Klió 1994/2.

3. évfolyam

A XIX. SZÁZAD TÖRTÉNETE

Vraukó Tamás:

A dolgozó nők és a feminista mozgalom a múlt századi Angliában

A nő a világ niggere

(John Lennon)

Amikor a dolgozó nők és a nőmozgalmak kapcsolatáról beszélünk, el kell döntenünk, hogy a feminizmus vagy pedig a munka és munkaerő szociológiai oldaláról közelítsük-e meg a kérdést. Elfogadhatónak tűnik, hogy a munka oldaláról induljunk ki, mivel az ipari forradalom kezdetén a munkaerőpiacon és a termelési viszonyokban bekövetkezett gyökeres változások teremtették meg a feltételeit annak, hogy a női munkaerő olyan tömegben jelenjen meg, amely már társadalmi és gazdasági szempontból nagy fontossággal bír. Ezt megelőzően a női munka – a háztartáson kívül- társadalmi szinten kevéssé volt fontos. Craig R. Littler: Work in Traditional and Modern Societies (A munka régi és modern társadalmakban) című tankönyvében a munka modern fogalmát úgy határozza meg, hogy a munka átalakító (transzformációs) ellentétben a korábbi időkkel, amikor az emberek az általuk lakott területeken csak úgy „találták” a javakat. A munka modem fogalma tehát feltételez bizonyos, a használt anyagokra és szerszámokra vonatkozó tudást. Fontos kiegészítő elem ebben a fölfogásban a szerződéses jelleg – azaz meghatározott tevékenységet végezni meghatározott bérért meghatározott időtartamon belül. Fontos ezeket a definíciókat ide iktatni, mivel látnunk kell a különbséget a között a munka között, amelyet a nők az emberi történelem során mindig is végeztek, és ma is végeznek; és a között a munka között, amelyet növekvő számban csak a múlt században kezdtek végezni. Martine Segaler a The Household at Work (Munkában a háztartás) című cikkében hosszú szakaszokat szentel a nők által a háztartásban korábban és ma is végzett munka anyagi és jelképes fontosságának.

Falusi környezetben, ahol a mezőgazdasági tevékenység a mindennapi munka része volt, nem mindig könnyű meghúzni a választóvonalat a szorosan vett háztartás és a mezőgazdasági termelőmunka között. Az állatok etetése és egy kis kert művelése olyasmi volt, amiből a nők általában kivették a részüket, és amely kétségkívül hozzájárult az ország élelmiszerének megtermeléséhez. De a női kisegítő munka nem korlátozódott a falvakra. A városokban elterjedt dolog volt, hogy egy boltos vagy kézműves felesége segített férjének az ügyfelek kiszolgálásában vagy más egyszerű munkák elvégzésében. Az is, hogy a férj halála után a feleség folytatta az ipart. Ezt mindenki természetesnek tartotta, de a céhek mégsem támogatták a nők szakképzését. Amint azt Miriam Brody a Mary Wollstonecraft által írott Vindication of the Rights of Women (A nők jogainak védelme) című, 1792-ben megjelent művéhez írt mai előszavában megállapítja, a céhek „a nőket csak nagy és olcsó munkaerő-tartaléknak tartották”. A nemeknek a munkaerőpiacon – és a társadalom sok más területén – történő ilyen szétválasztását még különböző „ideológiákkal” is alátámasztották. A gyengébb nem és az erősebb nem régi fogalma csak egy volt ezek közül. Herbert Spencer ötlete a férfi és nő eltérő evolúciójáról a bizarrabbak közé tartozik. Ez azt állítja, hogy a nő evolúciója több pontban megrekedt, és ezért van az, hogy a nők alacsonyabb rendűek a férfiaknál.

Elterjedt az a hit, hogy a nők az ipar munkaerőpiacán nagyobb számban csak a XIX. század közepén tűntek föl. Igaz, hogy Európában a női munka eltért pl. az amerikaitól, ahol a nőknek a szétszórt farmokon a férfiakkal egyenlő részt kellett vállalniuk a szűzföldek feltöréséből és a bennszülöttek elleni harcból már a XVIII. század második felétől. Egyedülálló formája alakult ki a női munkának a múlt század első felében Amerikában, ahol férfi és női rabszolgákat egyaránt nagy számban dolgoztattak a gyapotültetvényeken.

A női munkaerő az angol munkaerőpiacon is hamarabb bukkant fel, mint azt gyakran hiszik. Már a 18. század végén sok nő dolgozott a textilgyárakban. Béreik nyomorúságosak voltak, általában kevesebb mint a férfiak bérének a fele. Azokban az időkben nem volt szakszervezet vagy egyéb érdekvédelmi szerv az alkalmazottak érdekeinek védelmére, a nők helyzete még rosszabb volt, mint a férfiaké, mivel az alapvető iskoláztatást is nélkülözték, ami pedig segíthetett volna helyzetük jobbításában. Amikor a múlt század első évtizedeiben megalakultak a szakszervezetek, azokat férfiak alapították és igazgatták. De amint az köztudott, az ő dolguk sem volt könnyű. A komoly és erőteljes szakszervezeti mozgalom csak kezdeti megtorpanások, következetes és kitartó harcok után fejlődhetett ki. Ez volt hát az a színpad, amelyre föllépett a nagy számban megjelenő női munkaerő.

Ami a feminista és szüfrazsett mozgalmakat illeti, ezek később alakultak ki. Mary Wolstonecraftnak a nők védelmében írt könyvét a XVIII. század végén a konzervatívok felhördülése és a szabadgondolkodók lelkesedése fogadta. Ezután fél évszázad telt el, amíg olyan női szerzők tűntek föl, mint George Eliot és a Bronté-nővérek, akik a közvélemény figyelmét kifinomult szépirodalmi művek révén hívták föl a nők problémáira. Az olyan nők, mint George Eliot, aki tehetős családból jött, utazott a világban, találkozott szabadgondolkodókkal és művészekkel, másképpen kezdte tapasztalni a nemek közötti egyenlőtlenségeket. A középosztálybeli nők életkörülményeinek változását jól tükrözi a születési arányszámok megváltozása. Amíg a középosztály születési száma az 1870-es években csak 25 %-kal volt a munkásosztály születési száma alatt, ez a szám a századfordulóra elérte a 42 %-ot. Ez úgy alakult ki, hogy a munkásosztály születési száma változatlan maradt, és a középosztályé csökkent. A középosztálybeli nők egyre Jobban érdeklődtek társadalmi helyzetük, életstílusuk és életkörülményeik iránt. Több függetlenséget akartak a férjeiktől. A több függetlenség elérésének egyik lehetséges módját az iskoláztatásban látták. Természetesen nem az általános alsószintű oktatásra vágytak, sokkal inkább a főiskolákra és egyetemekre való bekerülés lehetőségét követelték, hogy tanárrá vagy orvossá képeztessék magukat. Az iskolázottsághoz, a válás jogához és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez vezető út a nők számára a politikai harc vállalását tette szükségessé. A politikai harc célja a választójog, mert a politika befolyásolásának nyilvánvaló eszköze volt. Ezért a szavazójog megszerzését tűztek ki célul. A szüfrazsettek és a feministák egyaránt a nők társadalmi hátrányát kívánták kiegyenlíteni, de elképzeléseik sok ponton eltértek. A feminista mozgalom két ágra oszlott: az egyik a két nem egyenlőségét hangsúlyozta, és egyenlőséget követelt a munkában és a társadalmi életben. Ők csatlakoztak a szüfrazsettekhez a szavazójogért folyó harcban. A feminista mozgalom másik ága azonban a hangsúlyt a két nem közötti különbségekre helyezte, és elvetette a szavazást, mint „nőietlen” dolgot.

Figyelembe véve, hogy a dolgozó nők – sokszor társadalmi, politikai szempontból öntudatlanul – életkörülményeik és munkakörülményeik jobbításáért küzdöttek, a szüfrazsettek és feministák pedig társadalmi reformokat akartak, logikusnak tűnik, hogy egyesítsék erőfeszítéseiket. Ez azonban nem történt meg. Egyik fél sem bizonyult elég érzékenynek a másik problémái iránt. A középosztálybeli nők hirtelen kevésbé voltak radikálisok, amikor arról volt szó, hogy munkásnőknek is biztosítsák a váláshoz való jogot. Az általános középosztálybeli felfogás szerint kerülendő volt minden olyan változás, amely az alsóbb osztályok családszerkezetét érintette volna, mert ez hosszú távon társadalmi nyugtalansághoz vezethetett. Másrészt a dolgozó nők nem bizonyultak fogékonynak a középosztálybeli nők elképzelései iránt. A reformokat szigorúan pragmatikus szemszögből figyelték, és csak azokkal a dolgokkal foglalkoztak, amelyek azonnal és közvetlenül érintették élet- és munkakörülményeiket. A béreken és a munkaidőn kívül egyéb dolgokkal nem kívántak vesződni. Ez a rövidlátás egyenes következménye volt a megfelelő iskolázottság hiányának. Az iskolázottság hiánya hozzájárult a munkásosztály sokszor nyomorúságos munkakörülményeinek, rossz egészségügyi helyzetének és alacsony szintű higiénés viszonyainak fönntartásához. A középosztálybeli nők arra bátorították munkásosztálybeli nővéreiket, hogy használjanak fogamzásgátlókat és így csökkentsék a születési rátát. Ez a bátorítás nem volt minden önzés nélkül való, mivel a túl magas születési arányszámban is a társadalmi robbanás veszélyét látták. A munkásnők azonban meglehetősen fatalistán álltak a születésszabályozás kérdéséhez. Tíz vagy több terhesség természetes része volt életüknek. Az óvszert ekkor már majdnem száz éve ismerték, de a munkásosztály körében nem volt elterjedt, magas ára miatt. A munkásnők elvetették a terhességszabályozást, mint drága és bonyolult dolgot. Ám nem voltak fönntartásaik az abortusszal kapcsolatban. Mindenféle kotyvalékot és pirulát lehetett kapni, ezeket többé-kevésbé álcázott módon, még az újságokban is hirdették. De ezek a „gyógyszerek” legtöbbször hatástalanok vagy károsak voltak. Használatuk gyakran vezetett tragédiákhoz, halálhoz, életre szóló vaksághoz vagy egyéb súlyos betegségekhez. A középosztálybeli nők arra is bátorították a dolgozó nőket, hogy tartsanak fönn magasabb fokú higiénés viszonyokat otthonaikban. A dolgozó nők viszont elégedettek voltak azokkal a körülményekkel, amelyeket munka mellett otthon még fenn tudtak tartani.

A feministák és szüfrazsettek meg akarták nyerni a dolgozó nők támogatását a választójogért folyó harcukban. A válasz kiábrándító volt: „Nem ehetjük meg a szavazójogot és a férjeink sem fognak többet keresni, ha mi elmehetünk szavazni”. Ez volt az a kérdés, amelyben a dolgozó nők a legtöbbet segíthettek volna a feministáknak és szüfrazsetteknek, de az iskoláztatás hiánya megakadályozta őket abban, hogy felismerjék a választójog szélesebb összefüggéseit és hosszú távú előnyeit a társadalmi haladás terén.

Más súlyos társadalmi kérdésekben is erősen eltért a dolgozó és a középosztálybeli nők véleménye. A feministák gyakorta sürgették a dolgozó nőket, hogy küldjék gyermekeiket iskolába a megfelelő műveltség megszerzése érdekében. A dolgozó nők azonban nyomban rámutattak arra, hogy az iskola csak kötelező volt, de nem ingyenes. „Amikor ingyenes is lesz és nem csak kötelező, mi is elküldjük gyermekeinket az iskolába” – mondták, de nem találták meg annak a módját, hogy tegyenek is valamit azért, hogy az iskola ingyenes legyen a gyermekeik számára.

A dolgozó nők csak 1906-ban, vagyis a férfi szakszervezetek megjelenése után évtizedekkel tudták megteremteni első saját szakszervezetüket. Ez a fáziskésés az iskoláztatás hiányából és a nőknek a társadalomban betöltött, hagyományosan hátrányosabb helyzetéből fakadt. Az I. világháború évei alatt a női munkaerő értékesebbé vált. A munkásnők szervezettebbek lettek, osztályöntudatuk nőtt. Az első női sztrájk 1918-ban történt. Egy évvel később a nők kivívták annak a jogát, hogy bejussanak a parlamentbe.

Ez ma már mind régmúlt történelemnek tűnik. De ha figyelembe vesszük, hogy a nők bére ma az egészségügyben – tehát azon a területen, ahol a különbségek a legkisebbek – sem nagyon haladja meg az azonos munkakörben dolgozó férfiak bérének 85 %-át, láthatjuk, hogy van még mit tenni.

Bibliográfia

1. Mary Wollstonecraft: Vindication of the Rights of Women (A nők jogainak követelése) Wollstonecraft, Mary. – London: Penguin Books 1985. p. 319.

2. Johanna Alberti: Beyond Suffrage (A választójogon túl) Alberti, Johanna. – London: Macmillan,1989. p. 249.

3. R. Craig Littler ed.: The Experience of Work (A munka tapasztalata) Littler, Craid R. ed. Aldershot: Gower,1989. p. 287.

4. Michael Anderson: Approaches to the History of the Western Family 1500–1914 (A nyugati családtípus közelítő története 1500–1914) Anderson, Michael. – London: Macmillan,1992. p. 96. – Studies in Economic and Social Progress I Clarkson, L. A. ed.