Klió 1994/2.

3. évfolyam

XIX. SZÁZAD

Ju. A. Boriszjonok, D. l. Olejnyikov:

Mihail Alekszandrovics Bakunyin

A Bakunyin körüli viták már másfél évszázada nem csitulnak. Bár tömegével jelentek meg róla cikkek és monográfiák, a köztudatban neve összefonódott az anarchizmus, a marxizmus elleni kérlelhetetlen harc fogalmával.

Bakunyin családja az orosz társadalmi és kulturális élet számottevő jelensége volt. Apja a felvilágosodás híve, házukban öt nyelven folyt a szó, sokat olvastak, s gyerekeiket zenére és rajzra tanították.

Mihailt 1828. december 6-án beíratták a pétervári tüzériskolába, amely Oroszország legjobb katonai intézményének számított, bár a gyermek nem tanult jól. A hadsereg tisztjeinek élete primitív háromszögben zajlott: kártya, bor, nők. Bakunyin ezt nem tartotta méltónak és önállóan foglalkozott a történelemmel, tanult lengyelül. 1834 szeptemberében fiatal tisztekből szerveződött egy csoport, akik a német filozófusokkal foglalkoztak, s ott találjuk köztük Bakunyint is, ami azt bizonyítja, más feltételezésekkel szemben már 1836 előtt tudott németül.

A fiatal katona ellenszenvet érzett a miklósi érával szemben, s emiatt lemondott a katonai és állami szolgálatairól egyaránt. Barátaival olyan társaságot hozott létre, amely tagadta az élet, a világ értékeit. 1838-as külföldi útja előtt jelentős esemény volt életében a szlavofilekkel folytatott vita, és a közeledés Herzenhez. Még 1836-ban született az ötlet, hogy Berlinbe megy tanulni. Bár nagyon várta Schelling előadásait, mégis azt tartotta róla: „Nagyon érdekes, de jellegtelen, semmit nem mond a szívnek!”

1843 szeptemberében az orosz külügyminiszter, K. V. Nesselrode átadta Svájcban a zsandárság parancsnokának Bakunyin forradalmi tevékenységéről szóló jelentését. Azonban hiába szorgalmazták hazatérését, ő inkább Belgiumba ment.

Politikai emigrációjának kezdetén a lengyel forradalom emigránsaival vette fel a kapcsolatot. 1847. november 29-én Párizsban beszédet mondott az 1830-as lengyel felkelés emlékére, ami miatt az orosz nagykövet N. D. Kiszeljov kérésére kiutasították az országból. Az 1848-as párizsi forradalom magával ragadta Bakunyint, bár romantikus elképzeléseitől távol állt az elért eredmény, ráadásul nehéz helyzetben is volt, mivel az orosz kormány ügynökének tartották.

Bakunyin emigrációja első éveiben nagy optimizmussal, világmegváltó tervekkel igen radikális politikai programot alkotott. Ebben többek között azt írja, hogy el kell ismerni minden nép jogát a független fejlődésre, nem zárva ki annak lehetőségét, hogy a rokon népek föderalisztikus keretben egyesüljenek a szabadság, egyenlőség, a „be nem avatkozás” elvei alapján. E szerint Ukrajna, Litvánia, Belorusszia Szmolenszkkel a forradalom győzelme után autonómiát kapnak, amely kizárja az orosz vagy lengyel diktatúra lehetőséget. A szlávoknak azt tanácsolja, hogy rázzák le a négy hatalom, Ausztria, Poroszország, Oroszország és Törökország igáját, valamint a fenti elvek alapján hozzanak létre egy szabad szövetséget. A legfőbb hatalmat a Szláv Tanács gyakorolná, amely meggátolná a testvérháború kitörését.

Ekkor a szláv föderáció eszméje még nem tagadja az államot, sőt Bakunyin határozottan kiáll a diktatórikus hatalomért, amelynek az a feladata, hogy felemelje és megvilágítsa a népet. Ezek az elképzelések azonban nem kaptak támogatást a prágai szláv kongresszuson, s a lezajlott európai forradalmak sem a radikális demokraták forgatókönyve szerint mentek végbe.

Az európai forradalmakat követően tizenkét évig mindenféle forradalmi mozgalmon kívül állt, többször halálra ítélték, végül kiadták az orosz kormánynak és a Péter-Pál erődben raboskodva írta meg a Vallomásokat 1851 augusztusában, amely csak 1921-ben jelent meg. Ezt a munkát a történészek általában a múlt század végi forradalmi morál szemszögéből és érzelmi alapon ítélték meg, e szerint semmi különös nincs a nemzeti forradalom keretében az ifjú cárnak írt vallomásban. Az államtanács elnöke, A. I. Csernisev a következőket írta 1851. december 26-án, miután elolvasta a művet: „Teljes azonosságot találtam a Vallomások és Pesztyel gondolatai között, amelyeket 1825 szomorú emléke idézett fel”.

Bakunyin forradalmi. karrierje végéhez érkezhetett volna, hiszen a III. ügyosztály birtokában voltak azok a szász és osztrák nyomozati anyagok, amelyeket nem volt értelme tagadni. Lengyel kapcsolatát azonban nem ismerte el. A börtönévek alatt kihullottak fogai, megrendült egészsége, cél és remény nélkül élt. II. Sándornál, az új cárnál a család kijárja, hogy jobb körülmények közé kerülhessen, s így jutott Szibériába, ahol 1861-ben minden reményét elveszítette, hogy hivatalos úton kiszabadulhasson, így hát megszökött és Japánon, valamint Amerikán át Londonba ment. Itt tartózkodása alatt lényegesen eltávolodott korábbi emigrációja alatt vallott elveitől, bár programjának fő kérdései változatlanok maradtak: az orosz forradalom, a nemzetek önrendelkezése, a szláv föderáció.

1862-ben átköltözött Itáliába, ahol kapcsolatba került Garibaldival és Mazzinival. Bakunyin egy jól szervezett titkos társaságot kívánt létrehozni. Itt formálódik ki az anarchikus forradalom programja, amely összeurópai volt. 1864–67 között Bakunyin forradalmi tevékenysége egyre kisebb hatású lett a megváltozott viszonyok között, így 1867–68-ban inkább szláv, orosz és román irányban mozdult el.

A francia-porosz háború kezdetén abban reménykedett, hogy DélEurópában új forradalmi hullám bontakozik ki. Ő maga így vall: „Az ember törekszik a szabadságra, elvetve minden erőszakos tekintélyt". Bakunyin anarchizmusa káros, az általános szétzüllést jelenti. Gazdasági rendszere azonban nem zárja ki a szakembereket a termelésből. Elutasítva a politikai centralizmust, Bakunyin a társadalom föderációs, alulról fölfelé építkezésű rendszerét propagálja. Szerinte a parlamentarizmust fel kell váltani a forradalom által létrehozott szervezetekkel, amikor is a koordináló bizottságok, amelyek a helyi struktúrákat létrehozták, nem tudnak beleszólni az őket létrehozó csoportok ügyeibe.

Bakunyin élete utolsó két évében szegénységben és betegen élt. 1875. június 15-én így értékelte Európában a forradalom perspektíváját: „A körülöttünk zajló eseményeket látva, semmit nem várok a modern korosztály tói”.

1876 júniusában Luganóból Bernbe költözött, ahol július l-jén meghalt.

Ju. A. Boriszjonok, D. 1. Olejnyikov: Mihail Alekszandrovics Bakunyin. Voproszi Isztorii 1994. 3. 55–76. p.

Czövek István