezorégióba sem tartoztak bele. Urbanizáltságuk mértékét, valamint munkaerőt vonzó képességüket figyelembe véve, Prak Dél-Angliát, Ile de France-ot, a Németalföldet, a Rhone-völgyét és Észak-Itáliát sorolja ebbe a csoportba. A mezorégió tehát egy 10-15000 négyzetkilométeres területként írható le, amely azonban sokkal nagyobb, 100-200000 négyzetkilométeres övezetből vonzotta magához a munkaerőt.

Még ma sem teljesen világos azonban, hogy pontosan miért és hogyan zajlottak le azok a gazdasági koncentrációs folyamatok, amelyek olyan kivételes régiók kialakulásához vezettek, mint például Észak- és KözépItália. Az bizonyos, hogy ebben a népességnövekedés kulcsszerepet játszott, s egyes szerzők újabban túlzottnak tartják a malthusi növekedési ciklusoknak a kora újkorra való maradéktalan érvényességét. Jan de Vries szerint például a paraszti társadalmak kétféle módon reagálhatnak a népesség megnövekedésére. A „paraszti módon” történő válaszadás esetén a népességnövekedés a gazdaságok felaprózódásához, a munkaerő-ráfordítás megnövekedése miatt a talaj intenzívebb kizsákmányolásához, s így csökkenő hozadékhoz vezet. Egy bizonyos ponton azután a gazdaságok olyan kicsikké válnak, hogy már nem képesek fedezni megművelőik teljes élelmiszer-szükségletét, s ez a gabonafélék árának emelkedését, míg a városi áruk és szolgáltatások iránti vidéki igények csökkenését vonja maga után, s végső soron a városokba irányuló migráció megtorpanásához vezet. Emiatt, valamint a vidék élelmiszertermelő-képességének korlátai következtében lelassul a városi fejlődés. Ezzel szemben a „specializációs modell” alapján reagáló társadalmakban a népességnövekedés arra készteti a mezőgazdasági termelőket, hogy nem mezőgazdasági jellegű tevékenységeiktől megszabadulva, élelmiszertermelésre specializálódjanak, mivel a növekvő igények miatt emelkednek az élelmiszerárak. A hatékony termelők terményfeleslege azután fedezetül szolgál a városi ipari termékek és szolgáltatások megvásárlására, ami ösztönzőleg hat a városi fejlődésre, de ezt erősíti az intenzívebbé váló mezőgazdasági termelésben keletkező munkaerőfelesleg városokba áramlása is, amely képes megélhetést találni a megélénkülő városi gazdaságban. Mindez elősegíti a kereskedelmi tőke felhalmozódását.

De Vries - és tegyük hozzá, Wallerstein - modelljének két fontos tanulsága adódik. Az első, hogy a régiók kialakulásához vezető differenciálódasi és integrálódási folyamatok nem egyszerre és egy időben mentek végbe Európa különböző részein, vagyis az egyes európai régiók nagyon eltérő fejlődési pályát futottak be. A másik, hogy mindkettőjük szerint e folyamatokban a döntő változások rövid időszak alatt játszódtak le, vagyis a kora újkori európai gazdaság térbeli átrendeződése inkább revolúciós, mintsem evolúciós módon ment végbe. Felmerül a kérdés, hogy milyen jellemzők segítségével ragadhatók meg ezek a folyamatok. Prak szerint erre a népsűrűség, illetve az urbanizáció fokának a vizsgálata a legalkalmasabb. Ha ugyanis a mikrorégiókat olyan gazdasági övezetekként fogjuk fel, amelyeket egy város és annak vonzáskörzete alkot, illetve a „paraszti modellt” és a „specializációs modellt” úgy értelmezzük, hogy azok érzékletes leírását adják a gazdaság ezen mikrorégiókon belüli fejlődésének, akkor a népsűrűség és az urbanizációs fok által megjelenített népességkoncentráció mértéke segítségünkre lehet abban, hogy megkapuk a kora újkori Európa gazdasági régióinak legalábbis vázlatos térképét. Ha megvizsgáljuk a különböző európai területek (Skandinávia, Anglia és Wales, Skócia, Írország, Hollandia, Belgium, Németország, Franciaország, Itália, Svájc, Spanyolország, Portugália, Ausztria és Csehország, Lengyelország) népsűrűségi adatait 1500 és 1800 között, akkor abból legalább három fontos következtetés vonható le. Először is az egyes területek közötti különbségek meglehetősen állandóaknak mondhatók a tárgyalt korszakban. Így folyamatosan az európai átlagnál nagyobb adatok jellemzők Németalföldre, Itáliára, Németországra és Franciaországra, míg az Ibériai-félsziget országaira, Skóciára, Skandináviára és Lengyelországra végig annál alacsonyabb mutatók vonatkoznak. Másodszor azt lehet megfigyelni, hogy az Európán belüli variációk száma megnövekedett ebben az időszakban. 1500-ban az egyes területek adatai még sokkal közelebb álltak egymáséhoz, mint 1700-ban, illetve 1800-ban. V égül az is világosan megállapítható, hogy nagy gazdasági átrendeződés ment végbe a Mediterráneum kárára és az Északi-tenger övezetének a javára. Az egyik oldalon ugyanis rendkívül gyorsan növekedett Anglia, Wales és Írország népsűrűsége, míg Itália, Franciaország és Németország adataiban relatív hanyatlás figyelhető meg.

Mindenképpen fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy a magas és alacsony népsűrűségi, illetve urbanizációs mutatók között gyakran nincs megfelelés. Jó példa erre Németország, ahol a 10 000 lakosúnál kisebb városok aránya különösen nagy volt, s ha ezeket nem városokként kategorizáljuk, akkor egészen más eredményre juthatunk az urbanizáció szintjére vonatkozóan. Az ellentétes előjelű példát Írország szolgáltatja, ahol a népsűrűség nagyon jelentős növekedése ellenére csak igen csekély városi fejlődés ment végbe. Prak szerint éppen ezért két további tényezőt is figyelembe kell venni, nevezetesen az urbanizáció és a mezőgazdasági termelés színvonalának kapcsolatát, illetve azt, hogy az európai városrendszer fejlődését dinamikus folyamatként kell felfogni. De Vries adatai szerint 1500 körül az európai városrendszer még „több pólusú” volt, s a különálló, magas urbanizációval jellemezhető centrumok a XVII. század első felében kezdtek összeurópai városhálózattá fejlődni Amszterdammal, majd Londonnal a hierarchia csúcsán. De maga után vonta-e mindez az egész európai gazdasági élet integrálódását már ebben a korai fejlődési fázisban? Prak szerint erre a kérdésre inkább nemmel lehet felelni, mivel a gazdaság meghatározó ágazata továbbra is a mezőgazdaság volt, s a gabonapiacok hálózata nem esett egybe a városrendszerrel. Ugyanakkor továbbra is nagy eltérések mutatkoztak a gabonafélék terméshozamai vonatkozásában az egyes európai régiók között. 1500 és 1800 között erőteljesen nőttek a terméshozamok a Németalföldön, Északnyugat-Franciaországban és Angliában, míg Közép- Kelet-Európában, Itáliában és Dél-Franciaországban lényegében stagnáltak. Mindenesetre 1800-ban erőteljesebb korrelációt lehetett megfigyelni az urbanizáció és a terméshozamok között egy-egy régióvonatkozásában, mint azt megelőzően, s ez megerősíteni látszik azt, hogy a kora újkori Európában a gazdasági növekedés jelentős mértékben a városok és közvetlen környezetük interakciójának az eredménye volt.

Ezt követően Prak részletesebben is kifejti az általa megfelelőnek vélt regionális elméleti keret kategóriáit. A mikrorégió tipikus módon egy várost és közvetlen mezőgazdasági környezetét jelentette, s ennek bemutatására Rolf Kiessling kutatásai alapján - Kelet-Svábföld városait használta fel. Kiessling szárnos 2200-6000 lakosú kisváros gazdasági életét vizsgálta meg, s azt találta, hogy ezek a városok (Nördlingen, Memmingen, Lauingen, Mindelheim) - nagyságuktól függően - az alapvető élelmiszerféléket egy 5-20 kilométeres ellátó zónából szerezték be, s a városi polgárok földbirtok-vásárlásai is legnagyobbrészt ebbe az övezetbe koncentrálódtak. Mindezek alól csak Mindelheim jelentett kivételt, ahol a hús tekintetében a lengyel-, illetve magyarországi szarvasmarha vált meghatározóvá a XVI. század közepétől. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A jelentős kelet-svábföldi textilipar kiépítésével ugyanis jelentős gazdasági kapcsolatok alakultak ki az egyes mikrorégiók, illetve a mikrorégiók és a külvilág között. A pamutipar nyersanyagai Velence és Genova kikötőin keresztül érkeztek erre a területre, legnagyobbrészt nagykereskedők közvetítésével. A helyi céhek és a kereskedők között verseny indult meg a vidéki munkaerőért, amely kiváltképp a céhek monopolterilleteinek a kiterjesztése körül forgott. A céhek egyrészt igyekeztek kirekeszteni a vidéki takácsokat az üzletből, ám ugyanakkor arra is törekedtek, hogy a vidéki ipart a saját városuk: vonzáskörébe vonják. A nemzetközi kereskedelem intenzívebbé válása tehát egyfelől ösztönzőleg hatott a mikrorégiók gazdaságaira (nőtt a városok lakossága, a mezőgazdasági termelés specializálódott), ám ugyanakkor elősegítette Augsburg felemelkedését, amelynek piacától függő helyzetbe kerültek ezek a városok, ami viszont a számukra rendelkezésre álló „autonóm gazdasági tér” beszűküléséhez vezetett. Prak szerint a piaci integrációnak ez az ellentmondásos hatása általánosnak volt mondható a kora újkori Európában. Ettől erőteljesen eltérő regionális fejlődés jellemezte Kasztíliát. Amint D. R. Ringrose kimutatta, Madrid lakossága gyors növekedésnek indult a XVI-XVII. század fordulóján, azt követően, hogy a város a spanyol Habsburg birodalom fővárosává vált. Ez azonban mégsem hatott ösztönzően Kasztília gazdaságára. Ennek egyik oka az volt, hogy Madrid „politikai kreáció” lévén, e1sősorban olyan luxusiparágak termékei iránt támasztott igényt, ame1yeknemhatottak élénkítőleg a környék mezőgazdasági termelésére, minthogy alapanyagaikat a távolsági kereskedelem útján szerezték be. Mindazonáltal, Madrid növekvő lakosságát mégiscsak éle1mezni kellett, s ez valóban ösztönzően hatott egy kb. 75 mérföldes övezet mezőgazdasági termelésére. Ezen övezeten túl azonban a kormányzat beszerző ügynökei minden faluban csak két-három nagygazdával létesítettek kapcsolatot, s így a falvak lakóinak többsége kívül rekedt ezen a piaci lehetőségen, s a hagyományos paraszti gazdálkodást folytatta.

Bár a kora újkori Európában a gazdasági tevékenység zöme a mikrorégió keretei között zajlott, mégsem lenne bölcs dolog teljesen elhanyagolni a nemzetközi kereskedelem, s az ez által meghatározott makrorégiók szerepét sem. Mint már szó volt róla, Prak egyértelműen ilyennek tekinti a Mediterráneumot, illetve a Balti- és az Északi-tenger övezetét, míg a dél-német szárazföldi régió esetében úgy érzi, hogy még további kutatásokra van szükség ahhoz, hogy egyértelműen egy harmadik makrorégiónak lehessen tekinteni. A makrorégiók kialakulásban döntő szerepet játszottak a kedvező vízi közlekedési lehetőségek, s ráadásul a kontinens peremvidékein elhelyezkedve, az európai szárazföldön nem megtalálható nyersanyagok tranzitútvonalaivá váltak. A makrorégiók esetében megint csak szoros összefüggést találunk az urbanizációval, hiszen Észak-Itália és Németalföld már a középkorban is Európa „urbanizációs pólusait” alkották. 1500 tájára pedig már erős városiasodást lehetett megfigyelni Észak-Franciaországban és Dél-Angliában, illetve Dél-Itáliában, Dél-Franciaországban, Katalóniában és Dél-Spanyolországban is. A viszonylag gyenge urbanizáció ellenére, a Baltiövezetben is kialakult egy külön városhierarchia, amelyre az volt a jellemző, hogy egy-egy időszakban egy-egy város játszott benne domináns szerepet (először Lübeck, majd Gdansk, illetve Szcecin s végül Szentpétervár).

Prak a makrorégiók olyan magterületeit nevezi mezorégióknak, amelyek közvetítő funkciákat láttak el a „belső” (mikroregionális) és a „külső”

(makroregionális) gazdasági szint között. Véleménye szerint ebben a keretben jóllehet értelmezni Antwerpen, illetve Amszterdam helyzetet is, mivel a holland mezőgazdaság kommercializálódása jóval megelőzte a holland kereskedelmi hegemónia kialakulását. Egy sor természeti és emberi közreműködéssel létrejött tényező következtében a holland vidék egyre alkalmatlanabbá vált gabonafélék termesztésére, s Hollandia fokozatosan gabonaimportra szorult a 15. századtól kezdve. A holland gazdálkodók szarvasmarha-tenyésztésre, majd később kertművelésre és ipari növények termesztésére specializálódtak a növekvő városi iparágak nyersanyagokkal való ellátására. Mindez jelentős vidéki munkaerő-felszabadulással és a városokba áramlásával járt együtt. Ez pedig azt jelentette, hogy a mai Hollandia területe már 1500 táján - tehát jó száz évvel azelőtt, hogy az európai gazdaság privilegizált területévé vált volna - Európa második legurbanizáltabb vidékének számított a mai Belgium után. Ez a specializáció persze a más régiókkal való gazdasági kapcsolatok megerősödéséhez vezetett. Ennek legismertebb példája a balti gabona szerepe Hollandia élelmiszer-ellátásában, de egyes becslések szerint a XVII-XVIII. században a hollandiai munkaerőnek a felét külföldiek adták. Hollandiának a világgazdasági rendszerben élvezett privilegizált helyzete azután hatással volt annak közvetlen hollandiai háttérterületére is. A mezőgazdasági tevékenység tovább specializálódott, s a mezőgazdasági jellegű holland régiók gazdasága is erőteljesen diverzifikálódott. 1749-re például a frízföldi lakosságnak már csak 45 százaléka tevékenykedett a mezőgazdaságban, míg 27 százalékuk az iparban, fennmaradó hányaduk pedig a közlekedésben és más szolgáltatásokban talált megélhetést, s mint ismeretes, az Egyesült Királyság kivételével, a többi európai ország mutatói még jó száz évvel később sem érték el az ebből a szempontból a „legelmaradottabb” holland tartomány mutatóit.

Prak ezen a ponton újból felhívja it figyelmet arra, hogy egy régió bekapcsolódása a nemzetközi kereskedelembe önmagában még nem kiváltója az adott régió gazdasági növekedése felgyorsulásának, amint azt a korabeli skandináviai faexport vagy az orosz bányászat esete is mutatja.

Egy adott térbeli-gazdasági megoszlás történelmi léptékkel mérve is hosszú ideig való fennmaradása arra utal,hogy abban nem csupán a gazdasági, hanem egyéb - politikai, társadalmi és kulturális - tényezők is fontos szerepet játszottak. Ami a politikai aspektust illeti, Prak arra figyelmeztet, hogy az általa megállapított mindhárom régiótípus esetében, ahol megtörtént a centrum-periféria viszony kialakulása, ott mindig megjelentek olyan intézményi és jogi mechanizmusok is, amelyek az egyik régiónak a másik feletti dominanciáját igyekeztek fenntartani, nagyon gyakran egyszerűen katonai erő alkalmazásával. Ez történt Kelet-Svábföldön is, ahol a városok jogi és katonai eszközökkel igyekeztek biztosítani a környék gazdasága feletti befolyásukat. Természetesen az egyes területek eltérő adóztatása is fontos régióalakító tényező lehetett, amint azt a francia példa is mutatja, ahol az ancien regime idején sokkal inkább egy-egy tartomány politikai privilégiumokkal való „ellátottsága”, mintsem valós gazdasági teljesítőképessége szabta meg adóinak mértékét.

Egyes kutatók (S. Rokkan, C. Tilly) közvetlen összefüggést látnak az ún. modern állam megszületése és egy adott terület urbanizációs színvonala között. Szerintük a modern állam először Európának a túlnyomóan rurális jellegű övezeteiben jött létre. Az urbanizált körzetekben az uralkodók könnyebben jutottak olyan hitelekhez, amelyek elengedhetetlenek voltak a modern állam finanszírozásához, viszont a hitelező városi kereskedök, ezáltal olyan alkupozícióba kerültek, hogy a hitelekért cserébe kiterjedt politikai szabadságjogokat tudtak maguknak biztosítani. A rurális körzetekben viszont az adózás maradt a legfőbb bevételi forrás, s az adókat csakis olyan központosított intézményrendszer segítségével lehetett hatékonyan beszedni, amely függetlenek volt a helyi elit befolyásától.

Nagyon érdekes eredményekre vezetett annak vizsgálata is, hogy a kulturális központok mennyire fedték le a gazdaságilag is prosperáló régiókat. Wilfried Brulez kutatásai azt mutatják, hogy bizonyos esetekben (pl. Párizs) ezek megfeleltek egymásnak, de általában véve a kettő közötti korreláció nagyon gyenge, s inkább az állapítható meg, hogy a politikai hatalom nagyobb hatással volt a kulturális központok kifejlődésére, mint a gazdaság. Hasonló eredményekre jutott Etienne Francois is, aki azt találta, hogy a kora újkori Németországban az egyetemek és nyomdák földrajzi elhelyezkedése nem nagyon esett egybe a gazdasági hatalom általában nagyobb városokban található központjaival. De nem lehetett nagyon szoros összefüggést megfigyelni az írni-olvasni tudás és az urbanizáció színvonala között sem, mert általában igaznak mondható az, hogy a városi népesség körében ritkább volt az analfabetizmus, mint vidéken, ám például a Habsburg Németalföldön az írni-olvasni tudás mértéke messze alatta maradt a Holland Köztársaságénak, holott mindkét területet magasfokú urbanizáltság jellemezte.

Sokkal szorosabb kapcsolatot lehetett megfigyelni a technikai újítások és a gazdasági prosperitás földrajzi értelemben vett központjai között. Ennek megfelelően a XV. században Észak-Itália, Dél-Németország és Dél-Németalföld voltak a fő innovációs központok, majd a XVII. században fokozatosan Hollandia és Anglia vette át ezt a szerepet.

Prak ezután azokat a tényezőket veszi sorra, amelyek a regionális integráció gátjai voltak a kora újkori Európában. Ilyen volt mindenekelőtt az európai népesség viszonylag lassú növekedése. 1500 és 1800 között Nyugat- és Közép-Európa népessége mindössze megduplázódott, 60 millióról 122 millióra nőtt. Persze erőteljes regionális eltéréseket lehetett megfigyelni, de összességében a népesség növekedési üteme egész Európában mérsékeltnek volt mondható. Mindezzel szoros összefüggésben állott a munka termelékenységének lassú növekedése Európa legtöbb területén. Az urbanizáció és a mezőgazdaság termelékenységének kapcsolatát vizsgálva, Franciaország nagyon fokozatos növekedése tekinthető a „normális” európai fejlődésnek, míg Anglia és Németalföld ennél gyorsabb üteme inkább kivételként értékelhető. Természetesen komoly akadályát jelentették a regionális specializációnak a korabeli kommunikációs és közlekedési viszonyok is. Azért ebben a vonatkozásban is történtek fontos fejlemények, amint azt a holland mezorégió sikere is mutatja. Ebben ugyanis fontos szerepet játszott az, hogy a nagy népsűrűségű háttérterületeket jól hajózható vízi utak kötötték össze a tengerrel, ami viszont új, hatékonyabb szállítóhajók kifejlődését ösztönözte. Ennek hatására a hollandiai hatóságok támogatni kezdték a belső csatornarendszer kiépítését, s azokon a rendszeres hajóközlekedés megindítását. Mindez hozzájárult az egységes hollandiai urbánus régió kialakulásához. A korszak legnagyobb részében, s Európa legtöbb területén azonban a kommunikációs lehetőségek továbbra is eléggé korlátozottak maradtak.

Összességében azt lehet megállapítani, hogy mindezen gátló tényezők következtében Európa mikrorégiói továbbra is meglehetősen elszigeteltek voltak egymástól, s ezeken- az izolált egységeken belül legnagyobbrészt továbbra is az önellátás határozta meg a gazdasági és térbeli struktúrákat.

Bizonyos erők azonban már ezen alap tendencia ellenében hatottak. A luxus termékek tekintetében már igen erős piaci integrációt lehetett megfigyelni. Ezek a termékek - akár importból származtak, akár Európában állították elő azokat - eljutottak a kontinens minden zugába, s ezen a piacon csak a legjobb minőséggel lehetett igazán versenyképesnek maradni, amihez viszont nagy pénzbeli és munkaerőbeli befektetésekre volt szükség. Ezen túlmenően, a régiók közötti kooperációt elősegítette bizonyos alapvető természeti „készletek” (fa, vasérc, nemesfémek, gabona) erőteljes földrajzi koncentrációja is. Mindez elősegítette egymástól messze fekvő gazdasági régiók rendszerré integrálódását a távolsági kereskedelem közvetítésével. A régiók közötti együttműködés kialakulásához hozzájárult az urbanizáció fejlődése is. A népesség általában véve lassú növekedése ellenére erőteljesen előrehaladt az európai lakosság koncentrálódásának folyamata, hiszen 1500 táján a földrész lakosságának még csak mintegy 5,6 százaléka élt városokban, míg

1800-ban már 10 százaléka. Ez a növekedés legnagyobbrészt az olyan nagy központok gyarapodásának volt az eredménye, amelyek erőteljesen elősegítették a mikrorégiók gazdasági integrációját. Végül Prak a regionális integrációt ösztönző tényezőnek tekinti azt is, hogy a közfelfogással ellentétben a tőke és a munkaerő sokkal mobilabb annál, mint azt korábban gondolták. Ez a jelenség főleg az általa mezorégióknak nevezett övezetekre korlátozódott, így alakítván ki a kora újkori Európa tipikus regionális gazdasági rendszerét, amelyet a viszonylag korlátozott mikrorégiók, valamint a mezorégiók által dominált, kiterjedt makrorégiók duális struktúrája határozott meg.

Debates and Controversies in Economic History (Viták és polémiák a gazdaságtörténetben) A-Sessions, Proceedings Eleventh International Economic History Congress Milan, September 1994, General Editor: Paola Subacchi, Universitá Bocconi, Milano 1994., 19-49. p.

Lévay Csaba