Klió 1994/2.

3. évfolyam

rule

 

XIX. SZÁZAD

 

Hellmut Seier:

Bismarck és a kor áramlatai

 

Hellmut Seier tanulmányának célja a három legfrissebb Bismarck-életrajz és egy Bismarck-ülésszak előadásait összefoglaló kötet e1emző ismertetése. A három életrajz: Ernst Engelberg kétkötetes munkája,[1] Otto Pflanze háromkötetes könyve[2] és Franz Herre a nagyközönségnek szánt népszerűsítő életrajza.[3] A tanulmánykötetet Johannes Kunisch szerkesztette.[4]

Seier abból indul ki, hogy a Bismarck-témában gyökeresen újat már nem lehet mondani. Száz év kutatás után az adatok, tények teljesen föltártak. A megítélés változott az idők során, de mára az is letisztult, a szélsőségektől mentessé vált. Az első harminc év kritikátlan hősideálja az 1. világháború után elhomályosult, minthogy a Bismarck által alapított birodalom és császárság rövidéletűnek bizonyult. Bismarck megítélésének mélypontja Erich Eyck liberális szellemű verdiktje volt, amely sokkélményt jelentett az egyetemi előadótermek hallgatósága számára a II. világháború után.[5] Az általa kiváltott viták eredményeképpen reálisabb és pozitívabb lett a Bismarck-kép, és a személyér övező mítosz sem tért vissza. Az ennek megfelelő szintézis megszületése azonban váratott magára. Az 1970-es években generációváltás következett be, de az új generáció „Strukturgeschichtét” és negatív teleológiát hozott, amely nem sok teret engedett a jövőre való nyitottságnak és konstruktív törekvéseknek, így nem volt alkalmas a reális szintézis megalkotására. Lothar Gall vállalkozott a feladatra 1980-ban.[6] Seier Lothar Gal könyvét szkeptikus alaphangú, de kiegyensúlyozott értékelésnek tartja.

A Lothar Gall könyvének megjelenése óta eltelt, közel 15 évben megnőtt és sokirányúvá vált a Bismarck-szakirodalom. Az anyag bőséges, az elemző számára sok kérdés vetődik fel – mondja Seier -: az első, hogy mik a vitakérdés ek, és ezek az 1980-as állapothoz képest miben mások; a Bismarck­probléma-csomópontjaihoz – nevezetesen, hogy Bismarck életműve távlatilag sikeresnek tekinthető-e, hogy acél és az eszköz, a szándékozott és az elért, a tradíció és a haladás hogyan viszonyultak a korszellemhez – mit mondanak.

Az új megközelítés, Seier szerint, elsősorban nem új forrásokat jelent – a levéltári kutatások fontosságáról egyébként, láthatóan nincs nagy véleménnyel -, hanem az új eredmények az ismert anyagok átgondolásával születnek, új kérdésfeltevésekkel, a dimenziók változásával. A napi politika alakulása – a hidegháború megszűnése és Németország újraegyesítése ­ nem maradhatott hatástalan a Bismarck-problémákkal foglalkozó történetírásra sem.

A hosszas historiográfiai bevezetés után itt jut el Saier Ernst Engelberg könyvéhez, amelyet megítélése szerint ugyancsak a hangsúlyváltások jellemeznek. Engelbergről elöljáróban elmondja, hogy „1909-ben született öreg kommunista”, „Nemzeti Díjas” (NDK állami kitüntetés), és „az NDK történetírásának nesztora”. Könyvét alapvetően pozitívan ítéli meg. Fontosnak tartja, hogy az 1990-es kiadás szerkezete megváltozott a 85-öshöz képest, kevesebbet foglalkozik Bismarck ifjúkorával és családi körülményeivel, nem szentel olyan nagyrészt a diplomáciai missziókban eltöltött éveknek és ezzel arányosan jelentősen többet ír a birodalomalapításról és az 1871–90 közötti politikájáról.

Az 1985-ös kiadásról gunyorosan állapítja meg, hogy idézetek „díszítik”, „szerencse által támogatott leletek” családi és baráti levelezésekből, a „szemmel láthatóan kimeríhetetlen” friedrichsruhi állagokból, magdeburgi és greifswaldi aktákboi, és az Engelberg számára elsőként betekinthető moszkvai Gorcsakov-papírokból. Az egész könyv arra van kihegyezve – írja Seier ­, hogy a nemzetállam megalapítása „felülről jövő forradalommal történt” és „a nemzetálIam megalapítását borussophil és osztálypolitikai buzgalommal ünnepli”. Ebben a tekintetben az 1990-es kötetet tartózkodóbbnak látja, amely kevésbé kihegyezett, nem annyira bőséges, az életrajzi adatokban spórolós, ideológiailag visszavonulóban van. Az anyag egységesebben elosztott, az 1870-es éveknek alig szentel többet, mint az 1880-asoknak. A kül- és belpolitika is nagyjából egyensúlyban van. Viszont a személyes részeket nagyon összeszorította, ellenben „messze utakon kígyóztatja a nehezen áthatolható aktákat az úttalan Balkánbozóton át”, és zömében úgy, mintha államközi diplomáciatörténetet írna és nem egy államférfi életrajzát. A mérleg azonban, amit Engelberg megvon, hogy a bismarcki békeőrzés politikája biztosította a birodalomalapítást, és részletesen lehetővé tette a haladást is, már eltér a tankönyvi szentenciáktól.

Seier kimutatja, hogy Engelberg történeti-ideológiai alapállása nem változott: hegeliánus, dialektikus és materialista. A tanulmány gerincét ezeknek a világnézeti, szemléleti kérdéseknek a boncolgatása alkotja. Engelberg könyvéről írt fejtegetéseinek végső kicsengése abszolút pozitív, Seier a megítélésbeli különbségek ellenére tiszteleg Engelberg szakértelme előtt.

Otto Pflanze, Engelberghez hasonlóan, hallgató kora óta foglalkozik a Bismarck-témával. Így évtizedek munkája fekszik könyvében, amely elsősorban a birodalomalapítás és korai császárság időszakához nyújt újat. Részben történetpszichológiailag szembesíti Bismarckot a saját belső formálódásával, részben pedig a motivációk és a döntések felől az általa létrehozott művel és annak hátterével. Kiemelten foglalkozik a „szükségszerűség” és a döntési „szabadság” kérdésével, de a legjobban a bismarcki hatalomgyakorlás módszere és funkciója izgatja.

A könyv olvasmányos, könnyen áttekinthető, apró fejezetekre tördelt, részenkénti összefoglalásokat tartalmaz – mondja Seiler. Az első kötet zömében régen publikált forrásokon alapszik, és csak igen kis részben egészítette ki Pflanze új levéltári anyagokkal. Kronológiailag 1871-ig terjed. A második kötet az 1870-es évek, a harmadik 1880-nal kezdődik. Ezek markánsan belpolitikai megközeIítésűek, és nagyon sok közigazgatási aktát tartalmaznak.

Engelberg munkájával összehasonlítva kevesebb levéltári anyagot dolgoz fel. Tulajdonképpeni témája a birodalomalapítás, a birodalom őrzése és az alapító maga. Pflanze történeti keretek közé helyezi ezeket a kérdéseket, amelyeket a porosz tendenciák és tradíció oldaláról vizsgál.

Pflanzeval ellentétben Franz Herre nem sokat törődik azzal, hogy munkája részletekbe menően pontos legyen. Herre tapasztalt rádiós újságíró, aki már több ilyen rövidebb lélegzetű politikuséletrajzot írt. Bismarck-életrajza ujjgyakorlat, ugyanakkor azonban a történettudomány legújabb eredményeinek tükröződése. Franz Herre szemében Bismarck nem az az államférfi volt, akinek ő saját magát tartotta, aki csupán kihasználta korának lehetőségeit, hanem a „nagy ember”, aki a körülményeket megragadta és irányította, röviden szólva „birodalomkovács”, „előütő kalapáccsal”. Herre előszeretettel alkalmaz ilyen újságírós megfogalmazásokat, amelyek időnként terminológiai pontatlanságokhoz vezetnek. A közölt adatok és idézetek azonban általában pontosak és nagy szakirodalmi ismeretet árulnak el. Seier megfogalmazása szerint Franz Herre könyve; történeti házikosztot nyújt, táplálóan megfőzve és borssal fűszerezve”.

A tanulmánykötet, amely tizenhét előadás szövegét foglalja magában, egy 1990 augusztusában tartott berlini szimpózium anyaga. A szimpóziumnak többek között a Porosz Történeti Bizottság volt a rendezője, és az apropót az a kiállítás szolgáltatta az ülésszakhoz, amelyet a Német Történeti Múzeum Bismarck menesztésének 100. évfordulója alkalmából rendezett. A tanulmányok tematikája széleskörű politikai problémák, Németország politika, alkotmánykérdések, külpolitika, szociális kérdések, gazdaság, sajtó, ideológia, művészet és történetírás. Az előadók a legismertebb Bismarck­kutatók Németország mindkét feléből, köztük maga Hellmut Seier is.

Seier szerint az előadások zöme a történettudomány addigi eredményeit összegezte, újszerűt közülük kevés tartalmaz. Így például Eberhard Kolb kétségbe vonta, hogy Bismarck egyértelműen a „kisnémet” megoldás híve lett volna. Klaus Hildebrandt szerint 1871 után Bismarck külpolitikájának nem volt reális alternatívája, a parlamentalizálás a külső expanziót inkább elősegítette, mintsem gátolta volna; Hans Boldtnak az a következtetése, hogy az általános választójog a parlamentalizálás esélyeit inkább csökkentette, mint növelte volna, Seier szerint különösen konstruktív; Winfried Baumgart Bismarck gyarmatpolitikájával kapcsolatban a „Gladstone-szindrómát” és ezzel a várható német trónváltozást emelte ki; Gregor Schöllgen szerint pedig a német keleti politika egyáltalán nem volt olyan önzetlen és tétlen, mint arra Bismarck szavai, az „egy pomerániai gránátos csontjait sem szabad feláldozni!” következtetni engedne.

A többi tanulmány színvonalával Seier kevéssé elégedett. A legrosszabb véleménnyel Heinz Wolternek a forradalom problémájáról szóló előadásáról van, „amelyből mindenki számára érthető, hogy az NDK-történetkutatás 1990-ig milyen kevéssé tudott elszakadni a régi nyelvcsapásoktól- eltérőn Engelbergtől”.

Mérlegelve az elmondottakat, Seier arra a végkövetkeztetésre jut, hogy változatlanul hiányzik a korszellemnek megfelelő szintézis, amely meg tudná haladni kérdésfeltevéseiben Lothar Gall 1980-as munkáját. A kérdések pedig, amelyek megválaszolatlanok maradtak, szerinte a következők: 1. Milyen volt a német nemzetállam megalakulásának tendenciája, annak kiterjedése és profilja? 2. Az új birodalom hogyan volt beilleszthető környezetébe, Európába, és milyen volt az európai állása? 3. A birodalom fejlődésének csírái, amelyeket Bismarck ültetett el, valamint az általa alapított intézmények mennyire voltak képesek funkcióváltásra, vagyis milyen volt a birodalom életképessége?

 

Helmuth Seier: Bismarok und „Strom der Zeit”. Drei neue Biographien und ein Tagungsband (Bismarck és a kor áramlatai. Három új életrajz és egy ülésszak) Historische Zeitschrift, 1993. június, 689–709. p.

 

Kazári Mónika

 

 



[1]. Ernst Engelberg: Urpreufse und Reichsgründer. Berlin, Akademie, Siedler, 1985. és Das Reich in der mitte Europas. Berlin, Siedler, 1990.

[2]. Otto Pflanze: Bismarck and the Development of Germany. Princeton, N. J. Princeton University Press, 1990.

[3]. Franz Herre: Bismarck, der preuBische Deutsche. Köln, Kiepenhauer und Witsch. 1991.

[4]. Bismarck und seine Zeit (Forschungen zur brandenburgischen und preußischen Geschichte. NF., Beih: 1.) Berlin, Duncker und Humblot, 1992.

[5]. Erich Eyck: Bismarck. Erlenbach/Münch, 1941–1944.

[6]. Lothar Gall: Der weiBe Revolutionar. Berlin, 1980.