Klió 1994/2.

3. évfolyam

XX. SZÁZAD

Rodolfo Mosca emlékezete

A cím a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Történeti tanszékének egyik 1989-es Speciana Nova kiadványára utal, tartalmazza annak a nemzetközi kongresszusnak az anyagát, amely 1987. május 11. és 14. közt folyt le Pécsett, a helyi akadémiai bizottság székházában, annak a nemzetközileg is nagyra becsült diplomáciatörténésznek a tiszteletére, aki éppen ötven évvel korábban a Pázmány Péter Tudományegyetemen, az akkor létesített (1936/37) olasz művelődéstörténeti tanszékén tanár lett. Maradt a II. világháború után is; mindaddig, amíg az olasz művelődéstörténeti tanszéket be nem olvasztották 1950-ben az Olasz Nyelv és Irodalom Tanszékbe. Az újonnan kinevezett néhai Kardos Tibor akadémikus (akkor még egyetemi docens) vette át Zambra Alajos és Szauder József örökét. Lényegében véve ezzel megszűnt az a lehetőség, hogy az olasz történelem ugyancsak szerteágazó kutatására képezzenek ki ifjakat; nagyon kevesen vállalkoztak a néhai Mosca-tanítványok közül a folytatásra. Egyesek Koltay-Kastner Jenő témája felé fordultak, tehát Kossuth olasz kapcsolatai felé; születtek a XIX. századi olasz történeti nagyságokról összefoglaló monográfiák, részmunkák az olasz történelem egy-egy korszakából. A magyar-olasz kapcsolatok különféle korszakainak levéltári feltárására az utánpótlás nagyon meggyérült.

Az 1979-ben elhunyt Mosca 1952-ben elnyerte a diplomáciatörténet tanszéket a firenzei egyetem államtudományi karán. (Olaszországban az államtudományi karok általában önállók és elkülönülnek a jogi karoktól) ennélfogva gyakori a bölcsész végzettségű történész.) Eljöttek tanársegédei, akik kongresszusi időnkre már egyetemi tanárokká emelkedtek (Fulvio D' Amoja Perugiából, Giorgio Petracchi és MartaPetricioli a „Mosca-tanszékről", velük Maria Grazia Enardu, aki ugyanazon a tanszéken tudományos főmunkatárs, egy saját tanítványuk, Alessandro Brogi.

Kiemelkedő szerepet kapott Enrico Serra, aki kilépve már az egyetemi szolgálatból, az olasz külügyminisztérium levéltárát igazgatta. Serra két előadást vállalt: Rodolfo Mosca e I'Ungheria (3–8); és L'Italia e la Triplice Alleanza una rivisitazione (62–73) címen. Az elsőben felvázolja Mosca életútját, különös tekintettel a magyar kapcsolatokra, amelyek igen korán kezdődtek egy önálló könyvvel. Az alig 23 éves Mosca 1928-ban tette közzé Arrigo Solmi, korábbi professzora előszavával. Egy évvel korábban Solminál doktorált az 1361-ben alapított, világhírű paviai egyetemen.

Mosca könyvének címe: L' Ungheria contemporanea. A magyar történelemre vonatkozó összefoglaló után a trianoni határok kérdésével foglalkozik; a határrevízió álláspontját képviseli; főként a határ menti, magyarlakta területek visszaadását sürgeti. A folyatás is hasonló: Problemi dell' Europa danubiana: revisionismo ungherese (1929), Il revisionismo politico: Europa Danubiana (1940), hogy csak néhány címet emeljek ki Serra előadásaiból.

Mosca Budapestre kerülve közreműködik kutatáson és oktatáson kívül neves magyar történészek műveinek olaszra fordításában, így Zambra Alajossal együtt olaszra fordította Hóman Bálint: Gli angioni di Napoli in Ungheria 1290-1403 művét, ezt az akkortájt létrehozott Accademia d'Italia adta ki díszes formában.

Serra kiemeli Mosca dokumentumgyűjtő szenvedélyét is, amely a Le relazioni internazionali del Regno d' Ungheria 1919–1939 című kötettel kezdődik és 1943-ban Budapesten jelent meg. A nemzetközi kapcsolatainkra vonatkozó iratokban a trianoni béke és következményeinek képe rajzolódik ki. Ide tartozik bizonyos értelemben a L' Europa verso la catastrofe (Európa a katasztrófa felé) című gyűjteménye, amely Mussolini és Ciano nemzetközileg fontos államférfiakkal folytatott beszélgetéseit tartalmazza 1936 és 1942 között. Réti György kötetünkben részletesen foglalkozik Moscának ezzel a művével, amely 1948-ban jelent meg.

A szerző külön kiemeli Mosca szerepét a milánói Istituto per gli Studi di Politica Internazionale (A Nemzetközi Politikai Tanulmányok Intézete) megalapításában 1934-ben. Mi több, a jóformán egy időben megindult Rassegna di politica internazionale folyóiratnak is alapítója, illetve társszerkesztője lett.

A hármas szövetségről szóló másik Serra-cikk is számos hasznos tanulsággal szolgál. Ki hinné, hogy a lezárt és alaposan feldolgozottnak tűnő témakör még mindig tartogat meglepetést. Mégsem szabad meglepődni, hiszen a legrészletesebb korábbi olasz feldolgozások (pl. Luigi Salvatoré) idegen levéltári anyagra épültek, németre, osztrákra. franciára és igen kis részben oroszra. Viszont a British Documents, amelyek a külügyminisztérium levéltári anyagát közlik, 1898-ban kezdődnek; a francia Les Documents Diplomatiques Francais pedig 1859-ben lezárultak. Szerkesztője azt is panaszolja, hogy a hármas szövetség főszereplőinek magánlevéltári anyagában nem végezhettek kutatásokat.

Ezért, véli Serra, nagy szerencse, hogy a zárt külügyi anyagot a hetvenes évektől lehet kutatni, sőt olasz főszereplők magánanyagát is, tehát Costantino Nigra-ét (1828–1907), aki másfél évtizedig nagykövet volt Bécsben, Emilio Visconti-Venosta-ét (1829–1914), aki négy alkalommal volt külügyminiszter továbbá Antonio San Giuliano őrgrófét (tkp. Antonio Patemó-Castello 1853–1914) anyagát is. Az 1970-es évekről tanulmányozható olasz külügyi anyagban bőséges helyet kapnak a követi jelentések és egyéb bizalmas feljegyzések is.

Fontos az is, amit Serra mond a Die Grosse Politik elnevezesű, német diplomáciai dokumentumgyűjteményről, amelynek negyven kötete szokatlan gyorsasággal készült el 1922 és 1927 közt. A szerkesztő Thimme professzor, kritikai észrevételek után bevallotta, hogy igyekezett mellőzni azokat a diplomáciai iratokat, amelyek rossz fényt vetettek volna Otto von Bismarck (1815–1898) porosz, majd német külügyminiszter és Bernhard von Bülow (1829–1909), a későbbi német külügyminiszter (1897–1900) tevékenységére.

A hármas szövetség aláírására 1882. május 20-án került sor. Olaszország tulajdonképpen csatlakozott egy három éve fennálló német–osztrák barátsági szerződéshez. Olaszország részéről elsőrendű szerepet játszott Franciaország afrikai terjeszkedése; 1881-ben Tunisz francia protektorátus lett. Bismarck is tartott a francia revanstól.

Más okok is közrejátszottak. Serra fedezte fel Alberto Blanc magánlevelezésében a Bécsben székelő olasz nagykövethez intézett feljegyzést, amelyet döntő rugónak vélt a csatlakozás létrejöttéhez. Alberto Blanc az olasz külügyminisztérium főtitkára volt, a bécsi nagyköveti tisztet Robilant gróf töltötte be. Blanc azt írta: „Kedves gróf, mentse meg a királyt! Biztosítsa a központi hatalmakkal kötendő szövetség révén Olaszország és a dinasztia sérthetetlenségét!" Ez az érv hatott Bismarckra, aki szemben állt a katolicizmussal, nyilván Olaszország oldalán állt a Szentszékkel folytatott vitában. A szerződésben Németország kötelezte magát francia támadás esetén Olaszország megsegítésére, s Olaszország is vállalta a katonai együttműködést Németország oldalán, ha Németországot éri francia támadás.

Az alig megalakult Olaszország ezzel kilépett nemzetközi elszigeteltségéből, jóllehet alárendelt szerepet kellett vállalnia Bismarckkal szemben? Ezen ügyes diplomáciával segített, felhasználta ehhez tengeri hatalmi voltát. Felújították a közismerten mindig jó brit–olasz kapcsolatokat. Ez könnyen ment, mert az akkori francia terjeszkedés nem volt ínyére Nagy Britanniának sem. A már említett Robilant gróf 1885–87 között külügyminiszter lett, s megkötötte 1887 februárjában azt az angol-olasz szerződést, amelynek az volt a veleje, hogy a status quo fennmaradjon a Földközi-tengeren és a vele kapcsolatos más tengereken, pl. a Fekete-tengeren is. Robilant, tájékoztatta Németországot és Ausztria-Magyarországot, hogy az olasz lépés miatt a hármas szövetséget meg kell újítani, és új elemeket kell bevinni. Javasolták, hogy Németország és a Monarchia vállaljon kötelezettséget a földközitengeri status quo megőrzésére. Egyébként egy külön olasz–német szerződés kiterjesztette Németország garanciáját egész Észak-Afrikára (Egyiptom kivételével, amely az angol–francia ellentétek ütköző zónája lett, ám 1882-ben angol protektorátus alá került). Olaszország azonkívül még egy kétoldalú szerződést kötött, külön a Monarchiával: ebben együttesen garantálták a balkáni és a török szigetek status quoját.

A hármas szövetséget ilyen megváltozott körülmények között újították meg Giulio Prinetti (1851–1908) külügyminisztersége alatt, 1901. május 6-án. Olaszország szerepe jelentékenyen megnőtt, hiszen Angliával a háttérben garantált földközi-tengeri és balkáni szerephez jutott; ezt a Monarchiának is tudomásul kellett vennie. Bosznia annektálása után azonban a Monarchia nem nyújtott kompenzálást Olaszországnak, amely a cárhoz fordult. II. Miklós megjelent Itáliában és 1909. október 24-én Raconigiben aláírták az olasz–orosz szerződést. Oroszország és Nagy Britannia a következő években igyekeztek enyhíteni az olasz–francia ellentéteket. A már említett San Giuliano őrgróf 1912. december 5-én újította meg utoljára a hármas szövetséget. Az ő ideje alatt ment végbe a líbiai partraszállás 1911 októberében s folyt le az olasz–török háború, amely ellentétben állt tkp. az 1901-es hármas szövetségben foglalt garanciákkal (status quo). Ugyanakkor nyitott Franciaország felé, s egyezség jött létre az észak-afrikai part tekintetében.

Serra tanulmánya azt a kérdést feszegeti, miként emelkedett ki a nagy nehézségekkel küszködő egységes Olaszország az Európában szerepet játszó középhatalmak közül. Gondolatait tovább folytatva megérthetjük belépését az I. világháborúba, a Központi Hatalmak ellenében. Jegyzetei közül két, viszonylag friss munkát emelek ki: Enrico Decleva: L' incerto alleato, Milano, 1987; Rinaldo Petrignani: L'Italia tra neutralitá e alleanza, 1987.

A tanulmánykötet kiemelkedő dolgozata Marta Petricioli: La questione dell' Ungheria Occidentale nei documenti diplomatici italiani (NyugatMagyarország kérdése az olasz diplomáciai iratokban). A Sopron környéki és soproni népszavazás diplomáciai előkészítését úgy tárgyalja a szerző, hogy annak eseménytörténetével ugyan nem foglalkozik, hanem az előzményeket tárja fel, s főként az 1921. évi szeptember–októberi olasz diplomáciai iratokat vizsgálta az olasz külügyi levéltárban. Értékes éppen ezért az egészen aprólékos vizsgálata annak az anyagnak, amelyet a tanulmány megjelenéséig magyar vagy más nemzetiségi kutató nem vett kézbe. A szerző nem használja a Burgenland elnevezést; az olasz források akkor Ungheria Occidentale (Nyugat-Magyarország) vagy I comitati (megyék) terminusokkal éltek. A magyar olvasó számára nem lesz érdektelen megemlíteni, hogy az I. világháború alatt, tehát 1915–1919 közt Giorgio Sidney Sonnino báró (1847-1922) volt Olaszország külügyminisztere, aki 1915 áprilisában Londonban megkötötte azt a titkos egyezményt, amely révén Olaszország belesodródott a háborúba. A titkos egyezményben tett ígéretek egy részét Wilson elnök nem tartotta magára nézve kötelezőnek, és határozottan jugoszlávbarát magatartást tanúsított. Az olaszok főként az Észak-Dalmáciára és a dalmát szigetek többségére tett ígéretek beváltásának elmaradását vették zokon, de pl. az is benne volt a titkos egyezmény pontjaiban, hogy Olaszország részt kap az afrikai német gyarmatokból. Sonnino következetesen ellenezte az Osztrák–Magyar Monarchia felosztását, s nem tudott azonosulni a nagy egység helyébe lépett kis nemzeti államok létrejöttével. Vittorio Emanuele Orlando

(1860–1952), aki 1917 és 1919 között miniszterelnök volt, vezette az olasz delegációt a béketárgyalásokon. Wilson elnök sok kérdésben tanúsított az olasz érdekeket sértő magatartást; pl. Isztriát nagyrészt Jugoszláviának akarta adni. Az olasz delegáció erre elhagyta a békekonferenciát. A parlament helyeselte a döntést; ezzel Olaszország kifejezte jogos elégedetlenségét. Gaetano Salvemini a L'Unitá c. hetilapban május 3-án támadta Wilsont, amiért a 14 pontját nem következetesen alkalmazta, és más esetekben megtűrt szélsőséges nemzetiségi beolvasztásokat.

Amikor kiderült, hogy tárgyalják a német békét, és május 13. és 15. napokra meghívták Ausztria, illetve Magyarország képviselőit is, Orlando és Sonnino visszatért Párizsba (május 7-én). Ténykedésük nem járt számunkra kedvező eredményekkel; Orlando június 12-én hazautazott, Sonnino maradt még, és 28-án aláírta a békeszerződést Németországgal. Orlando hazatérése után nyomban lemondott; a király június 21-én kinevezte helyébe Francesco Saverio Nittit (1868–1953) miniszterelnökké.

Olaszország méltatlan kezelése a békekonferencián megerősítette a korábban, a század elejétől már létező nacionalista mozgalmakat. Mussolini 1919. március 23-án Milánóban bizonyos előzmények után megalapította a fasiszta pártot, amely hasznot húzott az országos nacionalista erők elégedetlenségéből.

Az 1920-as év egyébként a gyárfoglalások, földfoglalások és sztrájkok éve Olaszországban (egyébként több más európai országban is). Ebben a helyzetben Nitti átadta helyét 1920. június 11-én Giovanni Giolittinak. Egyes olasz történészek felróják neki, hogy alábecsülte Mussolinit; azt hitte, lehetséges a fasiszta pártot a liberális állam keretei közt tartani, mintegy a baloldal ellentételeként. Ez részben sikerült is 1925. január 3-ig. Giolitti külügyminisztere Cario Sforza gróf lett.

Sforzának már közvetlen szerepe volt Nyugat-Magyarország kérdésében. A trianoni béke aláírása után, mint köztudott, Magyarország nem ürítette ki az Ausztriának ítélt területeket. Sforza attól tartott, hogy Ausztria a szomszéd szláv népekhez fordul segítségért, Csehszlovákiához, esetleg éppen Jugoszláviához. Olaszország ugyanis minden áron meg akar akadályozni a szláv folyosót Ausztria és Magyarország között,

A magyar vonakodás éppen ezért nyugtalanította az olaszokat; tudták, hogy ők nem léphettek a Monarchia felbomlásával keletkezett úr kitöltésére gazdasági okoknál fogva, viszont azt sem akarták, hogy más hatalmak tegyék ezt. Egyébként az angolok bátorították őket éppen a közismert 1920-as francia–magyar közeledés ellensúlyozására. Érdekükben állt a magyar-osztrák ellentétek elsimítása, s hogy a két állam közt jó viszony alakuljon ki. Az is érdekükben állt akkor, hogy a párizsi békeszerződések által megvont határok érvényességét ne veszélyeztessék; hiszen ők is jelentékeny területekhez jutottak északon és keleten. Sforza utasította a budapesti olasz megbízottat, Vittorio Cerutti tanácsost, aki már 1919 őszétől fővárosunkban tartózkodott, hogy tárgyaljon Teleki Pál gróf akkori külügyminiszterrel. Cerutti, aki a háború kitöréséig hét éven keresztül Olaszország bécsi nagykövetségén volt tanácsos, s nyilván jól ismerte a monarchia ügyeit, meg akarta győzni Telekit: Magyarország ürítse ki az Ausztriának adott területeket, s majd aztán szó lehet határkiigazításról, sőt népszavazásról is. Teleki a kiürítést nem ellenezte, de a határkiigazítást és a népszavazást az osztrák csapatok bevonulása előtt képzelte el, helyi rendőri erők felügyelete mellett.

A kérdés megoldatlan maradt; megvárták az osztrák választásokat, amelyek eredményeként Karl Renner kancellár (1870–1950) távozott; illetve megvárták a trianoni béke parlamenti ratifikálását (1920. november 13. és 15.). A kezdeményezés Budapestről jött, Teleki most határozottan kérte az olasz közvetítést. Teleki 1921. január 11-i javaslata azonban nem nyerte meg az olaszok tetszését. Teleki azt javasolta, hogy a nyugat–magyar kérdést kétoldalú osztrák-magyar tárgyalásokon oldják meg, Olaszország pedig a korábban felvetett közvetítés helyett biztosítsa Magyarországot támogatásáról.

Időközben Olaszországban jelentős politikai változások következtek be, 1921. május 15-én új választásokra került sor. Ekkor a szocialisták már csak 24,7 százalékot értek el és 123 képviselői helyet kaptak; a néppártiak feljöttek 108 helyre; megjelentek először a kommunisták 15 képviselővel és a fasiszta párt is 35 képviselővel; tíz hely a nacionalistáknak jutott. A parlament jobbra tolódott. Giolitti június végén lemondott; a király július elején Ivanoe Bonomit bízta meg a kormányalakítással. Sforza gróf helyébe Pietro Tomasi della Torretta őrgróf lépett.

Magyarországon is történtek változások: lemondott Teleki, helyébe Bethlen István került. Bánffy György gróf vette át a külügyi tárcát. Bánffy a közvetlen osztrák–magyar tárgyalások eszméjére már május 18-án, tehát még Sforza gróf idejében visszatért; az olasz segítséget nem kapta meg. Júliusban a nagykövetek tanácsa állást foglalt a nyugat-magyarországi területek feltétlen átengedésének kérdésében. Augusztus 27-re kitűzték az időpontját, 6-án antant-tábornokok érkeznének Sopronba. Bánffy tovább halogatta a kérdés megoldását, hivatkozva az augusztusban a jugoszlávokkal folytatott baranyai és pécsi tárgyalásra; úgy vélte, annak megtörténte előtt nem tanácsos hozzányúlni a nyugat-magyarországi kérdéshez, különben zavargások törnének ki, s a kormány lemond. Ez hatott Franciaországra és Nagy-Britanniára is.

Augusztus 27-én az osztrák külügyi bizottság nem volt hajlandó foglalkozni a magyar javaslatokkal, illetve ellenezte a kétoldalú tárgyalásokat. Magyarország még mindig határmódosításokról s esetleges gazdasági engedményekről beszélt. Olaszországot kellemetlenül érintette az az információ, hogy a nyugati megyék déli részét esetleg jugoszláv csapatok szállnák meg. Az még kevésbé tetszett az olaszoknak, hogy osztrák–cseh megállapodásról is kerengtek hírek.

Éppen ezért Della Torretta bécsi követén, Bianchierin keresztül intette az osztrák kormányt tárgyalási készségre; a jugoszláv, illetve cseh katonai beavatkozás után nehéz lesz az idegen katonaságot eltávolítani, véleményezte. Az olasz fél mindenáron siettetni akarta a megegyezést; még mindig tartott a szláv folyosótól. Bánffy folytatta a tárgyalásokat Sehober kancellárral. Azt állította Della Torrettának, hogy augusztus 31-én megegyezett a vitatott terület felosztásáról olyan értelemben, hogy az első zónát Magyarország nyomban kiüríti, a második azonban magyar közigazgatás alatt marad, osztrák megbízottal az élen, Majd népszavazást tartanak. Della Torretta arra a következtetésre jutott, hogy a magyar fél magyar ellenőrzés és magyar katonai megszállás alatt kívánja a népszavazás megtartását.

Az olasz aggodalmakat növelte Benesnek Sehober kancellárhoz intézett távirata, amelyben azt javasolta, hogy szeptember 22-én találkozzanak. A bécsi olasz követ, Bianchieri nyomban lépett és a találkozó lemondását követelte. Egyúttal javasolta az olasz közvetítést Ausztria és Magyarország közt. Emlékezhetünk, hogy Teleki idejében a közvetlen tárgyalások gondolata volt az irányadó; a közvetítést Teleki kizárta. Mindezt Bianchieri előadta a bécsi magyar követnek, Masirevich Szilárdnak is. A budapesti olasz követ, Castagneto hasonló lépést tett Budapesten; Bánffy egyetértett, eltérően Teleki korábbi álláspontjától; szeptember 11-én javaslatot is tett Rómának.

Marta Petricioli szerint Della Torretta akkor még ellene volt az olasz közvetítésnek, s folyamatosan azt javasolta Angliának és Franciaországnak: tegyenek ők hathatós intézkedéseket a kérdés megoldására; ám a két nagyhatalom érdektelenséggel kezelte a kérdést. Minthogy a cseh vagy esetleg a jugoszláv beavatkozást Olaszország eleve kizárta, nem maradt más hátra, mint a közvetítés elfogadása; Marta Petricioli a levéltári adatok alapján véli azt, hogy a szeptember 12. és 15. közti napokban érlelődött meg Della Torretta döntése az olasz közvetítés mellett. Bécsbe utazott, Bianchieri és Castagneto pedig Bécsből Budapestre érkezett az olasz közvetítő javaslattal. Magyarország kiüríti az Ausztriának szánt nyugati megyéket, Olaszország írásban kötelezi magát, hogy Sopront és környékét biztosítja Magyarország javára; határkiigazításokra is tett ígéretet. Rövid egy órai tárgyalás után (Bánffy, Bethlen és Castagneto között) megszületett a magyar igen. Még aznap este a Bécsben tartózkodó Della Torretta eljuttatta Schober kancellárnak a magyar választ. A kilenc pontból álló osztrák beleegyezés szeptember 19-én megérkezett; ennek 5. pontja tartalmazta a soproni népszavazást szövetségi ellenőrzés mellett. A magyar válaszban az szerepelt, hogy Sopront és környékét szállják meg szövetséges katonai egységek, de legyenek jelen magyar csendőrök is. A szövetséges csapatok közül kizárták a cseh és jugoszláv fegyveresek bevonását. Tartalmazta még a jegyzék, hogy Magyarország nem felelős a szabadcsapatokért. Ez utóbbi fenntartást Della Torretta nehezen tudta elfogadni.

Az utolsó pillanatban újabb nehézségek léptek fel. Schober és Benes mégis találkozott szeptember 23-án. Schober szerint a magyar kormány felkérte Benest, közvetítsen a magyarok és az osztrákok között, Benes azt is mondta volna Schobernek, ha Magyarország nem üríti ki a nyugati megyéket, Csehszlovákia és Szerbia közös katonai akciót hajt végre. Benes egyúttal tájékoztatta Angliát osztrák tárgyalásairól; mi több, javasolta, hogy a szövetségesek bízzák meg őt a személyes közvetítéssel. Mind a magyar, mind az osztrák kormány jelezte Angliának Benes lépéseit; a magyar kormány Benesnek tulajdonította a kezdeményezést.

Castagneto jelentése szerint a magyar kormány tovább tárgyalt volna Benessel. Szeptember 26-án Brünnben is elhatározták volna, jelentik Angliának és Franciaországnak, miszerint a magyar fél úgy kívánná, bízzák meg Benest a közvetítéssel.

Della Torretta ekkor határozottan lépett, egyidejűleg Belgrádban, Prágában és Budapesten. Bizonyította, Bánffy Olaszországot kérte fel a közvetítésre. Egyúttal tájékoztatta a két nagyhatalmat, Angliát és Franciaországot Bánffy szeptember 15-én kelt leveléről. Mintegy kérte hozzájárulásukat az olasz közvetítéshez. Amikor Briand egyetértő válasza megérkezett, felkérte Magyarországot és Ausztriát, képviselői találkozzanak vele Velencében, közösen tárgyalják meg a függő kérdéseket. Késve ugyan, de október 5-én megérkezett az angol beleegyezés is. Marta Petricioli szerint Anglia komolyan fontolgatta annak a lehetőségét, hogy a magyarok vonakodása esetén csehszlovák katonai egységeket használjanak a kiürítés érdekében.

A velencei találkozó október 11. és 13. közt folyt le. A magyar fél is jobbnak látta megegyezni, és október 12-én éjfélkor aláírták a jegyzőkönyvet. A szerző itt megáll; a soproni népszavazás lefolyásáról nem ejt szót, nyilván az később kerül „terítékre".

A kötetben szereplő harmadik tanulmány már közel hoz korunkhoz; én foglalkozom a Rassegna d' Ungheria háború alatti számaival; a folyóirat 1941 márciusában jelent meg. A főszerkesztő, Rodolfo Mosca volt.

A folyóirat rendszeresen tájékoztatta az olasz olvasókat, főként persze az olasz külügyminisztériumot a magyar politikai eseményekről. Feltételezhető, hogy a kezdeményezés a magyar féltől indult, hiszen Magyarországnak állt érdekében tájékoztatni a külföldet abban a politikai légkörben, amely a kezdődő negyvenes éveket jellemezte.

Specimina Nova. Dissertationium ex Instituto Historico, Universitatis Quinquecclesiensis de lano Pannonio Nominatae (A Janus Pannomus Tudományegyetem Történeti Tanszékének Évkönyve, Szerk.: Ormos Mária–Herczeg Gyula. Pécs, 1989. 147 p.)

† Herczeg Gyula