Klió 1994/2.

3. évfolyam

XX. SZÁZAD

M. G. Vandalkovszkaja:

P. N. Miljukov, A. A. Kizevetter – történelem és politika

A két kiemelkedő liberális történészről és politikusról szóló monográfia a legteljesebb forrásanyagra támaszkodva és főleg hazájukban a legátfogóbban, újszerűen és az eddigi előítéletektől mentesen tárja elénk az adott tematikát. Így mindenképp aktuális, úttörő és hézagpótló művet vehettünk kezünkbe. A korábbi szovjet historiográfiai munkákban jobbára a két történész emigrációbeli alkotásait mellőző, elég egyoldalú értékelések láttak napvilágot, míg az emigráns elemzéseket egyfajta apologetikus idealizálás, illetve az ellentétes előjelű szélsőségességek is jellemezték. A történettudomány és a politika viszonyát, egyik vagy másik dominanciáját a két életműben a kortársaktól a mai szakemberekig húzódó kétféle értékelési vonulat uralja. A szaktudós számára tehát bőven maradtak tisztázandó kérdések. Vandalkovszkaja könyvének gazdag forrásbázisát a két történésztágabb értelemben vett művei (beleértve pl. az előadás vázlatokat, az emigrációs kiadványokbeli írásokat és a kadet politikai publicisztikát is), a levéltári anyagok (így a CGAOR SzSzSzR, 579. fondja) és a velük kapcsolatos historiográfiai hagyaték (pl. N. 1. Karejev, D. M. Petrusevszkij és N. P. Pavlov-Szilvanszkij művei) képezi.

A szerző műve első fejezetében a két életutat tárja elénk. Miljukov (1859-1943) és Kizevetter (1866–1933) történészi és politikusi pályája valóban – csakis ahogyan Vandalkovszkaja teszi – a két terület összefüggéseiben, a korabeli bonyolult orosz szellemi élet és éles politikai harcok világába helyezve érthető meg. Mind szaktudományos, mind politikai szempontból figyelembe kell venni a teoretikai, gyakorlati és személyi kölcsönhatások szövevényes rendszerét. A pozitivista történetszemlélet (és módozatai), a korabeli orosz politikai helyzet (a monarchiából a parlamentarizmusra való áttérés kísérletei) szellemi arculatuk és gyakorlati ténykedésük bemutatása miatt éppoly fontos, mint a nagy történészek (V. O. Kljucsevszkij és P. G. Vinogradov) hatása munkásságukra. Ú gy véljük azonban, hogy Vandalkovszkaja megalapozottan hangsúlyozza igen korán jelentkező eredeti elgondolásaikat. Ez jellemző pl. Miljukov egyetemi éveire és a 18. század első negyede orosz állami gazdasága és Nagy Péter reformjáról írott doktori disszertációjára. Ugyanilyen originális igényként értékelendő nála a leíró jellegű historio gráfiát helyettesítő, a belső kapcsolatokat, alaptendenciákat föltáró szociológiai szemléletű megközelítés.

A szerző részletesen elemzi Miljukovnak az Alkotmányos Demokraták Pártja (a kadetok) megalakulását megelőző politikaelméleti nézeteit és szervező tevékenységét. Noha Miljukov a kadet-stratégiában mindvégig a mérsékelt centrista álláspontot képviselte (az alkotmányos úton véghezvitt, de mélyreható reformok ügyét), Vandalkovszkaja az (I-IV.) Állami Dumák és a kadet pártkongresszusok (I–IX., 1905–1917) kapcsán kitűnően mutatja be a választásokra felkészítő, a programalkotó, a frakcióvezető, az elvi alapokon konszenzust kereső, vagy azt másokkal elutasító, pragmatikus taktikát megjelenítő politikus fejlődési útját. Miljukov politikai éleslátását jól mutatja, ahogyan – a kormányzatnak a reformoktól való elzárkózása miatt – az 1917. februári forradalomhoz vezető utat érzékelte. Emigrációjában az 1921-től kidolgozott új kadettaktika (a koalíciós kormányzás ú köztársaságok föderációjának megteremtésére), noha szélsőségektől és illúzióktól mentes volt, mégsem helyettesíthette a szétforgácsolt politikai erőket. Az emigráns Miljukov utolsó nagy művei, publicisztikai írásai és előadásai azt tanúsítják, hogy haláláig hű maradt eszméihez.

Kizevetter, bár az orosz liberalizmus egyik vezéralakja volt, valójában ifjúságától a történettudomány művelését tekintette élethívatásának. Kitartóan érdekelte pl. a 18. századi orosz história, amelyben kora alkotmányos próbálkozásainak egyfajta előzményét is látta. Doktori disszertációja (az említett korszak városi önkormányzatáról) jól példázza a jelenségek belső dinamikáját, összefüggéseit új levéltári anyagok feltárására irányuló kutató hitvallását. Noha Kizevetter tagja volt a legfelső kadét-vezetésnek, politikai álláspontja bizonyos események, illetve az azokat követő lépések megítélésében többször árnyaltabb volt, vagy eltért a párt általános irányvonalától. Lásd pl. az 1906. július l0-i Viborgi Manifesztum taktikai megközelítését, vagy a sztolipini kormányzat megítélését. Vandalkovszkaja szerint „a pozitivista történetírás ún. realista irányzatához tartozott”, és munkásságát a sokoldalú forráselemzés, a konkrét történeti anyag összehasonlító módszerrel történő vizsgálata és a fejlődés alapvonásainak és fő tendenciáinak bemutatása jellemezte. Politikusként 1917 februárját fordulópontnak tartotta az orosz történetben, míg az októberi eseményeket az előbbi antitézisének. 1922-ben ő is emigrációba kényszerült, és előbb Berlinben, majd Prágában telepedett le. Az utóbbi igazi orosz emigráns tudományos központ lett, amiben nagy része volt Kizevetternek is. Az emigrációban folytatta tudományos (utalunk Történeti sziluettek és Visszaemlékezések c. műveire), és a szélsőségektől elhatárolódó politikai publicisztikai munkásságát.

Könyve második fejezetében Vandalkovszkaja (teljesen újszerű megközelítéssel), a történetírók tudományos nézeteinek elméleti alapjait elemzi. Szól a teória és a módszertan kérdéseiről, történeti koncepciójukról és tudományos kutatási módszereikről. Miljukov alapvető fontosságúnak tartotta a történeti folyamat törvényszerűségeinek tisztázását, de nem értett egyet sem Karejev, sem Petrusevszkij történeti és szociológiai nézeteivel. A történelemre ható tényezők, szerinte – mivel bonyolult összefüggésrendszerben, más-más körülmények közepette és hatásfokkal jelentkeznek, önmagukban nem elsődlegesek vagy másodlagosak. Miljukov bírálta Sztruve és Karejev történelmiszemélyiség-felfogását. Ő és Kizevetter is óvta a szakembereket a nagy egyéniségek társadalmi szerepének abszolutizálásától, de a negligálásától is. Miljukovnak a gazdasági tényezők történelemre gyakorolt hatásáról folytatott vitái a szerző szerint ellentmondásosak. Nézeteit a pozitivista módszertannal igyekezett összhangba hozni. Történeti koncepciója az orosz államjogi iskola, Sz. M. Szolovjov, Kljucsevszkij történetfelfogásából és a nyugati idealista, pozitivista elméletekből eredeztethető, de hangsúlyoznunk kell a kritikai átdolgozást és továbbfejlesztést. Miljukov látta, hogy az orosz történeti fejlődés a Nyugathoz képest megkésett, kevésbé intenzív és szervetlen. A gazdasági-társadalmi elmaradottság hatott a politika- és kultúrtörténeti fejlődésre, és a külső tényezőkkel párosulva, erős állami dominanciához vezetett. Vandalkovszkaja joggal utal arra, hogy a két történész nézetei az orosz és a nyugati fejlődés kapcsolatáról egyre árnyaltabbak lettek. A revolúciós és az evolúciós változások közül mindketten az utóbbit tartották megfelelőnek. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy alapvetőnek tekintették a cárizmus békés átalakulását alkotmányos rendszerré. Miljukov megalapozottan mutatott rá a nyugati és az orosz forradalmi és reformmozgalmak eltérő feltételeire és sajátosságaira. Kizevetter komoly vitát folytatott G. P. Fedotovval és F. A. Sztyepunnal a népmozgalmak ideológiájáról és a forradalmak tipizálásáról. Miljukov és Kizevetter munkája során a kutatási módszerek (dedukció, történeti statisztika, komparatisztika, történelmi tipológia, hipotézisalkotás) sokféle változatát használta fel.

Vandalkovszkaja művének harmadik fejezetében a két történésznek Oroszország története egy-egy szakaszával kapcsolatos nézeteit mutatja be. Életművükben a legnagyobb súllyal a (moszkvai) feudális időszak, I. Péter és II. Katalin kora szerepelt. Rámutattak a Moszkva fölemelkedését elősegítő földrajzi és gazdasági feltételekre, pénzügyi és katonai tényezőkre. Teljesen újszerűen elemezték a központosító ideológia vallásos (morális) és politikai összetevőit. Az uralkodók ellenzéke, szerintük nem vallásos eszmék, szociális tagoltság, arisztokrata korporativizmus, hanem főleg az önállóságot csorbító intézkedések kapcsán jött létre az „össznemzeti érdekekkel” szemben. A fejezet legkitűnőbb részének tartjuk a szerző elemzését Miljukov és PavlovSzilvanszkij feudalizmus-vitájáról. Itt nemcsak Miljukov álláspontját ismerhetjük meg, hanem nézeteinek változását és a korabeli történészeknek a kérdéskörrel összefüggő koncepcióit, az orosz medievisztika színvonalát is. Az orosz feudalizmust gazdasági alapok nélkül, pusztán egy (pl. politikai) aspektusból már nem lehetett kutatni. A könyv kapcsán nyilvánvaló az egyes koncepciók kölcsönhatása. Miljukov az orosz feudalizáció elhúzódását és sajátosságait a földtulajdon jellegével és a birtokosok társadalmi és jogi státuszával magyarázta. Pavlov-Szilvanszkij élesen bírálta a miljukovi kontrasztteóriát. Vandalkovszkaja szerint Miljukov pl. joggal mutatott rá a megalapozatlan orosz-nyugati analógiákra, az orosz feudalizmus sajátos és késői kibontakozására, de abszolutizálta az állam szerepét, és nem nyújtott olyan mélységű elemzést, mint vitapartnere.

I. Péter reformjaival kapcsolatban a történészeket a kiváltó okok, az intézkedések lefolyása, tudatossága, eredményei és a cár szerepe érdekelte. Kizevetter hangsúlyosabban emelte ki a gazdasági előzményeket, a fiskális és katonai szükségleteket. Eltérő és munkásságuk során változó volt kettejüknél a reformok tervszerűségének és Péter szerepének megítélése. Egyetértettek viszont abban, hogy az óriási áldozatok, az erőszak, a tradíciók felszámolása és az állam túlsúlya ellenére ezen intézkedések az ország· Európához közelítésére irányultak. II. Katalin korának reformjai, a cárnőnek a felvilágosodáshoz való viszonya és a korabeli jobbágykérdés alaptémák voltak a két tudósnál. Kizevetter szerint Katalintól távol álltak pl. Montesquieu-nek a hatalomról vallott eszméi, és egész uralkodását a paraszti tulajdont elutasító politika jellemezte. Ugyancsak ő írta a nagy levéltári anyagon alapuló, eredeti elképzeléseket fölmutató műveket a kor törvényhozásáról, a városi rétegek helyzetéről, tagoltságáról, önkormányzatuk sajátosságairól és a Pugacsov-felkelésről. A 19. század történetéből a dekabrista mozgalom, a jobbágykérdés és az 1861 és 1911 közti reformok foglalkoztatták a két történészt. Miljukov szerint a dekabristák bukása „a társadalom felkészületlensége miatt” elkerülhetetlen volt. Értékes, differenciált, nemzeti és egyetemes történeti összehasonlító elemzést adott róluk Kizevetter. Mindkét tudós rámutatott az 1861. évi jobbágyfelszabadítás gazdasági-társadalmi okaira és magát az aktust – noha látták árnyoldalait – és az 1860-90-es évek reformjainak többségét (Kizevetter ugyan elég differenciáltan) alapvető jelentőségűeknek tekintették. Az ismertetett mű, a két történész írásainak hazájukban jelenleg folyó kiadása és az orosz periodikákban róluk szóló tanulmányok, úgy véljük; tudományosan megalapozottabb képet tárhatnak elénk munkásságukról.

M. G. Vandalkovszkaja: P. N. Miljukov, A. A. Kizevetter: Isztorija i polityika. (P. N. Miljukov, A. A. Kizevetter – Történelem és politika) Moszkva, Izd. Nauka. 1992. 288 p.

Kurunczi Jenő