Klió 1994/2.
3. évfolyam
XIX. SZÁZAD
John Breuilly:
Liberalizmus és
burzsoázia – Németország az összehasonlítás tükrében
A
szerző négy könyv alapján készített összegzést a német liberalizmusról. Az első
kettő Dieter Langewiesche munkája,[1] illetve
az ő szerkesztésében megjelent tanulmánygyűjtemény,[2] a másik
kettő Jürgen Kocka[3]
és Amo J. Mayer kötete.[4]
A liberalizmus
Németországban
Langewiesche
először rámutat, hogy meglehetősen hiányosak az ismereteink a felvilágosodás, a
napóleoni és az ezt követő restauráció korszaka közti folytonosságról, majd a
liberalizmus, mint ellenzéki mozgalom felé fordul. Ekkorra a felülről
irányított liberalizáló reformtörekvések kifulladtak, s a liberalizmus
alkotmányos mozgalom formáját öltötte, mely a politikai szabadságjogok
kivívására összpontosított. Mi több, Langewiesche azt állapítja meg, hogy a
liberalizmusnak saját fejlődéséhez szüksége volt bizonyos intézményi háttérre,
szervezkedés- és vélemény szabadságra, parlamentre, városi önkormányzatokra,
kereskedelmi kamarákra, tartományi közigazgatási testületekre, mert csak ezek
révén szerveződhetett és válhatott mozgalommá.
Valóban,
a Langewiesche-kötet többi tanulmánya ugyanezt igazolja Pl. hasonló liberális
nézetek alakultak ki a dél-német államokban és Poroszországban, mint az 1848
előtti Ausztriában, mégis Ausztriában a megfelelő intézmények hiánya, és a
szabad véleménynyilvánítás szigorú ellenőrzése megakadályozta a liberális
mozgalom teljes kibontakozását. A dél-német államokban viszont, ahol működ tek
az államok parlamentjei, kialakulhatott az államot átszövő liberális ellenzék.
Ezzel szemben Poroszországban 1847-ig a tartományi rendek adták a legmagasabb
szintű intézményeket, melyeken belül kiformálódhatott a liberális ellenzék, ez
magyarázza meg a korai porosz liberalizmus tartományi jellegét.
Langewiesche
mindezt a liberális követelések tartalma felől nézve is megvilágítja. Az a
törekvés, hogy biztos politikai alapot teremtsenek a liberalizmus számára, az
alkotmányos követelések sűrűsödéséhez vezetett. Ezek a követelések azonban
inkább a jogokra vonatkoztak, semmint a hatalomra. E jogok elméleti alapját
ugyan a természeti jogokban látták, de német körülmények között, ahol ezek a
jogok a fennálló állam adta alkotmányban jelentek meg, úgy tűnhettek fel, mint
pozitív „toleranciák”, melyeket a kormány teremtett. Éppen ez, az állam és az
állam teremtette jogok struktúrája közti megkülönböztetés vezethetett a
dualizmus kormánytank doktrínájához. Ez a doktrína inkább az ellenzék
szerepkörébe, vagy a társadalmi érdekek képviseletére szorította a parlamentet,
nehogy az a kormányzati hatalom bázisává válhassék.
Ezt
a politikai gondolatot természetesen úgy is fel lehet fogni, mint bizonyosfajta
intellektuális hagyomány termékét. Így közelítették meg L. Krieger és John
Keane. Keane azt mondja, hogy a német politikai gondolkodásban a „polgári
társadalom” fogalma, mely – Hegel fogalmazta meg a legtalálóbban – tökéletlen,
civakodó társadalmat jelent, meglehetősen kiszorította a polgári társadalom
másféle értelmezéseit. Ez változatok szerint a polgári társadalom állhat
harmonikus viszonyban a kormánnyal (mint pl. Fergusonnál vagy Locke korai
munkáiban), vagy működhet erős állam nélkül (Adam Smith), sőt, egy utópista
változat (Paine) szerint bármiféle állam nélkül, továbbá értelmezhető mint a
mindenható állammal szemben eredményes ellenzék utánpótlása, amelyet
tömegpolitika teremthet meg (John Stuart Mill, Alexis de Tocqueville). Ebből az
ember eljuthat a következtetésig: a német liberálisok a „párttal”, mint
széthúzó jelenséggel szemben ellenséges érzülettel viseltettek, és ugyanezért
nem erőltették a parlamentáris kormányzást.
Langewiesche
intézményi megközelítése meggyőzően egészíti ki ezt az intellektuális
megközelítést. A liberalizrnus itt már úgy jelenik meg, mint azoknak a
politikai struktúráknak a tükröződése, amelyek között kialakult, miközben
gyakran igen radikális módon követelte ugyanezen struktúrák reformját.
Langewiesche sokat átvesz a „mittelstandisch” liberalizmus elképzeléséből a
vagyonosok harmonikus és osztálynélküli társadalmáról, amely preindusztriális
gazdasági intézményeken nyugszik. Az ilyen típusú liberalizmusban a
laissez-faire irányzat témája mell ékes – ha nem negatív – jelenség. Sokkal
fontosabbak ennél a kormányzásban való minél nagyobb helyi részvételre, és az
alkotmány által megerősített szabadságjogokra vonatkozó követelések.
Azonban
még így sem kerek a történet. Langewiesche nagyon jól tudja, hogy az olyan
reformtisztviselők is igényt tartanak a liberális elnevezésre, akik a céhek
hatalmát vagy a vámokat akarták csökkenteni, vagy földreformot próbáltak
keresztülvinni, és azok a rajnai üzletemberek, akik nagyobb társadalmi
egyenlőtlenséget is hajlandók voltak elfogadni, mint amekkorát a Mittelstand
társadalmi elképzelés el tudott volna viselni, sőt készek voltak – a gazdasági
haladás nevében – védeni az oligarchiát, mint az ilyen egyenlőtlenség szükséges
következményét és védőbástyáját. Azonban Langewiesche nem a reformokra hajló
hivatalnokokra, hanem az ellenzékre és a politikai intézményekre összpontosít.
Magam
úgy vélem, komolyabb probléma rejlik itt. Nehéz ugyanis megérteni, egyáltalán
miért érdemli meg a liberális elnevezést a Mittelstandpolitika némely része,
amikor ragaszkodott a helyi autonómiához, hogy annak segítségével megvédhesse a
céhjogokat és távol tarthassa a bevándorlókat. Ilyen értelemben pl.
Poroszország állami hivatalnokai, akik arra próbálták kényszeríteni a helyi
közösségeket, adják fel az ilyen megszorításokat, sokkal inkább rászolgálnak a
liberális megjelölésre, hiszen ezzel a politikával azt segítettek elő, hogy az
emberek maguk döntsenek, hol akarnak élni, mit akarnak dolgozni.
Úgy
gondolom, két sajátos gond is jelentkezik, ha az ember túlságosan támaszkodik a
preindusztriális Mittelstand-érvelésre. Először ez az elgondolás könnyen ahhoz
a fajta liberalizmushoz vezet, amely elfogadja az ipari társadalommal együtt
járó osztálymegosztottságot és egyenlőtlenséget. Van azonban a liberalizmusnak
egy másik „társadalmi” modellje is (a kötetben a porosz reformer Christian
Scharnwebemél vagy Barbara Vogel „bürokratikus liberalizmusról” írt
tanulmányában). Ebben a vízió „kereskedő társadalmat” vetít előre (mint pl. a
skót felvilágosodásban, vagy Adam Smithnél). Míg a preindusztriális Mittelstand
társadalmi látomása statikus, nem fejlődő gazdaság képét vázolta föl, amelyben
a túlzott egyenlőtlenség kialakulását ellenőrzés révén lehet megakadályozni,
addig ez a társadalmi vízió a nagyobb szabadság és munkamegosztás teremtette
felvirágzásról álmodik, bár itt sem szorítja az ipar feltétlenül maga mögé a
mezőgazdaságot.
Úgy
tűnik, ez az az elképzelés, amelyet sok rajnai üzletember, mint Hansemann és
Camphausen is a magukénak vallottak. A kétféle felfogás tulajdonképpen megmagyarázza
az 1848 előtt kialakult „optimista” és „pesszimista” gazdasági előrejelzéseket.
A mérleg nyelve a gazdasági helyzettől függően lengett ki: az 1844–1848-as
rossz években például felerősödtek a pesszimista vélemények, és számos
Mittelstand-elem eltávolodott minden felismerhető liberális állásponttél. Az
1854-et követő fellendülés idején az optimista nézetek váltak hangosabbakká, és
lehetővé vált, hogy pozitív kapcsolatok kovácsolódjanak a liberalizmus burzsoá
vezetői és sok paraszt gazdálkodó, kézműves és kiskereskedő között. Sok
tekintetben úgy tűnik, az 1873-74-es gazdasági hanyatlás ismét fordulat a
pesszimizmus irányába, valamint afelé, hogy elfogadják az
osztályegyenlőtlenségek ipari társadalmának kialakulását, amely a harmadik
társadalmi elképzeléshez vezet.
1848-ban
a liberálisok – nemzeti és állami szinten – mindent feledni látszottak, ami
csak Mittelstand-téma volt, vagy amit a Vorrnarz idején hangoztattak.
Langewiesche elismeri, hogy 1848-ban a parlamenti liberálisoknak nem volt sok
idejük, hogy az alkotmányba a politikai jogok mellé bevegyenek bármiféle
„társadalmi” jogot. Meg kell jegyezni, hogy nem foglaltak el doktriner
laissez-faire-álláspontot sem, amely különös volt az angol liberalizmus
számára. A liberálisok többségének politikai védekező magatartását 1848-ban úgy
is lehet magyarázni, hogy a nem akart forradalmi helyzeten szándékoztak úrrá
lenni, magam azonban azt gondolom, hogy a Mittelstand-célok társadalmi
garanciáinak hiánya iránt mutatott érdektelenségük abból eredt, hogy a burzsoá
liberálisok, akiknek az egész államra és nemzetre kiterjedő kapcsolataik
voltak, sohasem fogadták el kisvárosi társaik nagy részének „statikus
társadalomra” vonatkozó elképzeléseit. Inkább – azt hiszem – azokkal a
társaikkal, és addig tartottak össze, akiknek, s amíg a főcéljuk a modernizáció
vagy a korszak korporációs társadalmi berendezkedésének liberalizálása volt.
Kitűnő
a kötetben az 1848-as politikáról és a nemzeti kérdésről szóló rész, csupán ez
a korai német liberalizmust alátámasztó, társadalmi elképzeléstéma az, amiben
nem értek egyet Langewiesche-vel. Langewiesche nagyon is jól érti a
liberálisokat, és nem kerüli el a figyelmét az, hogy a forradalmat vagy a
demokráciát aggodalommal nézték s „árulásnak” tekintették, mégis inkább az
értékeiket hangsúlyozza, melyek közé soha nem tartozott a forradalom és a
demokrácia.
Az
intézményi megközelítés jól megvilágítja az 1848 utáni liberalizmust is. Az
1848. decemberi porosz alkotmány lehetővé is tette, formálta is az egész
államra kiterjedő liberális mozgalom létrejöttét. Langewiesche rávilágít, hogy
a „realisták” a haladásba vetett őszinte meggyőződésből, s annak a szükségnek a
felismeréséből cselekedtek, hogy liberalizálni kell Poroszországot, mert ez a
feltétele, hogy pozitív szerepet játszhasson a nemzeti egység létrehozásában.
Langewiesche megértéssel kezeli, hogy a nemzeti liberálisok elfogadták Bismarck
1867-es és 1870–71-es vívmányait, sőt büszkék voltak saját szerepükre, melyet
az új Németország jogi és gazdasági alapjainak lefektetésében játszottak 1867
és 1878 között.
Langewiesche
ezután arról számol be, hogyan kezdtek a liberálisok veszíteni összetartó
erejükből, például a munkásmozgalom terén. Véleményem szerint azonban alá lehet
támasztani a témát intézményi oldalról. Bismarck intézményesítette a dualista
doktrínát – „alkotmányi hézag” – teóriájában a poroszországi alkotmányos válság
idején 1862-1866 között, és azokban az alkotmányokban, melyeket az Észak-Német
Szövetségnek, majd pedig a Második Császárságnak fogadtak el. Ugyanakkor befolyást
biztosított a liberálisoknak nem csupán a parlamentben, hanem a kialakuló
bürokráciában is. Másrészről viszont az 1871-es alkotmány jócskán lefaragott a
liberális vívmányokból. mert decentralizálta a hatalmat, határozottan elismerve
a délnémet államok (beleértve Poroszországot is) állami jogait. A liberálisokat
most tehát legalább öt különböző intézmény küzdőterére irányították, ezek: a
birodalmi parlament, az állami parlamentek, a kialakuló birodalmi bürokrácia, a
meglévő helyi bürokrácia, és a helyi, főleg városi közigazgatási testületek.
Ráadásul az önálló állami intézményekben a liberálisok a kényszerítés, a
kapcsolatok és az ideológiai megegyezések eszközeivel dolgoztak.
Úgy
vélem, a liberális törekvéseknek ez az intézményi széttördeltsége magyarázza
meg minden politikai elképzelésük növekvő szétszórtságát, a közös liberális
célokért küzdés reményének szertefoszlását. Ugyanakkor viszont éppen ez
vezetett – ahogy Langewiesche igen helyesen észrevette – a liberalizmus
„nemzeti” értékeinek hangsúlyozásához és olyan önkép kialakításához, melyben a
liberalizmus magas kulturális értékek megtestesítőjeként jelent meg. A
liberálisok lassan pártok fölötti retorikát kezdtek alkalmazni. A
katolicizmussal való szembenállásuk őszintén a nemzeti hovatartozás, a haladás
és az ésszerűség értékein alapult. Antiszocialista nézeteikbe – ahogy
Langewiesche Heinrich von Treitschkére hivatkozva megállapítja – beletartozott
az erős állam szükségességének gyakorlatias elfogadása, mondván, inkább jöjjön
a burzsoázia uralta társadalom a vele járó egyenlőtlenségekkel, mint a
szocializmus, amely veszélyezteti a nemzeti hovatartozást, a vallást, a
családot és a tulajdont.
Langewiesche
igen meggyőzően mutat rá, hogy „a liberalizmus kudarcainak” nagy része e
liberális önkép elfogadásán alapul. Ha egyszer a pártpolitika kialakult, a
liberálisok kénytelenek voltak a sok között egyetlen párthoz kötődni. Ha ez
bekövetkezett, a liberális pártoknak tulajdonképpen jól ment a választásokon.
Mi több, a pártfegyelem hiánya, vagy a bizonyos társadalmi miliőve1 való
azonosulás hiánya tulajdonképpen még hozzá is járulhatott a liberalizmus
választói bázisának fenntartásához, rugalmasságot kölcsönözve neki a különböző
társadalmi összetevőkhöz fűződő viszonyában. A liberalizmus egyébként folyamatosan
erősen alkalmazkodott az új jelenségekhez, a tömegpolitikához, az új nemzetközi
versenytársakhoz, és az ipari társadalom társadalmi problémáihoz. Langewiesche
úgy látja, azzal, hogy a liberálisok támogatták az imperializmust,
tulajdonképpen a liberalizmus nemzeti céljait bekapcsolták a politika
nemzetközi szférájába. Ez a támogatás viszont nagy taglétszámmal rendelkező
nemzeti politikai szervezetek kialakulását eredményezte. Végül egy igen fontos
részben Langewiesche a liberálisoknak a városi közigazgatási testületekben
elért imponáló eredményeivel foglalkozik.
Mindez
fontos cáfolata a hanyatló és egyre jelentéktelenebbé váló liberalizmusról
szóló híreszteléseknek. Sok tekintetben ez a liberális alkalmazkodás itt sokkal
hatásosabb volt, mint például Franciaországban és Nagy-Britanniában az 1914
előtti időkben. Azt gondolom azonban, hogy két ponton Langewiesche nagyobb
hangsúllyal beszélhetett volna a témáról.
Először:
a liberalizmuson belül bekövetkezett szakadás alaposabb figyelmet érdemelne.
Langewiesche helyesen mutat rá a növekvő pesszimizmusra minden liberális
részéről, amikor Bismarck aláásta a helyzetüket, és megőrizte személyes
uralmat. De, hogy hogyan látták a Bismarck utáni jövőt, az egyértelműbb
magyarázatot igényel. Magam legalább négy választ különböztetek meg a
liberálisok körében. Először voltak olyanok, akik megszűntek liberálisok lenni
a, szó lényegi értelmében, hiszen teljesen elfogadták az autoritárius
kormányzatot, a lakosság egész csoportjai ellen irányuló különleges
intézkedéseket, a vámokat, stb. Másodszor voltak olyanok, akik leginkább úgy
vélték, hogy a bürokrácia, a hadsereg és az elit (a helyi, városi közigazgatás)
autoritárius intézményei megfelelő eszközök reformok megvalósítására. Ezek a
liberálisok már végleg nem hittek a liberalizmus kifejezetten politikai
vízióiban. Harmadszor voltak olyanok, akik az alkotmány biztosította eszközök
segítségével – részben a megnövelt parlamenti hatalom, részben pedig jogi
ellenőrzés révén – korlátozni akarták a kormány cselekvési körét. Végül pedig
voltak, akik „parlamentarizálni” akarták az államot.
A
liberalizmuson belüli szakadást mindenekelőtt a parlament és az állam közti
viszony témájában mutatkozó megosztottság váltotta ki. Az 1878-79-es küzdelmem
jórészt azért folyt, hogy Bismarck ne gazdálkodhasson még több nemzeti
jövedelemmel, meg ha a parlament nem is tudja megfelelően ellenőrizni, hogyan
költik el azokat a jövedelmeket. Az 1880-as és 90-es évek megosztottsága a hadi
költségvetés kulcskérdése körül bontakozott ki. Az „autoritárius” liberálisok a
„nemzeti” érdekeket hangsúlyozták, és azt akarták biztosítani, hogy a
párt-egyensúly „balesetei” ne szólhassanak bele a hadászati költekezésbe; a
„parlamentáris” liberálisok azt hangoztatták, hogy költségvetési jogok nélkül a
parlament semmit sem ér.
Az
1918 utáni évekről szóló fejezetek olyanok, mint valami utóirat. Weimarral
kapcsolatban szól a szerző a liberálisokra továbbra is jellemző politikai
megosztottságról, a liberális pártokon belül az érdekcsoportok növekvő
szerepéről. Mindez megnehezítette a liberálisok számára, hogy jelentős
belpolitikai programot készítsenek. Mégis, a liberálisoknak a választásokból
következően volt politikai hatalmuk, s gyakorlatilag minden koalícióban
szerepeltek. A különös en érdekes az, hogy az előzőekkel ellentétben a
liberálisok állami szinten erős pártfegyelmet tudtak kialakítani (mint
Poroszországban és Hamburgban), és együttműködtek az SPD-vel. Végül a
„liberális” választók a liberális gyakorlat és a liberális retorika két
végletes pólusa felé mozdultak el: az egyik végletnél kifejezetten szűk
érdekeket képviselő töredék pártokra szavaztak, a másik végletnél olyan pártra
adták le a voksukat, amely bármely másiknál sokkal határozottabban állította,
hogy a „nemzetet” képviseli – s ez a náci párt volt.
Az
utolsó fejezet a Szövetségi Köztársaságban követi a liberalizmus fejlődését.
Langewiesche helyesen hívja fel a figyelmet: különbség van a liberalizmus, az
egész politikai rendszer jellemző vonása és e rendszer legtöbb szereplő je
szemében az értékek egyik komponense-és a liberalizmus, mint bizonyos párt vagy
társadalmi csoport politikája között. Igazán fontos volt a Szövetségi
Köztársaságban, hogy gyakorlatilag liberális alkotmányt készítettek, és hogy a
két legnagyobb párt, a CDU és az SPD elfogadták ezt, mint legitim helyzetet.
Kevésbé volt fontos az FDP, amely nem liberális, vagy túlságosan archaikus
liberális nézetekből indult ki, s eljutott a jellegzetesen liberális eszmék
(mindenekelőtt a szabad piac) elfogadásáig, bár ez a folyamat külön érdekes
történet.
Szinte
hihetetlen, amit Langewiesche tett: mindezt kis, papírborítójú kötetben,
pontosan 300 oldalon, világos stílusban és meggyőzően össze tudta foglalni. Még
hasznos táblázatokat is-csatolt, különféle szempontokból mutatva be a liberális
pártokat és más szervezeteket nemzeti, állami és helyi szinteken. Ez a könyv
nélkülözhetetlen kiindulópont mindazok számára, akik meg akarják érteni a német
liberalizmust.
A német
burzsoázia
Kétségtelen,
hogy szoros összefüggés van a német liberalizmus és a burzsoázia fejlődése
között. A német liberalizmusban – számos tanulmány szerint – viszonylag csekély
volt az arisztokrácia szerepe. Ha az ember az államot, mint a liberális
reformok hordozóját veszi szemügyre, figyelme szükségszerűen a burzsoá
hivatalnokságra fordul. Ha a liberális politikai mozgalmakkal foglalkozik, úgy
találja, hogy a központi szereplők hivatalnokok, szakemberek, és a gazdasági
burzsoázia tagjai. A német liberalizmus – sokkal inkább, mint más liberális
mozgalmak – burzsoá jellegű. Mint politikai mozgalomnak, éppen ez volt a
legfőbb gyengesége-, ahogy később erre még visszatérek.
Ha
azonban a liberalizmus (szinte) azonos is a burzsoáziával, a burzsoázia nem
azonos a liberalizmussal. Azt, hogy a két fogalmat szét kell választani,
különösen Blackbourn és Eley hangsúlyozták. Arra a megállapításra jutottak,
hogy a burzsoá értékek és érdekek olyan társadalomban is túlsúlyra jutottak,
amelyben a liberalizmus elbukott. Ez az érvelés azonban nem világos, mert az
alapfogalmakat nem határozták meg pontosan a szerzők.
A
téma alaposabb feltárását – összehasonlító jelleggel és számos tudományág
bevonásával – a bielefeldi egyetemen működő, Jürgen Kocka vezette
Interdiszciplináris Kutatóközpont vállalta. A hatalmas, 3 kötetes munka,
Bürgertum im 19. Jahrhundert sok-sok tanulmányát lehetetlen egy recenzióban
összefoglalni, így most csak a német burzsoázia kérdésével foglalkozunk, majd a
következő fejezetben az e kérdésben találtakat beillesztjük szélesebb,
összehasonlító összefüggésekbe.
Vegyük
szemügyre először a burzsoázia viszonyát a gazdaság különböző ágaihoz. E
társadalmi réteg legrégebbi csoportja a városokhoz kötődött (a Bürger), később
egyre inkább az állami hivatalnokok és szakemberek (együttesen
Bildungsbürgertum) kerültek előtérbe, és azok a tőkések (bankárok, kereskedők,
iparosok), akik a kibontakozó szabadpiaci gazdaság különböző új ágazataiból
kerültek ki. Kocka általában kizárja a Bürgercsoportokat a „burzsoázia”
kategóriából, s így azokat is, akiket később a régi kispolgárságnak neveztek
(az önállóan dolgozó kézműveseket, kis boltosokat) továbbá a 19. század végén
az új, alsó középosztály tagjait (a köz- és magánhivatalnokokat, elemi iskolai
tanítókat).
Ez
az egész vitatható, azonban három nagyobb csoport felé tereli az érdeklődést:
állami hivatalnokok (ők inkább társadalmi származásuk és életmódjuk miatt
sorolhatók ide, s nem foglalkozásuk miatt), a szakmák képviselői és a tőkések.
E
ponton két további kérdés merül fel: hogyan alakulnak ezek a csoportok, és hogyan
viszonyulnak egymáshoz? A szakmák képviselőinek és az állami alkalmazottaknak a
tanulmányozása ismét egy sereg gondolatot vet fel. Hannes Sigrist rámutat, hogy
még a magánszektorban dolgozó szakemberek esetében is meghatározó az állam
szerepe, azaz leszűrhető: a német burzsoázia szakember-rétegének jó részétől
távol állt a liberalizmus; e „furcsaságnak” az a magyarázata, hogy az állam
különös súllyal nehezedett ezekre az emberekre, s alakította a pályájukat és
értékszemléletüket.
A
gazdasági burzsoáziával kapcsolatos, Kocka-kötetbeli tanulmányok legtöbbje
természetesen összehasonlító jellegű. Németországra vonatkozóan a következők
derülnek ki: először is itt az ipari tőkés osztály igen gyorsan és nagy
létszámmal jött létre. A viszonylagos homogenitásnak a gyorsaság a magyarázata.
Az is szembeötlő, hogy az igazán nagy üzletek Németországban 1900 tájára
túlnyomórészt a vas-, az acél- és a széniparban koncentrálódtak, míg
Nagy-Britanniában és Franciaországban sokkal inkább megoszlottak más gyártó
szektorok között. A nagy létszám pedig arra ad magyarázatot, hogy miért volt
belterjes jellegű ez a csoport Németországban; kevesebb társadalmi kötelék
fűzte ugyanis őket a fölöttük lévő társadalmi réteghez – az arisztokráciához –,
mint brit társaikat, vagy az államhoz és a szakmai elithez (mint a franciákat),
sőt még az alacsonyabb réteghez is (a kis üzletemberekhez, menedzserekhez).
Erre az értékes összehasonlítási szempontra még visszatérek. Egy valami
biztosan következik ebből, mégpedig, hogy foglalkozási és gazdasági értelemben
nem beszélhetünk egyértelmű burzsoá egységről. Koczka azt ajánlja, legyen az
elemzés következő szempontja az, hogyan viszonyultak a burzsoá csoportok a
többi társadalmi osztályhoz. Ezzel az a gond, hogy a tanulmányok sok esetben
nem kezdhetik a gazdasági vagy foglalkoztatási helyzettel, mert ezen a szinten
a burzsoáziának nincs kapcsolata más társadalmi csoportokkal. Érdekes módon a
legtartalmasabb tanulmányok a gazdasági burzsoáziával, főként az ipari
munkaadókkal foglalkoznak, éppen azért, mert az ipari kapcsolatok terén van
ilyen kiindulási pont.
A
tanulmányokban a legtöbb figyelem a kapitalista viselkedés racionalitását
kísérte. A német kapitalisták „feudalizációjáról” szóló felfogás szerint a
nagyobb munkáltatók antiszocialista, szakszervezetellenes, „én vagyok az úr a
házban!” magatartása az arisztokratikus viselkedést utánozta. Ezt a nézetet
azonban cáfolta a kutatás, amely kimutatta, hogy – különösen az olyan
szektorokban, mint a vas-, acél- és szénbányászat, a maga kartelljeivel, díjszabásaival
és nagyon nagy vállalkozásaival – a különféle egyesülésellenes stratégiáknak
komoly létjogosultságuk volt. Ezt a szempontot nem vette igazán figyelembe a
Kocka-kötet. Ehelyett Christiane Eisenberg inkább a munkásokhoz fűződő
közvetett kapcsolatokat érinti, s megállapítja, hogy a munkások és a burzsoázia
nem jött jól ki egymással, amikor önkéntes egyesületekben találkozott. Ennek
épp úgy oka volt társadalmi, stílusuk és értékrendjük összeütközése, mint a
háttérben meghúzódó sok politikai és gazdasági ellentét. Ami igazán számított
Németországban, az az volt, hogy nagyon kevés más szervezkedési lehetőség állt
a munkások rendelkezésére. Eisenberg azt mondja, hogy ahol a munkások képesek
voltak hatalmas és hatékony saját szervezeteket létrehozni, csak ott tudtak
tárgyalás útján együttműködési kapcsolatot teremteni a középosztály
csoportjaival. Ezt meggyőzőnek tartom. Más kutatásokból, például a
Langewiesche-éből az is következik, hogy az 1914 előtt kialakult hatalmas
hamburgi szociáldemokrata mozgalom hozzájárult az SPD és a baloldali
liberálisok eredményes együttműködéséhez a Weimari Köztársaságban.
Mindez
azt bizonyítja, hogy a burzsoá öntudatot növelhette a munkás szervezkedések
hiánya. Jó adag felsőbbrendűségi érzés volt a burzsoáziában a vidék társadalmával
szemben is. Ez részben a katolicizmussal szemben tapasztalható ellenséges
érzületekben nyilvánult meg, s Németország vidéki, gazdaságilag elmaradt
részeire összpontosult. Úgy tűnik, hogy Németországban – Franciaországtól
eltérően – a katolicizmus a burzsoázián belül kevésbé volt megosztó hatású;
sokkal inkább a burzsoá azonosságtudat kialakulását elősegítő negatívelemnek
tekinthető.
Jacobeit
tanulmányának témája a burzsoá azonosságtudat a maga összetettségében és e
jelenségnek a vidéki társadalomhoz való viszonya. Jacobeit részletezi, hogyan
alakult ki a tőkés mezőgazdaság Németországban a 19. század második felében, s
hogyan fonta be a parasztok egy részét. Ők valójában részei voltak a vidéki
burzsoáziának, ízlésük jórészt idekapcsolta őket, például a fényképek tanúsága
szerint ők maguk is ilyen képet igyekeztek kialakítani saját magukról. Ám ezzel
párhuzamosan működött egy másik törekvés, amely a vidéki társadalmat a
hagyományok, a parasztok, s Wilhelm Riehl kifejezésével, a megőrzés erői társadalmaként
mutatta be – ellentétben a mozgás erőinek társadalmával. Jacobeit igen
meggyőzően állítja, hogy ez az ábrázolás burzsoá lelemény volt, a háttérben
komoly politikai céllal, nevezetesen így védekeztek a nincstelenek
radikalizmusával szemben, akik azt követelték, terjesszék ki rájuk is a burzsoá
értékeket.
Ebben
az érvelésben az a lényeg, hogy a burzsoá értékek ilyen változását – az
újításról a hagyományra, az emancipációról a védekezésre váltást inkább a
burzsoázia saját, racionális érdekévei magyarázhatjuk meg, nem pedig azzal,
hogy a premodern elit és értékei szelídítették volna meg a burzsoáziát.
Ugyanezt mondhatjuk el az arisztokráciáról is. A nagyon gazdagok, főként a
bankok és a kereskedelem világából valók, összeházasodtak a nemesség vezető
családjaival. Ez általános jelenség volt Európában, de a plutokrácia fejlődése
előrehaladottabb volt Nagy-Britanniában mint Németországban. Címek szerzése,
bejutás az udvarba, vidéki villák, tartalékos tiszti rang a hadseregben – mind
a feudalizáció jelének tekinthető. Ezekből a tanulmányokból arról tudunk meg
sok mindent, hogyan épültek bele a burzsoázia régebbi eszméi a premodern
arisztokratikus értékekbe.
További
két jellegzetes téma járul hozzá a németországi burzsoázia életmódja
vonzerejének és korlátainak tisztázásához. A német zsidókkal foglalkozó
tanulmányokból világosan kitűnik, hogy számukra főként. a burzsoáziához
asszimilálódás – nem pedig amúgy általában, bármelyik társadalmi rétegbe való
befogadtatásuk – volt a döntő dolog. Ezt főként Németországról lehet elmondani,
bár nemzetközi összehasonlítást alig találunk a tanulmányokban. Ugyanakkor Egon
Schwarz néhány 19. századi németországi és franciaországi regénnyel foglalkozó
tanulmányában azt állapítja meg, hogy kulturális szempontból a zsidókat bizonyos
mértékig mindig is kívülállóknak tekintették. Magam azt tartom fontosnak, hogy
amíg számos más országban a zsidó csoportok a vidéki társadalomnak vagy a
városi munkásosztálynak is fontos részei kívántak maradni, addig Németországban
ez a burzsoá asszimilálódásra való túlzott törekvés volt jellemző, s ez igen
sajátos problémákat hozott felszínre.
A
másik a nők témája, s ezt két friss és szemléletes tanulmány dolgozta fel
főként a jog oldaláról közelítve. Ursula Vogel különösen meggyőzően állítja, hogy
a burzsoá jogrendszerben tapasztalható helyzet, azaz a nők kizárása a jogi
egyenlőségből minden más kirekesztéstől különbözik. Először is azért, mert ez
állandó volt. A szavazati joggal nem rendelkező nők nem remélhettek változást.
Másodszor: az egész igen ellentmondásos volt: nem volt ugyanis azonos a férjes
asszonyok, a hajadonok és az özvegyasszonyok jogi helyzete.
Ez
aláásott minden következetességet, amivel általában a biológiai különbségek
vagy a fizikai erő hiánya mellett lehetett volna érvelni a nők jogi
kirekesztése érdekében, továbbá az ilyenfajta érvelés minden esetben
ellentmondott volna a fontos liberális tételnek, miszerint a jognak nem szabad
ilyenféle megkülönböztetést megengednie.
Vogel
arra a következtetésre jut, hogy míg a burzsoá értékek más hátrányosan kezelt
csoportok (szolgák, vallási kisebbségek, kétkezi munkások, a szegények) kapcsán
képesek voltak a megújulásra, a nők esetében ez a jogi egyenlőtlenség rendkívül
fontos része volt a burzsoá értékrendnek. Az a tény, hogy a 19. század vége
felé a nők Nagy-Britanniában fokozatosan egyre több jogot kaptak (a válás
jogát, a tulajdonjogot), az előzőekből következően Németországban pedig nem,
azt mutatja, mennyire százszázalékosan burzsoá társadalom volt a német
társadalom. Ezek ugyan ellentmondásos megállapítások, de a tanulmányban
meggyőzően adják elő őket. Vogelnek még egy fontos észrevételére hívom fel a
figyelmet: a brit jogi struktúrában a reformok apránként jelentek meg, s így
egyenként emelték az addig kizárt csoportokat a „kiváltságosak” közé,
Németországban azonban az ott általánosan érvényes jogi kódex – nem pedig
egyedi törvények – és inkább szakértők igénybevétele – nem pedig a parlamenti
képviselőké – tették lehetővé az ilyen kérdések sokkal módszeresebb kezelését.
Hátra
van még a burzsoá kultúra és politika kérdése. Az előbbi a legnehezebb,
egyszersmind a legfontosabb összetevője a burzsoá azonosságtudatnak. Azt már
láttuk, hogy gazdasági és társadalmi téren alig beszélhetünk burzsoá egységről.
A németországi burzsoá politikáról általános a vélemény, hogy meglehetősen
széteső, ahogy Langewiesche liberalizmusról szóló tanulmánya is bizonyítja. A
„burzsoá kultúra” kifejezés viszont szertefoszlik, ha közelebbről szemügyre
vesszük, különösen mivel oly sok változás érte a 19. század folyamán.
Négy
terület különösen sokatmondónak látszik. Először is vegyük a burzsoázia
társadalmi erényeinek és stílusának sajátos fogalmait. Tiszteletreméltóság,
pontosság, kemény munka, függetlenség, tisztaság: ezek azok az erények. A Kocka
szerkesztette esszé-kötetben hatásosan foglalkoznak velük, és részleteket
olvashatunk olyan témákról, mint az iskola vagy a vasúti menetrend hatása a
burzsoáziára.
A
második téma a család. A burzsoáziának sajátos volt a családmodellje: a férj,
aki otthonról máshová jár el dolgozni, a nem dolgozó feleség, és néhány házi
szolga. Ezt összevetheti az ember az arisztokrácia házasság- és
családfelfogásával, valamint a kora újkori polgár családkoncepiójával.
Megfordítva: jelentősen különbözik ettől az alacsonyabb osztályok
családszerkezete, még ha némely csoportban (a szakmunkásoknál, hivatalnokoknál)
is komoly törekvés volt, hogy versenyezzenek a „burzsoá” formákkal. Ezt a témát
meglehetősen mostohán kezelték az itt ismertetett könyvek, noha másutt sokat
írtak róla.
A
megközelítés harmadik módja annak megfigyelése, hogyan nevelődött a burzsoázia
úgy, hogy elfogadjon bizonyos sajátos értékeket. E gyűjteményes kötetben
egyetlen esszé foglalkozik kifejezetten a neveléssel, mégpedig a gimnáziumi
nevelés eszméivel. Margaret Kraul felhívja a figyelmet az ezekben az iskolákban
tapasztalható idealizmus jellegzetes retorikájára (lásd az igazgatók évi
jelentései és beszédei). Arra a felismerésre jut, hogy ahogy az iskolák egyre
fokozottabban hirdetik a monarchiához való hűséget és engedelmességet, és ahogy
a tanterv egyre gyakorlatiasabb lesz, úgy ölt ez az idealizmus egyre üresebb és
egyre szembeötlőbben „ideológiai” jelleget. Hasonló tendencia érvényesül a
reáliskolákban is. Nagyon tanulságos az angolok és németek egymás iskoláiról
kialakult véleményeinek összehasonlítása, melynek eredménye az, hogy az
iskoláztatás valódi célját a fegyelemben és az ellenőrzésben látták, s hogy ez
különösen szembetűnő a sokkal inkább állam uralta német rendszerben.
Wolfgang
Kaschuba igen alaposan tanulmányozta a burzsoá önéletrajzokat. Nagyon hatásos
tanulmányban azt fejtegeti, hogy a burzsoá kultúra formális egyetemessége –
mindenki részese lehet; mindenkire alkalmazható bizony nem hivatalosan
kirekesztési stratégiával kapcsolódik össze, hiszen a csatlakozáshoz kulturális
tőkére és vagyonra van szükség. Az iskoláztatás, az utazás, a barátkozás, az
egyesületekhez tartozás – hivatalosan ugyan el nem ismert – exkluzív jellege
szintén elkülönülő kultúrára utal.
A
negyedik vizsgálódási szempont a „kultúrán” belül az irodalom.
Találkozhatunk
összehasonlító és általános érvényű megállapításokkal, pl. az 1815–30-as
években Európa-szerte divatos történelmi lovagregényről (Lütze leírása), vagy
egy tanulmánnyal a Bildungsromanról, melyben Wilhelm de Vosskamp azt
bizonyítja, hogy az effajta irodalmi alkotásnak a legelvontabb és
legidealizáltabb példányait jellegzetesen Németországban írták, ellentétben pl.
a sokkal gyakorlatiasabb mondanivalójú David Copperfielddel, amely arról szól,
hogyan tanul meg alkalmazkodni valaki a világhoz. (S itt hadd utaljunk vissza
az iskolai idealizmusra és az érzékenység kultuszára.)
Különösen
érdekes Hohendahl írása az irodalomtörténetről. Ez a tudományág az 1830-as
években indult útjára, mint fontos szellemi kifejezési forma, és a sajátos
nemzeti hagyomány meghatározására vállalkozott. Gervinus munkájában azonban már
politikai szerepet kapott – azt állapította meg ugyanis, hogy Németország saját
azonosságtudatát először a vallásban (Luther és a reformáció), majd az
irodalomban (mindenekelőtt Goethe és Schiller műveiben) alapozta meg, s a
következő lépésnek a politikában kell megtörténnie. Hohendahl tovább is követi
a nemzeti tudat fejlődését, ahogy az az irodalomtörténettől fokozatosan eljut a
nyelvig, a folklórig, majd végül, elszomorító módon, a biológiáig.
Nem
csak az irodalmat használják fel egyre inkább jobboldali politikai célokra,
hanem a történettudományt is. Ezt a folyamatot Georg Iggers kíséri végig,
összehasonlítva a 19. századi német és francia történetírást. Iggers
felvázolja, hogyan vált Németországban uralkodóvá az az egyetemi
történelemfelfogás, amelyben a tanulás, az előadás, a magas politikára és
intézményekre figyelés, és a nemzeti történelem egyedülálló mivoltának tudata keveredett.
Érdekes, ahogyan az ettől eltérő történelemfelfogásokat félresöpörték az útból.
Franciaországban, ahol az egyetemi rendszernek még ezután kellett uralkodóvá
válnia, egy olyan szocialista, mint Jean Janres komoly hírnevet szerezhetett
magának történészként, és Emile Durkheim szót emelhetett a „strukturális”
közelítés érdekében. Amikor Karl Lamprecht művelődéstörténeti megközelítést
javasolt, gyorsan félreállították. Érdekes, hogy az ilyen „kulturalista” vagy
„strukturalista” megközelítésben rejlő radikális lehetőség később éppúgy
ölthetett jobboldali, és baloldali arculatot is. Bizonyos tekintetben ezek a
tanulmányok többet elmondanak a németországi burzsoá politikáról, mint a
Kocka-kötetek 3. darabjában olvasható, kifejezetten a politikáról szóló esszék.
A
Kocka-kötetek esszéi túl általánosak. Jobban ki lehetett volna használni a
Schiller-évfordulót annak bemutatására, mikor idealizálták a drámaíró alakját,
mikor és hogyan sajátította ki ót magának a burzsoázia. Másik alaposabban
feldolgozható téma a művészet autonómiájának kérdése lehetett volna. Még egy
észrevétel: kissé széteső a munka, az egyes tudományágakat, témákat nem fűzi
eléggé egybe semmiféle integráló szempont.
A német
liberalizmus és burzsoázia jövője
Nagyon
sok fontos gondolatot vetettek fel a Kocka- és Langewieschekötetek.
Mindenekelőtt rámutattak a különösen szoros kapcsolatra a burzsoázia és a
liberalizmus között Németországban. Magától értetődő, hogy a fejődő polgári
társadalomban a meglehetősen autonóm és differenciált középosztály létezése
alapvető fontosságú bármiféle összetartó liberalizmus fejlődéséhez. Azok a
tanulmányok, amelyek Kelet-Európa számos országára utalnak, például a
Kongresszusi Lengyelországra és Oroszországra, teljesen világossá teszik, hogy
a liberalizmus aligha juthat bármiféle eredményre ilyen társadalmi háttér
nélkül. Lengyelországban az ellenzék a radikális értelmiségre támaszkodott,
mivel az államtól függő, kiváltságos, és sok esetben idegen származású
burzsoázia nem volt megfelelő hordozója a liberális eszméknek. Oroszországban a
decentralizáció következtében kisebb mozgás volt tapasztalható a dzsentri
liberalizmus, és a korszerűsítési törekvésekre épülő hivatalnoki liberalizmus
felé. Azonban erős burzsoázia nélkül nem lehetett sokra jutni az ő eszméik összeütközésbe
kerültek egymással és megoldhatatlan gondokhoz vezettek. A hasonló problémák
még súlyosabban vetődtek föl Németországban a 19. század elején azok számára,
akik összeütközésbe kerültek a liberális nemesség és hivatalnokság
kisebbségével.
Egyetlen
kivételnek tűnik Magyarország, ahol a nemesség legfontosabb elemei magukévá
tették a liberalizmus eszméit, és, úgy látszik, szerepkörükben azonosulni
tudtak más országok burzsoáziájával. A liberális elképzelés szerint
megvalósítandó földreformban való érdekeltség, a helyi közigazgatás erős
kézbentartása, a Habsburg-irányítással való szembenállás és annak felismerése,
hogy fel kell készülniük a veszélyes paraszti és nem magyar fenyegető elemek
kezelésére – mindez a liberalizmus felé taszította a nemességet, különösen
annak középrétegeit. A rejtély részben jelentéstani természetű: ezek a
középnemesek Nagy-Britanniában a dzsentrihez tartoztak volna, Nyugat-Európa más
országaiban pedig polgárok lettek volna. Magam azonban azt gondolom, észlelhető
olyan törekvés hogy a történetírók túlságosan rózsaszínű képet fessenek a
nemességről. Ez a nemesség az ellenállás kérdésében már súlyosan megoszlott
1848 vége felé, és a „liberális” meggyőződésről átváltani a kiegyezésre
1867-ben – egyértelműen autoritárius irányba történő váltás volt. S az a
mulasztás, hogy nem vették megfelelőképpen figyelembe a nem magyar lakosság
érdekeit, fokozatosan üressé tette a követeléseiket, végül politikájuk a szónak
semmilyen értelmében nem volt többé liberálisnak tekinthető.
Nos,
a német liberalizmus ebben a távlatban erős és egyértelműen burzsoá jellegű.
Emellett, összehasonlítva a franciával, népi is, hiszen a francia liberalizmust
a republikanizmus populista vonásai 1878-ra már aláásták, s az egyre régimódibb
és archaikusabb arculatot öltött. Igen jól megvilágítja ezt Allan Mitchell,
rámutatva: a francia liberalizmus, azzal, hogy hangsúlyozta az állami
beavatkozástói való megszabadulás fontosságát, képtelen volt olyan eredményesen
alkalmazkodni az ipari társadalom társadalmi problémáihoz, mint a német
liberalizmus, és nem tudott lépést tartani a tudománnyal, amely szintén
eredményes volt a különböző bajok kezelésében. Úgy tűnik, a német liberális
nézetek fő hordozója a modernista, világias burzsoázia volt, amely előnyben
részesítette az autoritárius és állami módszerekkel végrehajtott hatékony
tetteket – szemben a parlamentáris módszerekkel és a szabad akaratra alapuló
erkölcsi világképpel.
Az
olasz liberalizmus nemzeti szinten sokkal inkább a burzsoáziához kötődött (a
nemességet főleg a helyi ügyek kötötték le). Mindazonáltal- a némettel
összehasonlítva – a szakmai burzsoázia fontosabb szerepe, a nemzeti politika
gyengébb fejlődése, és az, hogy a burzsoá liberálisoknak sem nemzeti sem pedig
parlamenti szinten nem voltak riválisai, azt eredményezte, hogy ez a kis elit
csoport a központban mind inkább belebonyolódott a belsőküzdelmekbe, és
fokozatosan elszakadt a helyi problémáktól. Ezzel összevetve a német
liberalizmus, ott, ahol hatalma volt, például a városi önkormányzati testületekben,
folyamatos maradt, és nemzeti szinten ideológiájában sokkal egyértelműbben
azonosítható.
A
liberalizmust a legtöbbször a brit nézetekkel mérték össze. Ezzel kapcsolatban
két fontos tényt kell hangsúlyozni. Először is Nagy-Britanniában a kormány
nemzeti parlament kezében volt, és nem is volt más jelentékeny hatalmi fórum
vidéken és helyi szinten sem. A politikai hatalomnak szüksége volt a
parlamentáris módszerek használatára – beleértve azt, hogy politikai
szövetségekkel biztosítsa magának a többséget. A helyi önkormányzatok vagy az
állami bürokrácia viszonylagos jelentéktelenségéből az következett, hogy bármi
más politikai stílus – lett légyen az egy ügyintéző iroda szakmai érvekkel
alátámasztott utasítása, vagy egy helyi, befolyásos családi hálózat nem
hivatalos döntése – alárendelt fontosságú volt a választói befolyáshoz és a
parlament beszédekben és politikai tettekben megnyilvánuló döntéseihez képest.
Másodszor a liberalizmust nem ideológiaként, és nem is bizonyos társadalmi
miliőben elfogadott értékként értelmezték, hanem azonosították egy nagyobb párt
által felvetett problémákkal. Ezek a problémák átlépték a különböző társadalmi
csoportok kereteit. A brit liberálisok soha nem tudtak úgy nézni a pártra, mint
„frakcióra”, sem pedig úgy, mint bizonyos eszme vagy érdek hordozójára. Az
eszméknek fontos szerepük volt a liberalizmus összetartásában – például az
állami támogatás megvonásának kérdése 1868-69-ben az ír egyház esetében rövid
időre kulcsfontosságú volt a pártegység szempontjából. De az „eszme” egyszersmind
politika is volt, és a politika iránya gyakran igen gyorsan változott. Mindez
azt jelenti, hogy szociális szempontból a brit liberalizmus sokkal
szerteágazóbb volt, mint a német Muhs rámutat az arisztokratikus liberalizmus
fontos szerepére NagyBritanniában. Ennek viszonylag kevés jelentősége volt
Németországban. Számos tanulmányíró megállapítja, hogy az 1860-as évektől a
Liberális Párt jelentős támogatást kapott az erős, önállóan szervezett
radikális és munkásmozgalmaktól. Nyilvánvalóan sok középosztálybeli elem is
támogatta a pártot.
Az
összehasonlításból három dolog szűrhető le. Az első – s e tekintetben
Nagy-Britannia a különleges – a központ óriási súlya a politikában.
Németországban a liberalizmus be tudott hatolni mind a helyi és állami, mind
pedig a központi politikába. Jóllehet, e behatolás jellege különböző volt, s ez
okozta a liberális politika szétszórtságát. Ami talán egyedien német jelenség,
az a liberálisok minden egyes szintjének viszonylag egyenlő súlya volt.
Itáliában messze a nemzeti szint volt a fontos; a helyi politika teljesen
elszigetelten dolgozott. Franciaországban a napóleoni centralizáció óta
egyszerűen nem létezett független intézményi fórum a kerületekben a liberális
politika számára.
Másodszor
Németországban a parlament nem volt szuverén. Továbbá, ahogy Langewiesche egy
összehasonlító esszéjében kifejti, Németország egyedülálló volt abban, hogy a
demokratizálás – a férfiak általános választójoga tekintetében – megelőzte a
parlamentalizációt. A liberálisoknak meg kellett állniuk a helyüket a tömeges
választással szemben, de ha többségre jutottak, ez még nem biztosított nekik
hatalmat. Így lassanként parlamenten kívüli intézményekbe, és olyan vitákba
kényszerültek bele, melyek a nemzeti érdekek elsőbbségéről folytak a széthúzó
pártokkal szemben.
Harmadszor
ez a folyamat megkülönböztetően burzsoává tette a liberalizmust Németországban.
Képtelenek lévén a parlamentben a hatalomban osztozás reményét fenntartani, de
nem akarván felvállalni egyetlen csoport érdekeit sem, a liberalizmus veszített
a nem burzsoá csoportok támogatásából. Ez azután azt vonta maga után, hogy a
nemzeti parlamentben a liberalizmus egyre inkább védekező, negatív szerepre
szorult, s a katolikusokat, szocialistákat és az etnikai kisebbségeket kezdte
okolni mindenért, Leszűkítették a politikai szövetség lehetőségeit még olyankor
is, amikor a kormány politikájával való nézeteltérései miatt ez hasznos
taktikának bizonyult volna.
A
parlamentbeli sikerek hiánya azután súlyos következményekkel járt. Számos bizonyíték
tanúsítja, hogy a liberálisok és burzsoá csoportok általános gondjai a 19.
század vége felé szerte Európában ugyanazok voltak: hogyan birkózzanak meg a
növekvő nemzetközi rivalizálással és a hadi költségek terhével, a szervezett
munkásmozgalommal, a városi-ipari élet társadalmi problémáival, a gazdasági
protekcionizmus terjedésével. Az olyan liberalizmus, amelyik a parlamentre
támaszkodik, bizonyos. tekintetben kevésbé látszik korszerűnek e problémák
kezelésében, mint a német liberalizmus. A német liberálisok azzal, hogy
hajlottak az állami gondoskodás és az olyan autoritárius testületek felé, mint
a városi oligarachia és a szakértői bürokrácia, bizonyos tekintetben sokkal
gyorsabban elmozdultak a „jobboldali” megoldások irányába, mint a gladstoni liberálisok.
A
politikai koalícióalkotásra való képtelenség azonban elnyomorító volt. Végül a
francia és angol liberálisok is belementek ilyen koalíciókba, mert csak így
lehet a különböző értékekben és érdekekben gondolkodókat a hatalom megszerzése
céljából összetartani. A francia liberálisok – egészen archaikus nézeteik
ellenére is – valójában elfogadták a szocialistákkal való szövetséget 1914
előtt; Asquith kénytelen volt a munkáspárt felé közeledni és a társadalmi
liberalizmust támogatni 1905 után; még Giolitti is pozitív kapcsolatot
teremtett az itáliai liberalizmus és a munka világa között.
A
német liberalizmus semmit sem mulasztott e tekintetben, mert nem volt burzsoá,
vagy „bürgerlich”. Ha valamit elmondhatunk, akkor azt, hogy túlságosan a
középosztálybeliekre szorítkozott, túlzottan burzsoá volt a felfogásában. A
gond az volt, hogy ebben a tömegpolitika uralta korban, amikor a parlament volt
a legeredményesebb eszköze a politikai programok kialakításának és
módosításának, a német liberalizmus a politikai cselekvés nem parlamentáris
formái felé hajlott. Az utolsó kérdés, amit felvet az ember, az, hogy vajon a
német középosztálynak ez a hajlama hatalom előtti és a premodern elit értékei
előtti behódolásának volt-e a része, es vajon ez sajátosan német jelenség
volt-e.
Először
is egy sereg tanulmány tanúsítja, hogy ilyen „feudalizáló” vagy
„dzsentrifikáló” folyamat más országokban is lezajlott. Martin J. Wiener –
Angliára vonatkozó – tézise a következőt mondja: az a független, modern,
tudományos vállalkozói kultúra, amely vidéken alakult ki, a 19. század vége
felé kezdett szétesni. Az üzletemberek a fiaikat nyilvános iskolákba küldték,
majd Oxfordba, Cambridge-be, ahol inkább görögöt és latint tanítottak, mint
franciát és németet; ahol a gentleman nevelése sokkal fontosabb volt, mint a
komoly alapozás fizikából és kémiából. Vidéken az üzletemberek kiköltöztek a
városokból a külvárosokba, ahol villát építettek vagy vidéki házat vettek. A
régi Anglia iránti nosztalgia s a hagyományőrzés lett a divat, s nem az újítás.
A sikeres vállalkozók benősültek az arisztokrata családokba, és az üzleti körök
a Konzervatív Párthoz közeledtek, Látnivaló, hogy milyen vonzó volt ez a
szemlélet a thatcherizmus támogatói számára, amely célul tűzte ki a
visszatérést a viktoriánus korból való vállalkozói értékekhez, mielőtt még
aláásták volna őket olyan intézmények, mint a monarchia, a BBC, a
szakszervezetek és a szakmák.
Még
sok részlettel egészíthetjük ki ezt a képet. Vegyük például a manchesteri
egyetem történetét. Egy egyetemet nem végzett üzletember, John Owen alapította
1851-ben. Ennek megfelelően az új intézmény eleinte megvetően távol tartotta
magától az anglikán és dzsentri erkölcsiséget, később azonban közeledni kezdett
az Oxbridge egyetem-képhez, s végül eltávolodva a helyi közösségtől, beolvadt a
domináns kultúrába, s a manchesteri Viktória Egyetem (tehát egy monarcha) nevét
vette fel.
A
szerzők egy része azonban nem néz a dolgok mélyére a liberalizmus
vizsgálatánál. Vagy fel sem tesz kérdéseket, vagy válasz nélkül hagyja őket.
Mosse pl. anélkül beszél az arisztokraták és a bankárok összeházasodásáról,
hogy megvizsgálná, mit jelent arisztokratának vagy bankárnak lenni abban a
bizonyos társadalomban. Vagy mit jelent: „uralkodó elit”, mi biztosítja az
uralmat, stb. Az a veszélyes az egészben, hogy a „csendes burzsoá forradalom”
gondolata és az „uralkodó burzsoá kultúra” gondolata ugyanilyen steril,
konvencionális bölcsességgé lesz, s felváltja a feudalizálódás, dzsentrisedés
tézisét. Nyilvánvaló, hogy különböző burzsoá kultúrák léteznek éppen úgy, ahogy
különféle liberális politikai stílusok és kapitalista viselkedési módok vannak.
Amo
Mayer könyve kapcsán, annak bírálataként elmondható: ő sem hatol a dolgok
hátterébe, nem vizsgálja a funkciót. Hibás az a felfogása, hogy az iparnál
sokkal fontosabb a mezőgazdaság, a kézműipar, a magánbankok és kiskereskedők
szerepe, s hogy ez utóbbi ágazatok mind hagyományos módon működtek 1848-1914
között. A mezőgazdaság is éppen átalakult üzleti vállalkozássá, a kis
műhelyeket, kiskereskedelmi létesítményeket a piaci versengés irányította.
Mindezek egymástól kölcsönösen függő, összefüggő hálót alkottak. Nem lehet, nem
szabad pusztán az egyes ágazatok egymáshoz viszonyított súlya alapján valamit
iparnak, mezőgazdaságnak, művészi produkciónak mondani, anélkül, hogy ne
vizsgálná meg az ember ezek egymáshoz viszonyított szerepének változásait s
általában a gazdaságban betöltött szerepük változásait. .
Nem
elég tehát a külsőségekben megjelenő arisztokratikus stílust figyelni. Egy
villa megvásárlásából és a városból vidékre költözésből mindjárt belenyugvást
kiolvasni kényelmes, de félrevezető dolog: Ezt a fajta magatartást olyan helyen
is megtalálhatja az ember, ahol teljességgel hiányzik a tradicionális
arisztokrácia, például Franciaországban, és még szembetűnőbben az USA-ban.
Állíthatjuk-e ezek után azt, hogy az amerikai burzsoázia megadja magát egy
jelen sem lévő kultúrának, egy nem létező osztálynak? A monarchia
népszerűsítését épp úgy lehet burzsoá, mint populista elemeknek tulajdonítani,
ha ezt az államformát ők ragadták ki eredeti arisztokrata környezetéből, majd
kisajátították maguknak. A monarchia ma már egyre inkább nemzeti jelenségnek
számít, miután az uralkodót és családját kiemelték az udvari összefüggések
közül, és az arisztokratikus hierarchia csúcsán lévő pozíciójából.
A
historizáló stílust konzervatívnak vagy arisztokratikusnak vagy
tradicionálisnak tartani – megtévesztő. Németországban a történetiség és a
hitelesség hangsúlyozása tulajdonképpen annak a burzsoá és idealista reagálásnak
volt a része, mellyel a felvilágosult gondolkodás némely túlzottan elvont
elemével szálltak szembe. Ez adott bátorítást a szaktudás érvényesítéséhez a
történelem, művészettörténet, nyelvészet, folklór és minden más területen. A
szakértelmet szegezték szembe a múlt olyan dilettáns, eklektikus
kisajátításával, mint amilyen az udvari opera vagy a királyi művészeti
gyűjtemények. Korszerűség a hadseregben, hatékonyság az ipari termelésben és a
tömegek mobilizációjában – ez volt az, ami végzetesnek bizonyult 1914–18-ban.
Ludendorff és Lloyd George voltak – mind a korszerű háború megvívására
vonatkozó nézeteik tekintetében, mind pedig azért, mert a polgárságból
emelkedtek ki – azok a száz százalékosan modern férfiak, akik Asquith vagy
Kaiser arisztokratikus, illetve dzsentri figurái fölébe tudtak kerekedni. A
legmélységesebben arisztokratikus hadseregek, mint Oroszországé és a
Habsburg-birodalomé a legkevésbé voltak eredményesek.
Ezen
a vonalon tovább lehet menni az elemzésben, és le lehet írni a különbségeket országonként,
régiónként és szerepek szerint. Mayer tanulmánya szelektív, nem tartalmaz
irodalmi utalásokat, és adós marad e különbségek elemzésével. Nem érdemes
végigmenni az ő példáin, és fölösleges ellenpéldákat hozni. Ehelyett igazi
összehasonlító történetírásra van szükség, amely célszerűen összpontosít, amely
a felszín alá hatol, megkérdezi, hogyan töltötték be az azonos funkciókat a
különböző társadalmakban, és szembesíti az ily módon feltárt hátteret az e
társadalmak burzsoáziájának helyzetére, jellegére vonatkozó állításokkal.
Következtetések
A
Kocka és Langewiesche által szerkesztett kötetek az összehasonlításnak sok szép
példáját nyújtják, és Langewiesche tanulmánya a liberalizmusról ilyen tágabb perspektíva
tudatosságával készült. Néhány megjegyzés a tanulságokról.
Először:
a tanulmányok azt bizonyítják, hogy most is fontos és jogos feltenni a kérdést,
miért nem vált Németország – más nyugat-európai országokhoz hasonlóan –
parlamentáris országgá 1914-re. Nem kétséges, hogy korszerűsödő gazdaságról van
szó a tömegpolitika előretörése idején, melyhez hatalmas, autonóm és összetett
polgári társadalom társul- s mindez szuverén parlament nélkül: ez sajátos
jelenség, amely magyarázatot s a következmények számbavételét igényli. Ebben az
értelemben a „kritikai történészeknek” a német Sonderwegre vonatkozó utalása
éppen úgy fontos marad ezután is, mint eddig volt.
Másodszor
az e kérdésre adott válaszokból némelyik nyilvánvalóan nem tartható többé. Nem
egyszerűen arról van szó, hogy a burzsoá vagy liberális erők kudarcot
szenvedtek a korai modem erőkkel szemben. Inkább arról, hogy eleve különbségek
voltak a burzsoá társadalmon belül, és különbségek voltak az eredeti liberális
programok között. A burzsoá társadalom épp annyira jelenti a javakkal és
szolgáltatásokkal való szakszerű ellátást, mint a vállalkozói erkölcsöt, és ez
a szakmai erkölcsi világkép igen könnyen magára ölthetett politikus,
antikapitalista látszatot. Ha nem a versenyt (a szabad piacot, a parlamentet)
hirdető intézmények az uralkodóak, hanem azok, amelyek a szakértelmet és a
hierarchiát hangsúlyozzák, úgy ez a szempont nyer elsőbbséget. A liberalizmus
épp annyira fáradozott a szabad egyének kibontakoztatásán, mint annak az
intézményi keretnek a létrehozásán, amelyben ezek az egyének szabadságukat
gyakorolhatják. És amint a liberálisok védekező állásokba húzódtak vissza – ez
általános jelenség volt –, úgy ennek a védekezésnek a formái aszerint
változtak, hogy az individualizmus gyakorlásáról vagy az egyének szabadságáról
volt-e sző, ahogy azt korábban hangoztatták, és aszerint, hogy a liberalizmus
hierarchikus vagy egalitárius, zárt vagy nyitott intézményeken át
érvényesült-e.
Fordította és
gondozta: Fodor Mihályné